Douglas akár fingó hangokat is kiadhatna a száján, én azt is két pofára zabálnám.
Ez volt a legelső reakcióm, amikor idén január végén feltűnt a színen egy vadonatúj poszt-hardcore-banda, a Held., nem kicsit ismerős nevekkel a csapatban: Josh Eppard dobos, a Coheed and Cambria bőrcséplője, a The Sleeping két tagjával, Sal Mignano bőgőssel és Douglas Robinson énekes-gitárossal szűrte őssze a levet. És, hogy miért örültem annyira Douglasnek? A Long Island-i poszt-hardcore-ikon kompánia nem az egyetlen (volt), ahol Robinson letette a nem is kicsi védjegyét. A Night Verses élén töltött öt évének eredményeképp neki köszönhetjük többek közt a 2010-es évek legambíciózusabb lemezeit (Lift Your Existence – 2013, Into the Vanishing Light – 2016), és hiába törtet azóta is előrefelé, énekes nélkül(!) a NV, azért Douglas hangja és dalszerzői vénája nem kicsit hiányzik onnan. Itt viszont tökéletes kamatoztatásra kerültek ezek a készségei.
Zenekar: Held. (USA)
Album: Grey
Műfaj: poszt-hardcore, progresszív rock, alternatív metal, alternatív rock
Megjelenés időpontja: 2026. május 15.
Kiadó: MNRK Heavy
Támpont: L.S. Dunes, Night Verses, The Sleeping, Fiddlehead, Fucked Up, Devil Sold His Soul, Senses Fail, Hail the Sun
Így nagy volt az öröm számomra, hiába aktivizálta magát pár éve újra és tért vissza friss lemezzel (I Feel Like I’m Becoming a Ghost – 2023) a The Sleeping, minél több van ebből az emberből annál jobb. A boldogságot, azonban hamar a tudatalattimban való kétely kapirgálása zavarta meg: mi van, ha ez a zenekar is azoknak a supergroupoknak a sorsára jut, akik jönnek, kiadnak valamit, aztán el is tűnnek a süllyesztőben, mert a tagoknak egész egyszerűen nincs idejük és energiájuk életben tartani egy x+egyedik projektet? Szerencsére a Held.-et a jelen írásnak alapot biztosító debüt nagylemez, illetve az arra érkezett reakciók (mint pl. az enyém) is arra ösztönözték, hogy ez ne csak egy egy nyári mulatság legyen, legyen benne még bőven kraft és szolgáljon egy főállású projekt gyanánt – a tagok már meglévő full time formációi mellett.
Az év eleji bemutatkozással együtt nemcsak az első lemezükről, a Grey-ről hullt le a lepel, de elrajtolt a zenekar első hanganyaga is a New You Anthem képében. Óriási poszt-hardcore magasiskola, intenzív középtempó, elképesztő hookok, agyas témák és faltól-falig együtténeklős refrének váltják egymást. Nem mellesleg szerepel benne Frank Iero is, a My Chemical Romance és az L.S. Dunes gitárosa, és nem játszik benne a hangszerén. Hanem mikrofont ragad. És milyen jól is teszi azt! Frank feltűnése egyébként egyáltalán nem a véletlen műve. Ők már korábbról is ismerték egymást Douggal, valamint Frank együtt játszik az L.S. Dunes-ben Josh Coheedes kollégájával, Travis Steverrel, így, amikor Iero megtudta, hogy Robinson fémjelzi ezt a formációt (is), egyből részese akart lenni a dolognak, még ha csak egy rövid szösszenetre is. Ezen a ponton jogos lehetne a feltételezés, hogy miért nem Frank gitározik a bandában, ha ekkora a puszipajtásság és a közös alom, de erre még kitérek a későbbiekben, hogy miért is jó az a szavatosság jegyében, hogy Douglas ragadt inkább hangszert.
Az első bangert aztán a matematika mai állása szerint a második követte. A Constant Tension nekem személy szerint még jobban is betalált, hetekig dúdoltam utána a refrént. Majd jött a hármas számú ízelítő, a Knifepoint, ami megint csak egy különleges apropóból született, és lett olyanra formálva, amilyen. Douglas elmondása alapján nagy brit zene rajongó, és imádja a High Vis-t, ezért akart egy nyersebb, punkosabb tételt, amibe aztán meghívhatja Graham Sayle-t, a szóban forgó, poszt-punkot hardcore-ral és indie-vel keverő közönségkedvenc londoni zenekarnak a frontemberét fítelni. Graham igent mondott, az eredmény látható-hallható, a banda 3/3 arannyal leöntött gigamegaslágerrel – és a hozzájuk készült, egybefüggő klip trilógiával – fordult aztán rá a lemez megjelenése előtti hajtűkanyarra.
