A Kill Monday Records szárnyai alatt megjelent a budapesti Kingseeker első nagylemeze, mely korong – ahogy azt a srácok megfogalmazták – a Blahás gyros példáját követve kétszer jött ki, hogy duplán csapjon le mindenkire, aki céltalan sivatagi motorbőgetésre, bambán nevetgélős átmeneti megvilágosodásokra vagy adott esetben elsötétedésekre vágyik, esetleg időutazási szárnypróbálgatásra, vagy csak beadna egy esti zenehallgatást valami igazán frisset avatva. Már önmagában a Vile Provisions is megalapozott egy interjút, de nyilván nem álltunk meg itt, hogy részletesebb képet adhassunk nektek a Kingseeker triójának zene iránti szenvedélyéről és az underground közeghez fűződő imádatuk mibenlétéről.
Interjúalanyok:
Kingseeker
Jakab Ákos - basszusgitár, vokál
Molnár Ádám - dob
B. Fülöp - gitár, vokál
Wolfy: Hogyan vált meghatározóvá a zene az életetekben? Kik voltak rátok nagy hatással, gondolva itt zenészekre, zenekarokra és családtagokra egyaránt? Zenekarként mennyire inspirál titeket más banda?
Ákos: Nekem apukámtól ered a zenei érdeklődésem, Jimi Hendrix, Led Zeppelin, Pink Floyd, stb. Az underground zenék köreibe Ádám kalauzolt le, ott megtaláltam ezt a lehangolt pentaton bugyrot, én azóta is ott dagonyázom, Ádám egyre mélyebbre ás. Amikor elkezdtünk együtt zenélni, akkor állt össze az, hogy jó közegben tudunk olyan zenei világgal foglalkozni, amit mindhárman szeretünk. Előtte is közel egy évtizedig visszatérően volt a kezemben gitár, tanároknál is megfordultam vele rövidebb-hosszabb ideig, akiktől bár sok olyat tanultam, amit a mai napig használok, igazán csak a közös zenei utunk kezdete óta foglalkozom vele komolyabban. A Kingseeker kiváló motiváció nekem a fejlődésre. Mindig is nagy hatással voltak rám más zenekarok, teljesen rá tudok kattanni egy-egy bandára (jelenleg például a Buzzoven, korábban voltak megszállott epizódjaim a My Sleeping Karmával, a Sunnataval, a Mars Red Sky-jal, és még számos másik bandával). Nem csak zeneileg érdekelnek, hanem ha valamivel nagyon rezonálok, akkor arra is kíváncsi vagyok, hogy vajon ki lehet az ember mögötte.
Ádám: Én mindig is nagyon befordult gyerek voltam és általában a zenébe menekültem. Minden műfajon keresztülmentem (és megyek). 11-12 éves koromban valahogy megtalált a Between the Buried and Me és azóta közeledek a keményebb zenék felé. Ott döntöttem el, hogy én egyszer valamilyen formában dobolni szeretnék. Utána jött a Converge, Deafheaven, stb. Közben hallgattam mindent, például nagy jazz és ambient fan vagyok. Talán 17 éves lehettem amikor valahogy megtalált a Sleep, rohantam Ákoshoz, hogy ez mi, ezt hallgasd meg, a többit meg már mindenki tudja.
Ami az utóbbi időkben inspirál az inkább az underground kiskoncertek. Nagy koppanás volt nekem, hogy mennyire jó, kevésbé ismert bandák léteznek. Nagy kedvencem a HEGY, akiknek megpróbálok minden koncertjükön ott lenni. Ilyen volt a Negative Slug vagy az Old Tomb is.
Fülöp: Gyerekként volt MTV Rocks csatorna a TV-nken. Ez a Flat Out 2 soundtrackjével kiegészülve jelentette az alapját a pop-punk fanatizmusomnak, amiből hála isten nem nőttem ki teljesen. A Frets on Fire pszeudó-freeware játékban található progresszív rock számok PC billentyűzeten való eljátszása után apám megvette nekem a kezdő 30-ezres gitárszettet, amiben akkor volt egy gitár és egy erősítő is. Tini koromban a Reason 3-at és az Ableton live-ot nyomkodtam, ebből sok jó emlék maradt és szerintem a zeneírás tekintetében hasznos tapasztalatnak számított. Valahogy mindig is érdekelt a zenélés, zeneírás és ennek a legtermékenyebb közege mégis egy zenekar.
