Rémálom az Elme utcában

Sokan azt hihettük, hogy a poszt-covid éra majd felvirágzást hoz, mind gazdaságilag és társadalmilag, de pont az ellenkezője történt. 2026-ra a világot háborúk roppantják szét, az emberek mentálhigiénés állapota soha eddig nem látott mélységekbe csúszott, folyamatos negatív impulzusoknak vagyunk kitéve, az AI miatt már meg se tudjuk különböztetni a valóságot a számítógép által generált sloptól, minden nap lényegében olyan, mint egy alvásparalízis: ébren vagyunk, de magatehetetlenek. Egyáltalán nem meglepő, hogy ez a (zenei) artistokat is nem kevésbé befolyásolja, sőt, ha lehet, akkor most mindenki a mélyére nyúl a legridegebb veremben őrzött démonainak ihlet gyanánt. Így történt ez a bedfordi Don Broco esetében is, és elképzelni se tudtam, hogy egy, a póló-lóbálásairól, Beckham-hasonmásairól és monolitikus slágereiről ismert, brutálisan pop-érzékeny rockzenekar hogy fogja karrierje legsötétebb és legsúlyosabb anyagát kiadni. És sikerült. A recept főbb hozzávalói: egzisztenciális válság, segítségkérés, Nickelback.

Zenekar: Don Broco (UK)
Album: Nightmare Tripping
Műfaj: nu metal, alternatív metal, indusztriális metal, alternatív dance, poszt-hardcore
Megjelenés időpontja: 2026. március 27.
Kiadó: Fearless Records
Támpont: Bring Me The Horizon, Yonaka, Moodring, Deftones, Korn, Bleed, Thornhill, House of Protection

Az egész ott kezdődött, hogy a banda befejezte a legutóbbi lemezük, a 2021-es Amazing Things körüli felhajtást. Ez volt öt éve. Ha csak azt vesszük, hogy az azzal kapcsolatos utolsó koncertek is lemennek, illetve a tényt, hogy az új korong, a Nightmare Tripping már tavaly befejezett volt és kiadásra kész, még mindig hagy nekünk három-négy évet. Ami amúgy borzasztóan sok felszedhető információ szempontjából. Basszus, csak a magyar választási kampány utolsó pár hetéből minimum három könyvet tudnék vérben forgó szemekkel, habzó szájjal, lángoló billentyűzettel lekörmölni – helyette viszont ezt a kritikát írom. Valószínűleg ti is jobban jártatok, meg én is. Szóval ott tartottunk, hogy Rob Damiani énekes, frontember, göndör loknis gigachad belevetette magát az új lemezre való inspirálódás mindent elnyelő tengerébe, mégpedig úgy, hogy híreket olvasott, informálódott a külvilággal kapcsolatban, elborzadt, összeomlott, majd újra az egészet elölről. Meg átélt egy-két alvásparalízist, de erről majd később (egyébként innen a cím, duh). Ehhez társult még a régmúlt, de soha el nem veszett szerelem a nu metal iránt – ami egyébként már az előző anyagon is felsejlett itt-ott – és kész is volt egy alap, amire építkezhettek.

A Nightmare Tripping nem köntörfalazott, ledobta a közhely-bombát a promóciós folyamatokban: a súlyos részek még súlyosabbak, a dallamosak meg… na, hát azok is súlyosak lesznek. De mégis dallamosak. Ez más szituációkban, más bandáknál eléggé félrevezető lenne, de egy Don Broco esetében, akik olyan arannyal leöntött giga-mega slágereket adtak nekünk, mint az Everybody, a Gumshield, a Come Out to LA, vagy épp a You Wanna Know, mérget vehetünk rá, hogy a cukorszirup itt is megmarad – csak ezúttal jóval feketébb, ánizsos ízvilágot kap. A lemez fő mondanivalója, hogy ne próbáljunk úgy tenni, mintha minden rendben volna, próbáljunk segítséget kérni, és ne féljünk bevallani, ha valami nem oké. Ez számomra sokkoló volt, mármint nem az a tény, hogy ez létezik, hanem, hogy egy kifelé ennyire pozitív, bulizós és upbeat zenekar, mint a Don Broco is le tud süllyedni a Mariana-árok mélyére. Ha van valami, ami izgalmassá tehet egy zenekart, ráadásul egy olyat, akiktől tényleg nem igazán hallhattunk még két ugyanolyan tételt, akkor az egy ilyen “új”, turkálóból előcitált földig érő, fekete bőrkabát, amit Neo is rokkolt a Mátrixban ráhúzva a már jól ismert fehér pólóra (egyáltalán nem erőltetett utalás a T-Shirt Songra, hahi).

