Taplógáz: Johnny Franck legendája

Hányszor lehet elsütni ugyanazt a poént úgy, hogy a vicc még mindig üssön? Nagyjából ez fogalmazódik meg bennem, ahogy a 15.(!) Bilmuri-lemezt hallgatom tíz év alatt. Johnny Franck (ex-Attack Attack!) először a teljesen agyament, dank mémjei révén került a látómezőmbe, amik 70%-ban ugyanarra a hog crankelésre építkeznek (ez nagyjából annyit tesz, hogy felbőgeted a motort, de egészen meta kontextusban már a jancsi tutujgatására is utalhat), aztán azon kaptam magam, hogy hirtelen mindenki a két évvel ezelőtti - nekem elsőre totál kimaradt - American Motor Sportsról beszél, aztán még két pislogással később már (nálunk is) Sleep Token előtti spot betöltése. Mi változott az elmúlt tíz évben? Hogy lett egy, a 2010 körüli legmeghatározóbb electronicore banda gitáros-énekeséből (leginkább) önmagát Miley Cyrus- és Post Malone-coverekkel, valamint altesti humorral szórakoztató, mindenkivel kollaboráló zenebohócból a nagyszínpadokon is az egyszerű amerikai életet szimbolizáló öhmm…zenebohóc? Jelenthet-e ez reményt a kisebb előadóknak, akik folyamatos grindolással és kitartó, kemény munkával egyszer majd az arénákban találhatják magukat? Mit mond el mindez a modern metal és a Spotify/TikTok toxikus, pusztán számokra és kattintásokra alapuló kapcsolatáról? Ezeket a kérdéseket vizsgáltuk meg a Bilmuri legújabb lemezének, a Kinda Hardnak a kapcsán.

Összeroskadni a haldokló csillagok súlya alatt

Ha van a súlyos fémzenének olyan alműfaja, ami az utóbbi években szinte kivétel nélkül heves bólogatásra és konszenzusos elismerésre készteti a nagyérdeműt, akkor az a kozmikus death metal. Nem újkeletű dologról beszélünk; a Death és a Gorguts, de még a Morbid Angel is bőven az ezredforduló előtt elmerengett a sötét világűr szépségén - és a még sötétebb szegleteiben bújkáló rémségeken. Manapság pedig az olyan bandák járatják csúcsra ezt a stílust, mint a Blood Incantation, a Tomb Mold, vagy az Artificial Brain. Idehaza is akad pár olyan zenekarunk, ami a végtelen űrben találta meg a maga múzsáját: ott a Needless, a Beneath the Void, csak hogy párat említsek, illetve mind közül a legfiatalabb - mégis legtermékenyebb és legaktívabb - Rivers Ablaze, akik már az ötödik lemezükkel lepnek meg minket, az Inexternal Dread pedig ehhez mérten még tovább tágítja a zenekar határait oda, ahol már a csillagos ég se parancsolhat megálljt.

Rémálom az Elme utcában

Sokan azt hihettük, hogy a poszt-covid éra majd felvirágzást hoz, mind gazdaságilag és társadalmilag, de pont az ellenkezője történt. 2026-ra a világot háborúk roppantják szét, az emberek mentálhigiénés állapota soha eddig nem látott mélységekbe csúszott, folyamatos negatív impulzusoknak vagyunk kitéve, az AI miatt már meg se tudjuk különböztetni a valóságot a számítógép által generált sloptól, minden nap lényegében olyan, mint egy alvásparalízis: ébren vagyunk, de magatehetetlenek. Egyáltalán nem meglepő, hogy ez a (zenei) artistokat is nem kevésbé befolyásolja, sőt, ha lehet, akkor most mindenki a mélyére nyúl a legridegebb veremben őrzött démonainak ihlet gyanánt. Így történt ez a bedfordi Don Broco esetében is, és elképzelni se tudtam, hogy egy, a póló-lóbálásairól, Beckham-hasonmásairól és monolitikus slágereiről ismert, brutálisan pop-érzékeny rockzenekar hogy fogja karrierje legsötétebb és legsúlyosabb anyagát kiadni. És sikerült. A recept főbb hozzávalói: egzisztenciális válság, segítségkérés, Nickelback.

Soha többé nem fogom visszatartani a szavaimat az irgalom nevében

Csak magamat tudom idézni az év elejéről: remek dolog idén (is) metalcore-élvezőnek lenni. Szinte minden hónap tartogat valami finomságot a műfaj kedvelőinek. Január elhozta az I Promised the World-debütálását, februárban a Converge lepett meg minket egy korukat meghazudtoló kiadvánnyal, március pedig a Poison the Well hegyeket megrengető visszatéréséről kellett, hogy szóljon minden normális háztartásban. Nagy valószínűséggel a várakozás-kiéhezettség tengelyén Jeffrey Moreiráék esetében volt a legnagyobb a rizikó, hiszen azért itt mégis csak 16-17 év kihagyásról beszélünk, ami idő alatt a legendás metalcore-zenekar nem keveset fel is volt oszolva (bár ezt ők szeretik másképp látni). Ha ekkora szünettel ülsz be egy kocsiba újra vezetni, előfordulhat, hogy az első pár méteren többször is lefulladsz, rosszabbik esetben bele is hajtasz egy árvaházba. A kérdés az volt a srácokból középkorú férfiakká cseperedett banda esetében, hogy menni fog-e a kanyarban előzés oly sok idő után? A rövid válasz: a lejtőnek felfelé elindulás még hátramenetben is simán megy.

