Kategória: Lemezkritika

MIW-an, negatív?! – Motionless In White: Decades

Túl vagyunk az év egyik leghypeoltabb megjelenésén: a scrantoni Motionless In White kiadta legújabb, hetedik nagylemezét, mely éppen a zenekar huszadik évfordulójára futott be. Az anyagot nem kis várakozás övezte, ez köszönhető többek között a banda évről-évre egyre növekvő presztizsének, a bitang erős szingliknek és a grandiózus ígéreteknek. Eljött a megjelenés napja és az album megítélése elég megosztó lett a rajongók körében. Valaki csalódottan, magát becsapva érezve, orrbefogva fordult tova, megint mások szerint pedíg ez a legjobb dolog a szeletelt kenyér óta. Na de hol az igazság? Nem tagadom, az első találkozásom a Decadesszel nekem is elég ambivalensre sikerült. Megvoltak a pillanatai, de a végére hagyott némi savanyú utóízt a számban és bevallom férfiasan, bosszankodtam rendesen. Ennek legfőbb oka, hogy valójában nem sokon múlott, hogy ez egy kiemelkedően jó nagylemez lehessen. De akkor mi mehetett félre?

0

Autotunolt segélykiáltás – Avenged Sevenfold: STATICA

Mi a fészkes fene történik az Avenged Sevenfolddal? A kaliforniai metal zenekar július legvégén a semmiből robbantott egy négyszámos EP-t, a STATICÁt, ami egyben az első zenéjük is három év és a nagy port kavart Life Is But a Dream… nagylemezük óta. Ha valaki azt hiszi, hogy az urak tanultak az esetből, visszább vettek a progból (na, meg a drogból…) és lejjebb tekerték a niche-mérőt az ennél nagyobbat nem is tévedhetne… az új cucc ugyanis borderline hallgathatatlan. Mindezt úgy mondom, mint a banda korai munkásságának nagy élvezője és támogatója. Ha csak az azonos című lemezt egymás mellé tesszük ezzel a mostani katyvasszal, konkrétan meg se lehet mondani, hogy ez egy és ugyanaz a kompánia. Szóval a kérdés továbbra is az, hogy mégis mi a jó élet történik az A7X-szel, miért csinálják azt, amit, és egyáltalán kinek jövedelmező ez?

0

20 éve adunk hálát azért, amink van – Ilyen volt lemezen és élőben a Bring Me The Horizon debüt anyaga

A Bring Me The Horizon-ról, a világ jelenleg egyik legnagyobb rockbandájáról sok újvonalas rajongó nem is tudja, hogy az arénákban, több tízezer ember előtt játszó sheffieldi banda anno kivasalt, feketére festett hajjal és körömmel, disszonáns, Black Dahlia-riffekre károgtak olyan dalokat, amelyek címe egy bizonyos Slater meg nem mosott faszáról voltak elnevezve. A britek idén húszéves debütlemeze aztán tökéletes alkalomnak bizonyult, hogy a BMTH önmagukhoz híven úgy ünnepelje azt meg, mint előttük nagyon kevesen eddig: fittyet hányva a sikerre és a csillogásra, és igenis felvállalva saját maguk nyers, agresszív, és sok esetben ösztönök által vezérelt, fiatal valójukat.

0

ABSZOLÚT HANGVERSENY – Darko US: ONI 2

Három dolog biztos az életben: az hogy meghalunk, hogy leadják a Reszkessetek Betörőket karácsonykor és, hogy minden naptári évben új Darko US-anyag jelenik meg. Ez alól az Úr 2026.-dik esztendeje sem kivétel és ennek Vincent nagyon örül. Az eszetlen tempóban dolgozó srácok most az Oni 2 névre keresztelt albummal jelentkeztek, és már halálos iramban dolgoznak az új dalokon. Na, de vegyük csak szemügyre az új jövevényt. Vajon van olyan jó mint az előzőek? Ment-e a ezúttal a tempó a minőség rovására? A kritikából kiderül. Egyet biztosan állíthatok jó előre: A Darko továbbra is egy olyan anomália a jelenlegi modern metal szintéren, ami ha kicsi lenne, zöld, és ugrálna ide-yoda, akkor már tutira az 51-es körzetben vizsgálgatnák.

1

Képes vagy megbirkózni a lelkeddel? – The Plot In You: The Plot In You

Különleges lemezmegjelenést produkált a The Plot In You. Nem teljesen egyedülálló jelenség, de mégis ritkán tapasztalható, hogy az önmagukról elnevezett kiadvány nem egy klasszikus, egyszerre ledobott album, hanem a több évig épített Volume Series összefogása/lezárása. A zenekar az elmúlt években háromszámos etapokban adta ki a dalokat, amelyek most egy 12 tételes, korszakzáró albummá állnak össze. Így különösen releváns nézőpont, hogy nem pusztán azt kell vizsgálni, jó-e a lemez dalról dalra, hanem azt is, összefüggő, egységes albumként működik-e egy olyan kiadvány, amelynek jelentős részét a közönség már régóta ismeri.

0

Pengeélen – The Narrator: Phosphor

Egyre forróbb a lábunk alatt a talaj, és egyre nehezebb higgadt választ adni, hogy na akkor most hogyan tovább? A körülöttünk lévő világ arca hónapról hónapra torzul. Keressük a nyugalmat, és valahogy mégis a feszültség tör utat. A The Narrator második nagylemeze, a Phosphor ezt a fokozatosan felgyülemlő feszültséget ragadja meg, vegyítve jelentős mennyiségű energikussággal, hogy minél jobban kiadhassuk magunkból mindazt, ami napról napra nyomaszt minket.