A 11 dalos lemez iránti várakozást öt előzetes tétel tette még feszesebbé (plusz egy, a megjelenés napján), amiket én vállaltan szarrá is hallgattam, így már volt egy aránylag manifesztálódott vízióm a maradék dallal, illetve a lemezzel kapcsolatban, de ahogy azt korábban is mondtam: ez a Don Broco. Ugyan kérlek, biztos előrántanak még valami olyat, amire nem számítok. Elő is, meg nem is, de ne rohanjunk annyira előre, lássuk inkább a kórképet, amit az előzetes öt + egy dal prezentált. Az ún. “felszopást” a Cellophane indította, de egyébként ő a nyitány is a lemezen. A srácok elmondása alapján ez vállaltan nyúlja a Kornt és a Limp Bizkitet – a tagok fiatalkorának hőseit. Én nem nagyon vettem észre ezt a hasonlatot, tény, hogy nagyon nu metalos (és valóban talán egy kicsit ‘bizkites) az a fő riff, de azért nem kevésbé ‘brocós az egész dal, az pedig számomra mindig imponáló, amikor egy bandának saját hangzása van, ami nagyon másra nem illik. Aztán jön a Hype Man, amit már előre látok, hogy az élő fellépések egyik nagy kedvencévé fog válni. A Disappear sötét lüktetéséről Rob úgy mesélt, hogy az egyik legnyersebb, legőszintébb darab, amit valaha írt, és valóban nehéz versengeni a szívbemarkoló, világbajnok refrénjével, vagy a vége felé azzal a tördelős breakkel. Az előzetesek közül aztán még az Euphoria hódította meg a hallójáratainkat a 80-as évek fuckboi vibe-jaival, ez elvileg még az előző lemezen szerepelt volna, ott viszont nem érezték úgy a srácok, hogy megfelelő közegbe került volna, megfelelő formában. Na, de itt!

Beszéljünk egy kicsit a vendégekről. Ez alapvetően nem lenne egy olyan hú, de nagy téma mondjuk egy modern deathcore-lemezen, de a Don Broco majd’ két évtizedes fennállása alatt mindössze egyetlen egy dalban szerepelt vendég. Mondjuk ott akkor kapásból négy énekes is “besegített” (Action). De ez annyira idegen a srácoktól, hogy még akkor is csak egy japán kiadás bónuszaként tették elérhetővé a dalt. Így már más a fekvése annak, hogy a Nightmare Trippingre konkrétan két dalban is feltűnnek nem is kicsi nevek. A címadó talán a legnagyobb gurítás a lemezen, nemcsak mert itt kulminálódik minden, a tónus, a tematika, a lore, tényleg minden, de teszi ezt a dal úgy, hogy normális esetben baromira nem kéne működnie benne a Nickelback-fítnek, mégis egyszerűen ezek a pop metal-arcok ebből is varázslatot kotyvasztottak. A dal hátteréről már korábban írtunk, arról viszont, hogy miért pont a Nickelbackre esett a választás még nem. Ez amúgy egyszerűbb, mint gondolnánk: mert mindenki utálja őket. Brocóék viszont imádják/imádták Chad Koregeréket és ez a fajta sorba be nem állás, meg nem alkuvás mindig is jellemezte őket, az pedig, hogy ezt be merték vállalni iszonyat nagy zsákokra utal a gatyájukban, meg egy ordas nagy középső ujjra mindenkinek, aki nem hisz a szenzációs refrének erejében. Hasonló büdös nagy “kabbe” a megjelenéskor klippel együtt elszabadult True Believers, amiben az Architects-főnök Sam Carter felel a megőrülés nagy részéért – és természetesen a védjegyének számító “blegh”-ért is. Samet mostanában elég sok kritika éri az élő teljesítményei miatt, na, ez majd megmutatja minden kételkedőnek, hogy van még kraft a brightoni fenegyerekben. 