A Grey május 15-én látott napvilágot, tíz dal, 41 percben és egész egyszerűen nem lehet belekötni. Jó, nyilván nem is akarok, elfogultság ide, vagy oda. Elképesztően feszes, üresjárat nélküli, ötletektől és kreativitástól sugárzó anyag a lemez, de igazából megnézzük a tettes úriemberek katalógusaként tetszelgő zenekarokat – vagy csak azokat, akikkel körülveszik magukat, akikből inspirálódnak – és szinte természetes, hogy ennek így, ilyen professzionálisan kell szólnia és szenzációs dalról-dalra építkeznie a katarzisig. Magától értetődő, ugyanakkor mégsem, hiszen habár a háromból kettő ember zenélt már együtt éveken keresztül, viszont abból az egyik nem játszott azon a hangszeren azelőtt, amin itt és most. Illetve ott van ugye a harmadik arc, aki a hangmérnök/producer unszolására látogatta meg anno öt éve a mini The Sleeping-brainstromingot. A kezdeti jammelgetés aztán hamar komolyabbra fordult, Josh pedig megválogatja, hogy mihez adja a nevét. Az első kérdése az volt, hogy “ki játszik a gitáron?”, majd amikor kiderült, hogy Doug az, és az énekes nem is kicsit karcol a hangszerén, szinte el is dőlt, hogy ebben szerepelnie kell!
Doug eleinte nem játszott volna a gitáron, de ahogy felvette a hangszert, hogy mókamikizzen vele, az, mint a Zöld Manó maszkja a Pókemberben, úgy kezdte el szólongatni és homályosítani el az elméjét – nyilván a jó értelemben, nem olyan gonosz dolgokat szövögető módon. Robinsonnak mindig is imponált az, ahogy a zenészek személyisége a hangszereiken keresztül kap egy szónikus sziluettet, lényegében megelevenednek az érzéseik szó nélkül a lejátszott hangokon keresztül, ezt akarta ő is elérni, azonban nem kevés önbizalomhiány sújtotta az elejétől kezdve, amit aztán Eppard 2023-as, első feltűnéssel egybekötött támogatása küszöbölt valamelyest ki, majd formált a tagok közt egy mintha mindig ott lappangó kémiává, tömeggyilkos fegyverré, végül ősrobbanássá – ez szülte meg a lemez első dalát, a címadó Grey-t. De tényleg embertelen, ahogy a faszi elsajátította a hangszere fortélyait, és kifogástalanul műveli azt tíz számon keresztül.
Beszéljünk kicsit a címről, meg a nagyon brutalista látványvilágról (ha már az előző lemezkritikánál az inkább paff volt, mint puff), a talán egy parkolóházat ábrázoló(?) albumborítóról, hogy mi rejlik a jelentés mögött? Be fogsz rosálni, konkrétan a szürke árnyalatairól van szó! Nem, nem az ötvenről, amiből kettő a nem szeretkezés, hanem a b*szás. Helyette mindegyikről, hogy az életben minden a szürke bizonyos árnyalatinak része, és hogy az mennyire többségben van a fehérrel és a feketével szemben. Josh elmondása alapján akkor érezte magát a legkevésbé egyedül, amikor erre rájött. Meg akarjuk találni a színeket és a szépséget, de bátorság kell ahhoz, hogy túl tudjunk tekinteni a szürke árnyalatain. Van ez az általánosan elfogadott tendencia, hogy az ember a húszas éveiben semminek se tud örülni, baráti társaságok konkrétan lehúznak és/vagy kiközösítenek embereket, akiknek “minden jól megy”. Ezt a harmincas éveinkre megpróbáljuk megváltoztatni, ami nem egyszerű, hiszen körülöttünk a világ még szarabb hely lett, mint tíz évvel azelőtt. Doug szerint a szövegei komor témákat boncolgatnak, amiket élénkséggel, színekkel és reménnyel próbál elfedni:
Igyekszem javítani azon a téren, ahol hiányosságaim vannak. Reménykedni akarok, még akkor is, ha az időm 90 %-ban nem vagyok reményteli.
Rágcsálhatnám még a Grey-t, kiemelhetném, hogy uh itt ez a figura, ott az a hajlítás, jaj, és akkor azt a rétegezést már meg se említsük, teljesen felesleges. Ha éled a fenti zenekarokat, az urak munkásságát, vagy csak simán az agyas, kompromisszummentes, kísérletező, mégis slágeres, dúdolható poszt-hardcore-t, pattintsd be a lemezt és garantálom, hogy elégedetten fogsz csettinteni, hogy ez bizony valóban gurmé shit. A legjobb pedig az egészben, hogy a Held. nagyon is ambiciózus: a srácokat épp most fogja a nyáron elvinni az Underoath magával egy két állomásos, bensőséges klubbulis körútra, útban a Vans Warped Tourra, de nem titkolt vágyálmuk hamarosan átjönni az Egyesült Királyságba és Európába. Az biztos, hogy én itt fogom várni őket, készen állva arra, hogy lecsapjak az elsők közt egy számomra is kedvező helyszín jegyeire. Ez (mindig) egy különleges élmény: ott lenni egy zenekar első pillanataiban, látni a rügyeket, majd a termést teljes pompájában. És nem, ez nem egzisztenciális válság, nem ADHD-s emberek sokadik elfoglaltsága, hogy addig se kelljen rawdoggingolniuk, nem bónuszkör, nem azért Grey az anyag címe, hogy az elmúlásra, vagy a tagok haj- és/vagy arcszőrzetének színére tegyen utalást. Ez nem a vég, hanem a kezdet, aminek az első lépései már most csodálatosan színesek.
Értékelés:
(Radó Richárd)
HELD.
W a y o 
Hozzászólás