0

A vihar utáni házibuli – Marmozets: CO.WAR.DICE

2014 nem volt épp a legerősebb év a brit gitárzene történetében. Természetesen a metalcore-osoknak ott volt az Architects máig hivatkozási pontnak számító hatodik nagylemeze, a Lost Forever // Lost Together, az extrémebb metalt előnyben részesítőknek az Annal Nathrakh Desideratumja, vagy a hardcore-osabb végnek a Brutality Will Prevail negyedik nekifutása, de mégsem beszélhetünk annyira tömjénező szigetországi piacról, mint az azt megelőző, vagy későbbi években. Talán pont ez szolgált a legideálisabb időpontnak egy fiatal, akkor már hét éve (!) jelen lévő West Yorkshire-i zenekarnak, hogy végre nagylemezen is bemutatkozzanak. Ők voltak a Marmozets, akik debüt anyagukkal, a The Weird and Wonderful Marmozets-szel lényegében feje tetejére állították a színteret. A zenéjükben úgy találkozott a matekos káosz a poszt-hardcore-os tempóval és az alternatív rockos dallamokkal, mint azelőtt nem túl gyakran, mindezt pedig egy majdnem minden téren kitűnőn lehozott női vokállal megspékelve. A Marmozets belopta magát az underground szívekbe a 2010-es évek egyik legerősebb bemutatkozásával, amit négy évre rá egy hajszálnyival enerváltabb, viszont jóval ambiciózusabb folytatás követett a Knowing What You Know Now képében, majd az azt népszerűsítő turnézás után a banda elcsendesedett. Hét év teljes nesz-mentesség után tértek most vissza az angolok, megrövidülve egy taggal, cserébe viszont egy babával bővítve a zenekari családot, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták. De lehetséges ez egyáltalán? Tud még egyszerre furcsa és csodálatos lenni a Marmozets?

1

Bátorság kell ahhoz, hogy meglássuk a színeket a szürke árnyalati közt – Held.: Grey

Ez volt a legelső reakcióm, amikor idén január végén feltűnt a színen egy vadonatúj poszt-hardcore-banda, a Held., nem kicsit ismerős nevekkel a csapatban: Josh Eppard dobos, a Coheed and Cambria bőrcséplője, a The Sleeping két tagjával, Sal Mignano bőgőssel és Douglas Robinson énekes-gitárossal szűrte őssze a levet. És, hogy miért örültem annyira Douglasnek? A Long Island-i poszt-hardcore-ikon kompánia nem az egyetlen (volt), ahol Robinson letette a nem is kicsi védjegyét. A Night Verses élén töltött öt évének eredményeképp neki köszönhetjük többek közt a 2010-es évek legambíciózusabb lemezeit (Lift Your Existence - 2013, Into the Vanishing Light - 2016), és hiába törtet azóta is előrefelé, énekes nélkül(!) a NV, azért Douglas hangja és dalszerzői vénája nem kicsit hiányzik onnan. Itt viszont tökéletes kamatoztatásra kerültek ezek a készségei. 

1

Egy eszköz a csodálat érzésének kiváltására – sace6: brutalist

Ha már olyan illedelmesen namedroppoltam őket a Bilmuri-lemezelemzés közepette, igen nagy kihagyott ziccer lenne szó nélkül elmenni a sace6 nagylemezes debütálása mellett. Mi ez az új, friss projekt, ami állítólag úgy keveri a popot, az R&B-t és a metalt, mint senki más ezelőtt, amitől megremeg a tiktokos thirst trap baddie-k térde, vagy akiknek olyan forradalmi víziójuk van a modern metal jelenével kapcsolatban, ami bárki mást meghajlásra késztethet ezen a területen? Vajon többet fogunk kapni a brutalisttól, mint bármelyik másik pop-metal megjelenéstől, és létezhet az, hogy ez a modern gitárzene jövője: minél kevesebb tag, minél több impuzussal felvértezett dalok? Megannyi kérdés, amiket meg is próbáltam ha nem is megválaszolni, de legalábbis leszűrni belőlük a tanulságot a rendelkezésünkre álló 11 tétel segítségével.

1

Túl vakon vagyunk a ködben ahhoz, hogy lássuk a csillagokat – Karmanjakah: Diamond morning

Bizonyára már több metal zenét kedvelő egyénben megfogalmazódott a kérdés, hogy vajon mi van a svédek ivóvizében, hogy az észak-európai ország nemcsak lakosságarányosan a második legtöbb hevi zenekart termeli ki szomszédaik, a finnek után - másik szomszédaik, Norvégiával nagyjából egálban -, de ezek a bandák nagy átlagban elég királyak, korszakalkotók és a maguk nemében sokszor egyenesen stílus alkotók is. Persze nem vagyok teljesen delulu, biztos vagyok benne, hogy ott is van egy nem túl patinás behopp szint, tudod, amikről még akkor is kimész inkább rágyújtani, ha történetesen nem is dohányzol, de ha még nem is annyira a jéghegy tetejét kapargatjuk akkor is olyan ikonikus hangzású kompániák akadnak fent a körömágyunkban, mint a Meshuggah, a Humanity’s Last Breath, vagy épp cikkünk alanya, a Karmanjakah - akikről én nagyjából két héttel ezelőttig lényegében semmit se tudtam, és ez baromira bosszússá is tett, hallva legújabb lemezüket. Ez az írás most azért született meg, hogy ez mással ne fordulhasson elő.

1

Create a website or blog at WordPress.com Sablon: Baskerville 2, Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