Kategória: Lemezkritika

A vihar utáni házibuli

2014 nem volt épp a legerősebb év a brit gitárzene történetében. Természetesen a metalcore-osoknak ott volt az Architects máig hivatkozási pontnak számító hatodik nagylemeze, a Lost Forever // Lost Together, az extrémebb metalt előnyben részesítőknek az Annal Nathrakh Desideratumja, vagy a hardcore-osabb végnek a Brutality Will Prevail negyedik nekifutása, de mégsem beszélhetünk annyira tömjénező szigetországi piacról, mint az azt megelőző, vagy későbbi években. Talán pont ez szolgált a legideálisabb időpontnak egy fiatal, akkor már hét éve (!) jelen lévő West Yorkshire-i zenekarnak, hogy végre nagylemezen is bemutatkozzanak. Ők voltak a Marmozets, akik debüt anyagukkal, a The Weird and Wonderful Marmozets-szel lényegében feje tetejére állították a színteret. A zenéjükben úgy találkozott a matekos káosz a poszt-hardcore-os tempóval és az alternatív rockos dallamokkal, mint azelőtt nem túl gyakran, mindezt pedig egy majdnem minden téren kitűnőn lehozott női vokállal megspékelve. A Marmozets belopta magát az underground szívekbe a 2010-es évek egyik legerősebb bemutatkozásával, amit négy évre rá egy hajszálnyival enerváltabb, viszont jóval ambiciózusabb folytatás követett a Knowing What You Know Now képében, majd az azt népszerűsítő turnézás után a banda elcsendesedett. Hét év teljes nesz-mentesség után tértek most vissza az angolok, megrövidülve egy taggal, cserébe viszont egy babával bővítve a zenekari családot, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták. De lehetséges ez egyáltalán? Tud még egyszerre furcsa és csodálatos lenni a Marmozets?

0

Bátorság kell ahhoz, hogy meglássuk a színeket a szürke árnyalati közt

Ez volt a legelső reakcióm, amikor idén január végén feltűnt a színen egy vadonatúj poszt-hardcore-banda, a Held., nem kicsit ismerős nevekkel a csapatban: Josh Eppard dobos, a Coheed and Cambria bőrcséplője, a The Sleeping két tagjával, Sal Mignano bőgőssel és Douglas Robinson énekes-gitárossal szűrte őssze a levet. És, hogy miért örültem annyira Douglasnek? A Long Island-i poszt-hardcore-ikon kompánia nem az egyetlen (volt), ahol Robinson letette a nem is kicsi védjegyét. A Night Verses élén töltött öt évének eredményeképp neki köszönhetjük többek közt a 2010-es évek legambíciózusabb lemezeit (Lift Your Existence - 2013, Into the Vanishing Light - 2016), és hiába törtet azóta is előrefelé, énekes nélkül(!) a NV, azért Douglas hangja és dalszerzői vénája nem kicsit hiányzik onnan. Itt viszont tökéletes kamatoztatásra kerültek ezek a készségei. 

0

Egy eszköz a csodálat érzésének kiváltására

Ha már olyan illedelmesen namedroppoltam őket a Bilmuri-lemezelemzés közepette, igen nagy kihagyott ziccer lenne szó nélkül elmenni a sace6 nagylemezes debütálása mellett. Mi ez az új, friss projekt, ami állítólag úgy keveri a popot, az R&B-t és a metalt, mint senki más ezelőtt, amitől megremeg a tiktokos thirst trap baddie-k térde, vagy akiknek olyan forradalmi víziójuk van a modern metal jelenével kapcsolatban, ami bárki mást meghajlásra késztethet ezen a területen? Vajon többet fogunk kapni a brutalisttól, mint bármelyik másik pop-metal megjelenéstől, és létezhet az, hogy ez a modern gitárzene jövője: minél kevesebb tag, minél több impuzussal felvértezett dalok? Megannyi kérdés, amiket meg is próbáltam ha nem is megválaszolni, de legalábbis leszűrni belőlük a tanulságot a rendelkezésünkre álló 11 tétel segítségével.