Már amikor együtt zenéltünk egy ideje találtuk meg együtt apránként a sludge-doom-stoner szcénába lazán és szorosan kapcsolódó zenekarokat. Voltak teljesen közös mániákusan imádott bálványaink (Yawning Man, Elder, All Them Witches, Weedeater és Earth), és saját csillagtúráink az obskuritásba (Choke (Louisiana), Breach, Iron Monkey, Isis, 5ive, Fistula, Warlung). Az előttem szólókhoz hasonlóan, a HEGY, az Old Tomb, a Negative Slug, a Her Highness és a Pozvakowski nagy inspiráció. Nyilván, hiszen ezeket nagyjából teljesen együtt tapasztaltuk meg igazán.
Legfőképp a stoner, doom, sludge metal és a blues stílusokat keveritek. Minek köszönhető, hogy a fúziós zene jellemző rátok, nem pedig egy meghatározott műfaj? Mit szerettek az említett zenei stílusokban? Miben látjátok a sajátosságukat?
Ákos: Én bajban vagyok a műfaji határokkal. Mondjuk, hogy a blues a Mississippi-deltánál egy shuffle-ös pentaton köröket játszó akusztikus gitárral kísért karcos ének. Ha ez átkerül elektromos hangszerekre és vannak benne ilyen acidrockos effektezett elszállások, akkor az már stoner. Ha dühös vagy, hogy nincs pénzed effektekre, és a negativitást hardcore ütemek formájában, lehangolva, széttorzítva és krákogva adod ki magadból, akkor az sludge. Ha nem aktívan agresszív, dallamosabb és a gégehurut helyett Ozzy vagy egy klónja énekel rajta, és inkább bólogatni szeretnél rá, mint verekedni, akkor az talán a korai doom. Ha még lejjebb van hangolva és még lassabb, az meg a késői doom. Nekem pl. a szövegek témái meg az általuk kiváltott érzés alapján könnyebb ezeket csoportosítani, mindegyik illik bizonyos hangulatokhoz vagy élethelyzetekhez, a szépségét is abban látom, hogy tök jól lehet őket kevergetni akár számon, akár setlisten vagy albumon belül.
Ádám: Talán úgy lehetne ezt összefoglalni, hogy ha valakinek bekattan egy zsáner vagy éppen egy előadó, azt behozza, hogy kezdjünk már ezzel valamit, mert kurva jó. Aztán valahogy integráljuk a zenénkbe, vagy éppen írunk egy olyan számot ami teljesen hasonlít ahhoz a dologhoz.
Fülöp: Talán csak azt emelném ki, hogy bár értem, hogy mi a gond azzal, hogyha egy zenekar sok műfajt ötvöz akár egy lemezen vagy időszakon belül, mégis büszke vagyok arra, hogy mi egy koncerten belül mindenfajta szégyenérzet nélkül beleállunk egy Eyehategodra hajazó reszelésbe egy lötyögős surf-rockot ötvöző, instrumentális pszichedelikus szám után. Lehet, hogy ez a hallgatóságnak nem feltűnő de számomra nagyon szórakoztató.
Viszonylag friss zenekarnak számít a tiétek, kiváltképp az első megjelenésekből kiindulva. Milyenek az eddigi tapasztalataitok feltörekvőként? Mennyire érzitek támogatónak a hazai közeget? Miként állnak a sajtó képviselői, a különböző események szervezői és a hallgatók hozzátok?