Az új dalok kapcsán a Somersaults jön először szembe velünk a lemezen. A banda szerint ez egy időkapszula azokba az időkbe, amikor nem volt még “minden elbaszódva”. Valóban egy alt-metalos, deftonesos lepel lengi körül, az utaztatós riffek és a feszes dobok is Chinóék Back to School-ját juttatták eszembe. A Ghost in the Night még inkább deftonesos, de már a baglyos lemez utáni vibe-okat hozza, a szöveget is lehet konkrétan venni, valóban egy állítólagos szellem-észlelés ihlette ezt a srácok által bevallottan baromi hamar testet öltött dalt. Hogy ettől összecsapott, fércmunka lenne-e? Cseppet sem! Ahogy a Pacify Me sem az, ami a legkaotikusabb track a lemezen. A kontraszt a hyperpopos loopos verze és Rob mély, konkrét ugatását kísérő riffek közt egészen zseniális elegyet alkotnak (állítólag tényleges kutyához köthető ugatások is el vannak rejtve a lemezen, ezek Tom, a bőgős kutyájának köszönhetőek, aki ki vette a munkálatokból a részét a stúdióban). A Swimming Pools szintén egy kísérletezősebb darab, ami a lüktető elektronikát részesíti előnyben, a monoton, egyre erősődő verzék végül a katarzisnál lesznek elvágva, amit mindig egy szemtelenül vagány megoldásnak találok, hogy zenészek, ezt meg merik tenni a rajongóikkal. Ha már többször lepörgött eddig az album, akkor valószínűleg feltűnt, hogy nem sorban írtam a dalokról. Ennek az az oka, hogy a lemez  – hiába a banda eddigi legkohezívebb anyaga – albumként, és különálló dalokként is megállja a helyét, amit megint nem győzök eléggé kiemelni, hogy mennyire kevesen képesek mindkét formában maradandót alkotni. Apropó maradandó, bárhogy is hallgatod a Nightmare Trippinget, az utolsó tételt, a The Cornert mindkét esetben kihagyhatod. Ha csak nem szomjazol egy felkavaróan giccses rockballadára, amit általában még a Don Brocónak is sikerülni szokott összehozni, itt szerintem ez kicsit félrement. Annyi baj legyen, a lemez talán egyetlen gyenge pontját ide a végére sikerült csak összeizzadni.

Bármennyire is lehozós(nak álcázott) anyag a Nightmare Tripping, a zenekar is azt sugallja a dalokban és az azt átkötő mondandó-foszlányokban, hogy van remény. Neked is, nekem is, nekik is, minden földi halandónak. Bármennyire is közhelyesnek hangzik, de van kiút az alagútból, áthatol a fény a sötét felhőtakarón, és leszünk mi még jobban. Vagy nem, de akkor meg soha ne feledjük el ezt a pillanatot, emlékezzünk rá úgy, hogy az időszak, amikor még nem is volt annyira szar minden, mint amilyen azután lett. Illetve azt se felejtsük, hogy mindezek ellenére, a Don Broco ismét leszállított egy hamisítatlan banger-csokrot, tényleg ezeken a srácok nyúlhatnak bármihez, az instant arannyá válik. Én pedig itt leszek továbbra is, és terjesztem róluk az igét mindenkinek, legyen szó metalosról, alter arcról, pop NPC-ről, vagy a démonról, aki azt vizslatja, hogy nem tudok sikítani a legintenzívebb rémálmaim közepette.

Értékelés:

(Radó Richárd)