Ha már olyan illedelmesen namedroppoltam őket a Bilmuri-lemezelemzés közepette, igen nagy kihagyott ziccer lenne szó nélkül elmenni a sace6 nagylemezes debütálása mellett. Mi ez az új, friss projekt, ami állítólag úgy keveri a popot, az R&B-t és a metalt, mint senki más ezelőtt, amitől megremeg a tiktokos thirst trap baddie-k térde, vagy akiknek olyan forradalmi víziójuk van a modern metal jelenével kapcsolatban, ami bárki mást meghajlásra késztethet ezen a területen? Vajon többet fogunk kapni a brutalisttól, mint bármelyik másik pop-metal megjelenéstől, és létezhet az, hogy ez a modern gitárzene jövője: minél kevesebb tag, minél több impuzussal felvértezett dalok? Megannyi kérdés, amiket meg is próbáltam ha nem is megválaszolni, de legalábbis leszűrni belőlük a tanulságot a rendelkezésünkre álló 11 tétel segítségével.
Zenekar: sace6 (USA)
Album: brutalist
Műfaj: alternatív metal, pop metal, emo, djent, alt-pop, R&B
Megjelenés időpontja: 2026. május 8.
Kiadó: Sumerian Records
Támpont: Bad Omens, Sleep Token, Dayseeker, Emarosa, President, Banks Arcade, Bring Me The Horizon, Bilmuri, JXDN
A projekt ötlete még a 2020-as évek elején szökkent szárba, akkor még csak az énekes, sace (polgári nevén Peter Dattolo) egyszemélyes kiteljesedési formájaként, azonban a srác hamar belátta, hogy bármennyire is helyettesíthető manapság már nyolc ember munkája egy arc meg egy laptop segítségével, kellenek a fékek és egyensúlyok, illetve valaki, aki azért profi szinten űzi a producerkedést – nem mellesleg fizikailag is játszik mondjuk egy hangszeren (ez esetben gitáron), ami azért jól tud mutatni a klipekben. Így jött a képbe megannyi kislemez után Peter régi barátja, Noah Thomas, és 2024-től számolhatunk a sace6 jelenlegi formájával. Ahogy az manapság lenni szokott, ha nem adsz magadról folyamatosan (de tényleg, állandóan) életjelet, hamar (úgy értem azonnal!) a feledés homályába merülsz, így a páros ki is adott egy hat számos EP-t Limerence címmel még 2025 nyarán. Ott már nagyjából lehetett számítani rá, hogy mi lesz a bevált recept a duó számára, de ezen a ponton még mindig egy független formációról beszélhetünk, nagylemez, és szinte végtelen kapcsolat és tőke nélkül.
Itt jött aztán a képbe a Sumerian Records, akik egy pár évnyi popzenei előadós vadászidény után jelenleg lepkeháló módjára próbálják újra becserkészni a legambíciózusabb modern metal acteket – pont, mint ahogy azt anno a “peak” érájuknak számító 2010-es évek elején tették. Ők idén év elején le is csaptak a srácokra, és a banda be is jelentette első nagylemezét, a brutalistet. Nagyjából az én szemellenzőmön is ekkortájt akadtak fent – nyilván egy, a kemény zenei keretekhez mérten is nagynak számító kiadó marketing gépezetével már az én kitartó passzivitásom se tudta felvenni a kesztyűt. Első blikkre az jön le, ha belehallgatsz egy sace6-trackbe, hogy nagyon mélyre hangolt, disszonáns, vonyító gitár sound és egy érzékien búgó, a 2010-es évek Rise Recordsos bandáit idéző pop- és R&B-dallamiságot és intimitást elegyítő ének találkozik ebben a furcsa, ámbár nem annyira szokatlan egymás mellett létezésben (ezt a kapcsolatot a továbbiakban is fontos így, ebben a formában kezelni). A produkció is kristálytiszta és úgy nagyjából a harmadik szám után már körvonalazódik, hogy agyas figcsizések ide, váratlan hajlítások oda, aligha van bármi emberi az egész egyenletben: kicsit lélektelen, nagyon plasztik algoritmus booster, amiben a szélsőséges elemek is szinte mértani precizitással vannak úgy adagolva, hogy az ingerküszöböt pont ne töltse túlcsordulásig dopaminnal.
Nyilván ez csak egy afféle how to sace6 101-gyorstalpaló, ha alaposabban szemügyre vesszük a bandát és a debüt nagylemezt, akkor azért több is – vagy épp kevesebb – szorult a máz mögé, attól függően, hogy honnan nézzük az egészet. Nagy pozitívum számomra, hogy maguk a dalszerkezetek nem túl konvencionálisak, illetve a riffek is eléggé eltérnek a szokványostól. Nem követik a popzenei normákat, miszerint szinte mindig, kivétel nélkül egy dalnak úgy kell felállnia, hogy intró-verze-refrén-verze-refrén-bridge-refrén-outro. A srácok valóban tudnak váratlant húzni, ez a fajta szembemenés a normákkal már csak azért is egy érdekes “lázadás” részükről, hiszen maga a produkció kb. 80%-ban a modern popzenei elemekből építkezik fel, az adja úgymond az egész vázát, és lényegében azt is lélegzi. Az is egy okos döntés volt részükről, hogy nem lőtték el az összes puskaporukat a lemez első dalában, a besottedben, de így is kellő svunggal robbannak be, ami mindig elengedhetetlen egy lemezt indító nyitánynál. Ez persze valószínűleg csak egy kis százalékot fog így ebben a formában kielégíteni, ugyanis a brutalist pont nem az az anyag, amit kizárólag egészben, elejétől a végéig érdemes hallgatni a kivánt cél elérése érdekében. Legnagyobb funkciója a cuccnak valószínűleg így is az lesz, hogy egy helyen legyenek az Insta reelek és Tiktok-videók alá bepattintható slágerek, mint az ego, vagy a covet.
