A vihar utáni házibuli

2014 nem volt épp a legerősebb év a brit gitárzene történetében. Természetesen a metalcore-osoknak ott volt az Architects máig hivatkozási pontnak számító hatodik nagylemeze, a Lost Forever // Lost Together, az extrémebb metalt előnyben részesítőknek az Annal Nathrakh Desideratumja, vagy a hardcore-osabb végnek a Brutality Will Prevail negyedik nekifutása, de mégsem beszélhetünk annyira tömjénező szigetországi piacról, mint az azt megelőző, vagy későbbi években. Talán pont ez szolgált a legideálisabb időpontnak egy fiatal, akkor már hét éve (!) jelen lévő West Yorkshire-i zenekarnak, hogy végre nagylemezen is bemutatkozzanak. Ők voltak a Marmozets, akik debüt anyagukkal, a The Weird and Wonderful Marmozets-szel lényegében feje tetejére állították a színteret. A zenéjükben úgy találkozott a matekos káosz a poszt-hardcore-os tempóval és az alternatív rockos dallamokkal, mint azelőtt nem túl gyakran, mindezt pedig egy majdnem minden téren kitűnőn lehozott női vokállal megspékelve. A Marmozets belopta magát az underground szívekbe a 2010-es évek egyik legerősebb bemutatkozásával, amit négy évre rá egy hajszálnyival enerváltabb, viszont jóval ambiciózusabb folytatás követett a Knowing What You Know Now képében, majd az azt népszerűsítő turnézás után a banda elcsendesedett. Hét év teljes nesz-mentesség után tértek most vissza az angolok, megrövidülve egy taggal, cserébe viszont egy babával bővítve a zenekari családot, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták. De lehetséges ez egyáltalán? Tud még egyszerre furcsa és csodálatos lenni a Marmozets?

0

Bátorság kell ahhoz, hogy meglássuk a színeket a szürke árnyalati közt

Ez volt a legelső reakcióm, amikor idén január végén feltűnt a színen egy vadonatúj poszt-hardcore-banda, a Held., nem kicsit ismerős nevekkel a csapatban: Josh Eppard dobos, a Coheed and Cambria bőrcséplője, a The Sleeping két tagjával, Sal Mignano bőgőssel és Douglas Robinson énekes-gitárossal szűrte őssze a levet. És, hogy miért örültem annyira Douglasnek? A Long Island-i poszt-hardcore-ikon kompánia nem az egyetlen (volt), ahol Robinson letette a nem is kicsi védjegyét. A Night Verses élén töltött öt évének eredményeképp neki köszönhetjük többek közt a 2010-es évek legambíciózusabb lemezeit (Lift Your Existence - 2013, Into the Vanishing Light - 2016), és hiába törtet azóta is előrefelé, énekes nélkül(!) a NV, azért Douglas hangja és dalszerzői vénája nem kicsit hiányzik onnan. Itt viszont tökéletes kamatoztatásra kerültek ezek a készségei. 

0

Egy eszköz a csodálat érzésének kiváltására

Ha már olyan illedelmesen namedroppoltam őket a Bilmuri-lemezelemzés közepette, igen nagy kihagyott ziccer lenne szó nélkül elmenni a sace6 nagylemezes debütálása mellett. Mi ez az új, friss projekt, ami állítólag úgy keveri a popot, az R&B-t és a metalt, mint senki más ezelőtt, amitől megremeg a tiktokos thirst trap baddie-k térde, vagy akiknek olyan forradalmi víziójuk van a modern metal jelenével kapcsolatban, ami bárki mást meghajlásra késztethet ezen a területen? Vajon többet fogunk kapni a brutalisttól, mint bármelyik másik pop-metal megjelenéstől, és létezhet az, hogy ez a modern gitárzene jövője: minél kevesebb tag, minél több impuzussal felvértezett dalok? Megannyi kérdés, amiket meg is próbáltam ha nem is megválaszolni, de legalábbis leszűrni belőlük a tanulságot a rendelkezésünkre álló 11 tétel segítségével.

1

Túl vakon vagyunk a ködben ahhoz, hogy lássuk a csillagokat

Bizonyára már több metal zenét kedvelő egyénben megfogalmazódott a kérdés, hogy vajon mi van a svédek ivóvizében, hogy az észak-európai ország nemcsak lakosságarányosan a második legtöbb hevi zenekart termeli ki szomszédaik, a finnek után - másik szomszédaik, Norvégiával nagyjából egálban -, de ezek a bandák nagy átlagban elég királyak, korszakalkotók és a maguk nemében sokszor egyenesen stílus alkotók is. Persze nem vagyok teljesen delulu, biztos vagyok benne, hogy ott is van egy nem túl patinás behopp szint, tudod, amikről még akkor is kimész inkább rágyújtani, ha történetesen nem is dohányzol, de ha még nem is annyira a jéghegy tetejét kapargatjuk akkor is olyan ikonikus hangzású kompániák akadnak fent a körömágyunkban, mint a Meshuggah, a Humanity’s Last Breath, vagy épp cikkünk alanya, a Karmanjakah - akikről én nagyjából két héttel ezelőttig lényegében semmit se tudtam, és ez baromira bosszússá is tett, hallva legújabb lemezüket. Ez az írás most azért született meg, hogy ez mással ne fordulhasson elő.

1

Peace and Hate: Megjelent a Red Swamp új lemeze

Négy évvel legutóbbi, Time to Die lemezük után megjelent a Red Swamp negyedik nagylemeze, a Peace and Hate, amin négy arc zenél, és kétszer négy track kapott helyet rajta, amiből mostantól mindegyik meg is hallgatható. Az album megjelenése előtt nem sokkal az ötödik (c-c-c combo breaker) klip is napvilágot látott.

0

Create a website or blog at WordPress.com , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