1

Túl vakon vagyunk a ködben ahhoz, hogy lássuk a csillagokat

Bizonyára már több metal zenét kedvelő egyénben megfogalmazódott a kérdés, hogy vajon mi van a svédek ivóvizében, hogy az észak-európai ország nemcsak lakosságarányosan a második legtöbb hevi zenekart termeli ki szomszédaik, a finnek után - másik szomszédaik, Norvégiával nagyjából egálban -, de ezek a bandák nagy átlagban elég királyak, korszakalkotók és a maguk nemében sokszor egyenesen stílus alkotók is. Persze nem vagyok teljesen delulu, biztos vagyok benne, hogy ott is van egy nem túl patinás behopp szint, tudod, amikről még akkor is kimész inkább rágyújtani, ha történetesen nem is dohányzol, de ha még nem is annyira a jéghegy tetejét kapargatjuk akkor is olyan ikonikus hangzású kompániák akadnak fent a körömágyunkban, mint a Meshuggah, a Humanity’s Last Breath, vagy épp cikkünk alanya, a Karmanjakah - akikről én nagyjából két héttel ezelőttig lényegében semmit se tudtam, és ez baromira bosszússá is tett, hallva legújabb lemezüket. Ez az írás most azért született meg, hogy ez mással ne fordulhasson elő.

1

Taplógáz: Johnny Franck legendája

Hányszor lehet elsütni ugyanazt a poént úgy, hogy a vicc még mindig üssön? Nagyjából ez fogalmazódik meg bennem, ahogy a 15.(!) Bilmuri-lemezt hallgatom tíz év alatt. Johnny Franck (ex-Attack Attack!) először a teljesen agyament, dank mémjei révén került a látómezőmbe, amik 70%-ban ugyanarra a hog crankelésre építkeznek (ez nagyjából annyit tesz, hogy felbőgeted a motort, de egészen meta kontextusban már a jancsi tutujgatására is utalhat), aztán azon kaptam magam, hogy hirtelen mindenki a két évvel ezelőtti - nekem elsőre totál kimaradt - American Motor Sportsról beszél, aztán még két pislogással később már (nálunk is) Sleep Token előtti spot betöltése. Mi változott az elmúlt tíz évben? Hogy lett egy, a 2010 körüli legmeghatározóbb electronicore banda gitáros-énekeséből (leginkább) önmagát Miley Cyrus- és Post Malone-coverekkel, valamint altesti humorral szórakoztató, mindenkivel kollaboráló zenebohócból a nagyszínpadokon is az egyszerű amerikai életet szimbolizáló öhmm…zenebohóc? Jelenthet-e ez reményt a kisebb előadóknak, akik folyamatos grindolással és kitartó, kemény munkával egyszer majd az arénákban találhatják magukat? Mit mond el mindez a modern metal és a Spotify/TikTok toxikus, pusztán számokra és kattintásokra alapuló kapcsolatáról? Ezeket a kérdéseket vizsgáltuk meg a Bilmuri legújabb lemezének, a Kinda Hardnak a kapcsán.

0

Összeroskadni a haldokló csillagok súlya alatt

Ha van a súlyos fémzenének olyan alműfaja, ami az utóbbi években szinte kivétel nélkül heves bólogatásra és konszenzusos elismerésre készteti a nagyérdeműt, akkor az a kozmikus death metal. Nem újkeletű dologról beszélünk; a Death és a Gorguts, de még a Morbid Angel is bőven az ezredforduló előtt elmerengett a sötét világűr szépségén - és a még sötétebb szegleteiben bújkáló rémségeken. Manapság pedig az olyan bandák járatják csúcsra ezt a stílust, mint a Blood Incantation, a Tomb Mold, vagy az Artificial Brain. Idehaza is akad pár olyan zenekarunk, ami a végtelen űrben találta meg a maga múzsáját: ott a Needless, a Beneath the Void, csak hogy párat említsek, illetve mind közül a legfiatalabb - mégis legtermékenyebb és legaktívabb - Rivers Ablaze, akik már az ötödik lemezükkel lepnek meg minket, az Inexternal Dread pedig ehhez mérten még tovább tágítja a zenekar határait oda, ahol már a csillagos ég se parancsolhat megálljt.