Nagyon jó, hogy az Analogban mindig lehet bulit csinálni. Ez igaz a Riffre is. Ez a két hely az, ahol eddig a legtöbbször voltunk. Sőt, már olyan is előfordult, hogy nem mi foglaltuk az időpontot a koncertre, hanem hívtak minket, ráadásul nem is csak a baráti zenekarok, hanem a szervezők! Ez szerintünk már elismerés, és nagyjából a feltörekvési ambícióinkat is reprezentálja. A hazai közeg része, amelynek mi ki vagyunk téve, nagyon támogató, nem is tudnánk mindenkit név szerint felsorolni, akinek hálásak vagyunk, ezért inkább mindenkit megsértünk és senkit nem említünk meg. Egész sok barátot szereztünk ebből a körből. Mondanunk sem kell, hogy ezek az újdonsült barátaink nagyjából le is fedik ezt a kört.
Az első Kingseeker EP, a Stone Burner tavaly nyáron jelent meg. Mit érdemes tudni a kislemez elkészítési folyamatáról és dalairól? A debütáló albumotokhoz képest mennyire érzitek azt, hogy megkapta ez az anyag is a neki járó figyelmet?
A kislemez az első éles zenefelvételi szituáció volt mindhármunk életében. A folyamatot imádtuk, érthető módon. A Revolver Sound stúdióban Ferenczi Zsoltival nagyon jó volt együtt dolgozni. Zsolti könnyen eszközölni tudta, hogy a számokat élőben vegyük fel és ezzel a Stone Burner kiegészült számtalan olyan természetes nüanszszal, elrontással belassulással meg gyorsítással, amit metronómos környezetben nem tudtunk volna előidézni. A Stone Burner végeredményével elégedettek vagyunk, a Fémforgács a Sleephez meg az Omhoz hasonlította, ami azért számunkra igen nagy bók.
Rövid időn belül újabb lemezzel jelentkeztetek, amely ezúttal egy a Her Highness-szel közösen elkészített split formájában látott napvilágot. Mi adta az ötletet és a motivációt a Bridges to Oblivion megalkotásához? Honnan jött, hogy na akkor most lehetne egy Her Highness és Kingseeker fémjelezte split? Milyennek éltétek meg a közös munkát? Tervezitek, hogy később is visszatértek a splitek mezejére?
Az egyik szórakozóhely előtt beszéltük Csabival és Tomival, hogy csinálni kéne egy splitet, mert volt egy számunk, amit már előzetesen úgy gondoltunk, hogy eléggé jól illene a Her Highness által képviselt vonalhoz. Nagyon tetszett nekik is az ötlet, sőt, kiderült, hogy nekik már van is egy számuk felvéve és megkeverve ami arra vár hogy valamilyen formában kiadásra kerüljön. Ez nem sokkal az első stúdiós alkalmunk előtt előtt volt, úgyhogy azzal a lendülettel rögzítettük is a Stone Burnerrel együtt. Ezután Kovacsics Tomi összeállította a splitet, kazettaborító-tervvel, szövegekkel és intézte a hardcopyk előállítását is. Nagyon szeretjük a Her Highness-t, még mielőtt barátként ismertük volna a tagokat hallgatóztunk a próbatermük előtt (ami szintén a Revolverben volt), mondván hogy na ez.
Idén a karrieretek egy új állomásához érkeztetek a Vile Provisions debütálásával. Mik voltak az előzetes célkitűzéseitek és elvárásaitok az albummal kapcsolatosan? Miben kínál mást, mint az EP-tek vagy a split? Milyen visszajelzéseket kaptatok a követőitektől? Hosszabb távon ezt a koncepciót szeretnétek megtartani a Kingseeker LP-knél vagy van, amin változtatnátok?
Szerettük volna felvenni ezeket a számokat, amelyek közül sok öregebb, mint ami az EP-n vagy a spliten van. A lemez egy pszichedelikusabb, gyakran könnyedebb élményt kínál, mint a korábbi dolgaink és szerintünk hallatszik rajta az is, hogy a felvételekor már tapasztaltabbak voltunk. Az embereknek úgy általában tetszik a lemez, főleg annak fényében, hogy soha nem mondtuk be koncerten a számok címeit és a lemezen meg ez rajta van. A lemez mögött nem volt olyan koncepció, amit megtartanánk vagy amin tudnánk változtatni. Na jó, ezen kevesebb a scream meg kevésbé van mélyre hangolva, mint mondjuk a Stone Burner. Kevésbé súlyos, de senki ne szokjon hozzá…
Kérlek, mesélnétek a nagylemez dalainak megszületéséről? Melyik ment gördülékenyebben, melyik jelentett nagyobb kihívást? Milyen alkotóelemek, kisebb részletek azok, amelyek képesek igazán extrává tenni egy számot? Zenészként és zenei fogyasztó mennyire eltérő az, amit kerestek egy dalban?