Személy szerint nekem még külön bejött az egész projekt egyslges és következetes esztétikája: a konstans fekete-fehér látványvilág, illetve a vizuálokban is megjelenő brutalizmus – ha már erről lett elnevezve az anyag. Érdekes az a kontradikció, ahogy egy alapvetően ennyire nyers, hideg (sokszor ugye ezt a fajta stílust a kelet-európai, vagy orosz aurával azonosítják), és acélos atmoszféra otthont ad sace kellően érzékeny, és – a Sleep Token, vagy a Bad Omens munkássága után szabadon – erőteljesen romantikus, szerelmes, főként párkapcsolati teamtikájú szövegeinek. Habár általában a posztpunkot párosítják ezzel az irányzattal, ezúttal a pop és a metal keverékének üzenetei vonaglanak a betonoszlopok közt megtalálva az azt befogadni képes vevőt. Úgy érzem ez a fajta megjelenési folytatólagosság Noah érkezésével csúcsodott ki, de legalábbis akkor vált egyértelművé, hogy a hideg, ködös tért a lágy, meleg dallamok kéretik belakni.
Ééés ezeken felül nagyjából véget is ér a varázslat, a lemez felénél, valahol az uneven és a dolorous környékén minden alkalommal elkalandozott a figyelmem, nem vártam tovább a váratlant, nem tippelgettem, hogy az adott trap beat 2018-ból vagy azelőttről lett-e ide időutaztatva, vagy, hogy vajon megkérdezték-e sace-et, hogy mennyi autotune-t kér a hangjára, és ha így volt, azt válaszolta-e, hogy “igen”. Kipukkadt a lufi, ami baj, ugyanis én tényleg próbáltam megkedvelni a srácokat, és tényleg igyekesztem nem annyira vaskalapos lenni velük kapcsolatban, de minduntalan oda jutottam – az interneten fellelhető több pozitív visszajelzéssel ellentétben, vagy inkább azok kiegészítéseként -, hogy mi is pontosan a sace6 szavatossága? Hallgatni fogjuk őket öt év múlva is? Emlékezni fogunk-e rájuk? Előszedjük-e ezt a lemezt tíz, vagy húsz év múlva? Kicsit az az érzésem ezekben az egykaptafára felhúzható modern metal produkciókban, mint a Sleep Token, a Bad Omens, a Dayseeker, a Bilmuri, a sace6 és társaik esetében, hogy ők most itt ezt a trendet kifogástalanul meglovagolják és ki is sajtolnak belőle mindent, de vajon a felvevő réteg lesz-e olyan hűséges hozzájuk, mint mondjuk a mostani millenialok az ezredfordulós bandáikhoz, amiken felnőttek? Amik közül halkan megsúgom, hogy a legtöbb még mindig headliner a fesztiválokon – bár tény, hogy az előbb felsorolt bandák közül is vannak már többen is ebben a titulusban, vagy nagyon közel hozzá.
Az igazság az, hogy a sace6 egy tök jól összetákolt projekt, ami pontosan ott és úgy bizsergeti meg a mirigyeit az arra fogékonyaknak, ahol és ahogy kell. A mai technikai vívmányok és az autodidakta, önmagukat fejlesztő zenészek világában úgy hiszem, hogy így kell kinéznie egy debütlemeznek, annak minden innovációjával, tudatosságával, törékenységével és gyermekbetegségeivel egyaránt. Ezek a srácok igazából be is magolták a modern metal tananyagot, sőt, ők voltak egyben a kutyák, akik megették a leckét! A gond csupán az, hogy az egész produkció olyan szinten mellőzi a lelket, a vért, a verejtéket, hogy ha valaki azt mondaná nekem, hogy ez egy MI-zenekar, bármiféle vita nélkül el is hinném. Ez pedig nem egy túl jó adottság egy olyan világban, ahol lassacskán az egyetlen közös nevezőnk a mű és a mesterséges valóság elleni határozott kiállásunk lesz. Egy kicsivel több sérülékenységgel, impulzivitással és pszichével elkerülhető lenne az, hogy mondjuk két év múlva megismételjék és/vagy még jobban elidegenítsék önmagukat, és ne uralják többé úgy a könnyedén elillanó momentumot, mint most.
Értékelés:
Radó Richárd
SACE6
W a y o 
Hozzászólás