0

Rémálom az Elme utcában

Sokan azt hihettük, hogy a poszt-covid éra majd felvirágzást hoz, mind gazdaságilag és társadalmilag, de pont az ellenkezője történt. 2026-ra a világot háborúk roppantják szét, az emberek mentálhigiénés állapota soha eddig nem látott mélységekbe csúszott, folyamatos negatív impulzusoknak vagyunk kitéve, az AI miatt már meg se tudjuk különböztetni a valóságot a számítógép által generált sloptól, minden nap lényegében olyan, mint egy alvásparalízis: ébren vagyunk, de magatehetetlenek. Egyáltalán nem meglepő, hogy ez a (zenei) artistokat is nem kevésbé befolyásolja, sőt, ha lehet, akkor most mindenki a mélyére nyúl a legridegebb veremben őrzött démonainak ihlet gyanánt. Így történt ez a bedfordi Don Broco esetében is, és elképzelni se tudtam, hogy egy, a póló-lóbálásairól, Beckham-hasonmásairól és monolitikus slágereiről ismert, brutálisan pop-érzékeny rockzenekar hogy fogja karrierje legsötétebb és legsúlyosabb anyagát kiadni. És sikerült. A recept főbb hozzávalói: egzisztenciális válság, segítségkérés, Nickelback.

0

Soha többé nem fogom visszatartani a szavaimat az irgalom nevében

Csak magamat tudom idézni az év elejéről: remek dolog idén (is) metalcore-élvezőnek lenni. Szinte minden hónap tartogat valami finomságot a műfaj kedvelőinek. Január elhozta az I Promised the World-debütálását, februárban a Converge lepett meg minket egy korukat meghazudtoló kiadvánnyal, március pedig a Poison the Well hegyeket megrengető visszatéréséről kellett, hogy szóljon minden normális háztartásban. Nagy valószínűséggel a várakozás-kiéhezettség tengelyén Jeffrey Moreiráék esetében volt a legnagyobb a rizikó, hiszen azért itt mégis csak 16-17 év kihagyásról beszélünk, ami idő alatt a legendás metalcore-zenekar nem keveset fel is volt oszolva (bár ezt ők szeretik másképp látni). Ha ekkora szünettel ülsz be egy kocsiba újra vezetni, előfordulhat, hogy az első pár méteren többször is lefulladsz, rosszabbik esetben bele is hajtasz egy árvaházba. A kérdés az volt a srácokból középkorú férfiakká cseperedett banda esetében, hogy menni fog-e a kanyarban előzés oly sok idő után? A rövid válasz: a lejtőnek felfelé elindulás még hátramenetben is simán megy.

0

Légy a rend egy káosszal teli világban

2024 legvégén szomorú történés rázta meg a hazai földalatti színteret: a Heartlapse tíz év után úgy döntött, hogy befejezi karrierjét, és egy utolsó nagy bummal lovagol el a naplementébe. Ez azért is volt különösen fájó, mert a srácokban Magyarország egyik leginnovatívabb, legambíciózusabb és leginkább határokat feszegető metalcore-bandáját ismerhettük - és szerethettük - meg. Erről pedig az utolsó kislemez, a Lethargy is bőven tudna mesélni, hiszen a banda ott a már jól ismert visszhangos kipiengetéseit és breakdownjait elektronikus-, trap-, és helyenként egyenesen jazz-betétekkel szőtte össze. Napestig lehetne keresni az okokat, hogy egy ennyire igényes act, hogy nem tud kitörni és befutni a “kis pénz, kis foci” országában, és, hogy miért inkább sokszor a trehány, megúszós formációk és előadók kerülnek a reflektorfénybe. De most nem azért vagyunk itt, hogy megvitassuk kicsiny hazánk kulturális hendikepjeit, hanem, hogy beszéljünk a Heartlapse utóéletéről. Ugyanis amit sokan nem tudtunk még akkor, de a hangszeres szekciónak, tehát Kovács Tamás és Balován Barnabás gitárosoknak, valamint Egyed Péter dobosnak esze ágában sem volt befejezni a közös munkát: fekete iszapba mártották a kezüket és azzal vésték bele új formációjuk nevét a talajba: ez lett a Defied.

0

Create a website or blog at WordPress.com , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