Még a közös zenélésünk előtti szoliter otthoni csörömpölés egy-egy véletlenül jól sikerült témája (Ever So Cold, Ascension, Infinite Regress), vagy a zenekari lét elejének végeláthatatlan jammeléseiből az értékelhető részek (Lazarus, Green Meadow utólag szörfösített intrója) adták az alapját a lemez több dalának, amiket utólag közösen megírtunk egy épkézláb számmá. Aztán néha hoz valamelyik húros hangszeres hős komplett dalokat, akár szöveggel együtt. Ha valakinek van módosítási ötlete, azt kulturált orángutánok módjára kézzel-lábbal elmutogatjuk egymásnak, ami nagyon könnyű, mert közben minden hangosan sípol, a basszeros nem tudja hogy hogyan kell számolni az időt, mennyi egy bar, stb., illetve a riffeknek általában nincs neve, emiatt dúdolással írjuk körül. A konklávé döntésre jut, Ádám gyakorlatilag azonnal dobol alá valamit ami jó, megvettük, elkezdjük játszani és nagyjából fél órán belül kész van. A lemez többi dala nagyjából így született, a Grand Inquisitor és a Motorway South egész biztosan, a Puzzle Man-en és a Green Meadow többi részén akár több alkalommal is módosítottunk, ami nálunk ritka. Egyébként nem ragaszkodunk ahhoz soha hogy legyen szöveg, csak ha valaki kifejezetten ihletet kap, ez gyakran sokkal később történik meg, mint a hangszeres alap megszületése. A lemez alapját egyben játszottuk fel egy délután alatt a Revolverben, a plusz gitársávok és a vokálok egy külön alkalommal kerültek felvételre ugyanott. Az utómunka Nagy Miklós (Ól DIY stúdió) érdeme, ha arra vetemedsz, hogy a Simon & Garfunkelnél súlyosabb zenét csinálnál, őt keresd.
Ákos: Én nagyon szeretem, ha egy dalban tiszta és koszos részek váltakoznak, főleg úgy, hogyha nem kiszámítható formulát követve teszik ezt. Hasonlóan vagyok a tempóváltásokkal is. Ennek ellenére az nem az én világom, ha valaminek az a célja, hogy minél eklektikusabb vagy minél technikásabb legyen. Szeretem az egyszerű, nagyjából nép/gyerekdalokra visszavezethető dallamokat, hangközöket stb., nyilván ez ezekben a műfajokban nem biztos, hogy azonnal észrevehető, de valahol rám hatással van. Azt nem tudom, hogy mit keresek egy dalban, de rengetegszer megtaláltam már.
Ádám: Nekem fontos helyen vannak a Vile Provisions-ön lévő számok, mert azok voltak nagyrészt az első számaink 4-5 évről ezelőttről és ezeken a számokon keresztül tanultam meg dobolni, hiszen a Kingseeker előtt soha nem volt dobverő a kezemben. Ha időrendbe állítanánk a számokat, még hallani is lehetne a fejlődést. Később gondolkodtam rajta hogy átírjam őket a jelen tudásom szerint, de úgy döntöttünk, hogy maradnak, ezek így lettek megírva és így szeretjük őket.
Zenehallgatóként én nagyon szeretem a konceptalbumokat és az újra előjövő motívumokat, dallamokat az album során. “Zenészként” az tetszik, mennyire bonyolult folyamat a szám sorrend elrendezés, mennyi munka és mögöttes tartalom van egy sorrend mögött, míg a hallgató ebből általában semmit nem vesz észre. A koncertjeinken és talán az albumon is egy képzeletbeli “heavy-nem heavy” skálán csúszkálunk, ahol azt találgatjuk, mikor lőjjünk be egy “nem heavy” számot a “heavy”-k közé, vagy éppen fordítva.