Légy a rend egy káosszal teli világban

2024 legvégén szomorú történés rázta meg a hazai földalatti színteret: a Heartlapse tíz év után úgy döntött, hogy befejezi karrierjét, és egy utolsó nagy bummal lovagol el a naplementébe. Ez azért is volt különösen fájó, mert a srácokban Magyarország egyik leginnovatívabb, legambíciózusabb és leginkább határokat feszegető metalcore-bandáját ismerhettük - és szerethettük - meg. Erről pedig az utolsó kislemez, a Lethargy is bőven tudna mesélni, hiszen a banda ott a már jól ismert visszhangos kipiengetéseit és breakdownjait elektronikus-, trap-, és helyenként egyenesen jazz-betétekkel szőtte össze. Napestig lehetne keresni az okokat, hogy egy ennyire igényes act, hogy nem tud kitörni és befutni a “kis pénz, kis foci” országában, és, hogy miért inkább sokszor a trehány, megúszós formációk és előadók kerülnek a reflektorfénybe. De most nem azért vagyunk itt, hogy megvitassuk kicsiny hazánk kulturális hendikepjeit, hanem, hogy beszéljünk a Heartlapse utóéletéről. Ugyanis amit sokan nem tudtunk még akkor, de a hangszeres szekciónak, tehát Kovács Tamás és Balován Barnabás gitárosoknak, valamint Egyed Péter dobosnak esze ágában sem volt befejezni a közös munkát: fekete iszapba mártották a kezüket és azzal vésték bele új formációjuk nevét a talajba: ez lett a Defied.

Könnyű annak, kit az éjszaka szeret, nem veti el magvát abban a kikelet

A nís harmadik (kis)lemeze témájában és hangulatában nem hazudtolja meg önmagát, ugyanakkor talán sikerült továbblépnie azon az úton, amin elindult. Az első olyan dalcsokor született meg az emberöltőben, amelyben minden egyes dalszöveg magyar nyelven szól, ezzel is közelebb lépve a hallgatók belső önmagához. Zenekar: nís (HUN)Album: emberöltőMűfaj: Progresszív metal, progresszív rock, alternatív metal, grungeMegjelenés időpontja:... Bővebben →

Az ártatlanságunkkal fizettünk azért, amiért nem néztünk félre

Egyedülálló, kaotikus és technikailag komplex hangzás, amely számos metalcore és hardcore zenekart befolyásolt. Ikonikus diszkográfia és képi világ; több ezer ugyanazzal az albumborítóról készült tetoválással rendelkező rajongó. Művészi integritásuknak köszönhetően szinte egyhangú tisztelet kivívása a zeneiparban. Nagyfokú önellátás: a tagok nevéhez lemezkiadó és stúdió is kötődik. Folyamatos fejlődés, önmaguk megismétlésének teljes elutasítása. A Converge több mint három évtized alatt megerősítette hírnevét, mint a modern heavy metal egyik legkreatívabb és legfontosabb zenekara. Jogosan merül fel ezek után a kérdés: kell-e, vagy szükség van még bármiféle bizonyításra Jacob Bannonék részéről? Nem igazán. Ennek ellenére 11. alkalommal is kapunk tőlük egy önmagukhoz képest elég röpke, de fajsúlyos öndiagnózist.

A frontális lobotómia diszkrét bája

A Refused feloszlott teteme még ki se hűlt, máris itt az egykori tagok Mats Gustafssonnal közösen tető alá hozott új projektje, a Backengrillen. És ez a legkevésbé sem alkonyati fika (úgy mint a skandináv délutáni süti-kávé szeánsz, nem az orrodból a bubuc), hanem embert próbáló antifasiszta karamboljazz, egyenesen a kollektív globál-paranoid őrület pereméről. Mit akarsz... Bővebben →

A nyomasztó üresség még sosem érződött ennyire telinek

Meddig lehet egy zenekarra ráaggatni valaki más kabátját, mielőtt azt végül a sajátjának tekinti? Ez fogalmazódott meg bennem először, amikor a dán Møl nagylemezes bemutatkozását (Jord) hallottam még 2018-ban. Meg nem csak bennem, a fél internet kikiáltotta őket az európai Deafheavennek, ami kicsit slendrián kijelentés volt, de mégis valahol helytálló volt akkoriban, amikor már öt éve a Sunbather fényárjában sütkéreztünk. Több se kellett a világ legboldogabb országából származó bandának, és még egy lemezen (Diorama - 2021) megpróbáltak felülkerekedni az amerikaikon - több, kevesebb sikerrel. Három az igazság - tartja a mondás, és egy nagyobb volumenű levegővétel után úgy tűnik végül révbe értünk. A Mol harmadik lemeze, a Dreamcrush már nem kullog senki után, saját tempót diktál önnön formanyelve alapján. Ez pedig nemcsak a dánok eddigi legjobb lemezét eredményezi, de teljesen új megvilágításba helyezi a sokak által lesajnált blackgaze műfaját.

A jéghegy és a félelmeink csúcsán – ICENAP: T.I.M.E.

Tavaly ősszel látott napvilágot az ICENAP első lemeze, a T.I.M.E., melyet egy csendesebb időszak előzött meg. A kislemezzel nem csak a single single hátán korszak zárult le a banda életében, hanem egy új alapokra és műfajokra helyezett karrierépítés vette kezdetét, ahol azért még a régi arculat is visszaköszön helyenként. A háromtételes T.I.M.E. egy konceptlemez, melynek központi alanya Jade, egy disszociatív identitászavarral élő fiatal nő, de hogy pontosan mit rejt Jade három arca, és hogy mit kapunk a lemeztől, maradjon valamivel későbbre. Ha személyesen is megcsodálnátok az ICENAP-et és a kislemezüket, akkor van egy jó hírünk számotokra, mivel a hónap utolsó napján, február 28-án beveszik az Akvárium Klub Kis Hallját a Shell Beach és a Cica társaságában.

Create a website or blog at WordPress.com , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