Fülöp: Szoktunk arról nagyon józanul beszélgetni a többiekkel, hogy mi hol legyen és hogy legyen a számainkban, ami sokszor visszavezethető arra is, hogy mi mit keresünk a zenékben. Ezek fontos beszélgetések minden zenekari szituációban, még akkor is ha épp nem jut az ember eszébe épkézláb referencia vagy nem tudja eldúdolni a többieknek, hogy mit akar és nem megy át az üzenet. Szerintem ezzel ismerjük meg egymást zeneileg igazán, ami segít a minden zenekar alapját képező kohézió megteremtésében. Azt, hogy én mit keresek a zenében, azt a többiekhez képest döcögősebben tudnám megfogalmazni, de azt nagyon szeretem, amikor a hangszerek különálló dallamait egy groove szedi össze. Azt is nagyon szeretem, amikor egy primitív unison eljátszott riff akkorát húz az autóban, hogy nem tudok lelépni a gázpedálról. Ezek sokszor csak motívumok, és mint olyanok nehéz őket megfogalmazni, de amikor összejön és a többiek is megértik valaki fantáziáját, akkor igyekszünk beépíteni ilyeneket a zenéinkbe.
Koncertélményekből nem volt hiányotok! Van olyan fellépéssel kapcsolatos emléketek, ami valamiért nagyon megmaradt bennetek? Mi az oka ennek? Tudnátok mondani olyan helyszínt, ahol egyszer mindenképp szeretnétek koncertet adni, de még várat magára ez a lehetőség? Miért pont ezt a helyet választanátok?
A legjobb koncertek egy kiadós dögvésszel kezdődnek. Az első koncertünk előtt, még a beállás után gyorsan haza kellett szaladnunk leküldeni valami lázcsillapítót. Aztán volt, hogy Ádám nyaka annyira beállt, hogy alig tudott mozogni, de úgy begyógyszereztük, hogy 10 számot végignyomott, utána 2 hétig fel se bírt kelni az ágyból. Ákosnak volt olyan migrénje, hogy koncert előtt fél órával még a teremben ült a sötétben és csukott szemmel szédült. Ezek a koncertek végül olyan jól sikerültek, hogy reggel 7 előtt egyikünk se ért haza. Játszottunk tavaly tavasszal a görög Their Methlab és az Allochiria előtt, ott nem is a saját koncertünk volt az igazán buli, hanem utána meghallgatni ezt a két bandát. Komoly helyszín-preferenciánk nincs, a Royal Albert Hall, a St. Vitus Bar, a Mojave-sivatagi Giant Rock kezdetnek megfelelne.
Ádám: Nekem is a “görög-gig” tetszett a legjobban. Nagyon jó érzés letolni egy koncertet, lejönni a színpadról, majd végighallgatni két koncertet, amitől leesik az állam.
Én legszívesebben egy kültéri helyen zenélnék, ott még nem voltunk. Na nem fesztiválra gondolok, inkább egy erdő, vízpart, buszmegálló, kínai piac, vagy ilyesmi.
Rendesen beindult az évetek a nagylemezetek kiadásával. Eddig mennyire néz ki sűrűnek a 2024-es esztendő számotokra a különböző fellépések tekintetében? Mikor és hol fogjátok legközelebb bejáratni az új lemezetek tételeit?
Volt egy koncertünk idén a Riffben, március 2-án lemezbemutatózunk az Analogban, illetve május 21-én ismét két görög sludge banda előtt fogunk játszani, szintén az Analogban. Tippre leszünk még a Riffben, meg az Analogban, meg lehet hogy az S8-ban is. Általában 1-2 havonta szokott lenni fellépésünk, nem visszük túlzásba. Van egy tök jó interjú a pozvakowskival, ami leírja hogy ez miért rossz hozzáállás, miért kell nekiindulni és minél több helyen zenélni, amikor csak lehet, és hogy ez hogyan jött be nekik, márpedig nekik tényleg bejött. Na, azt nem olvastuk el.
Köszönjük szépen az interjút!
Kingseeker
by: Wolfy
W a y o 
Hozzászólás