Címke: Poszt-hardcore

A vihar utáni házibuli

2014 nem volt épp a legerősebb év a brit gitárzene történetében. Természetesen a metalcore-osoknak ott volt az Architects máig hivatkozási pontnak számító hatodik nagylemeze, a Lost Forever // Lost Together, az extrémebb metalt előnyben részesítőknek az Annal Nathrakh Desideratumja, vagy a hardcore-osabb végnek a Brutality Will Prevail negyedik nekifutása, de mégsem beszélhetünk annyira tömjénező szigetországi piacról, mint az azt megelőző, vagy későbbi években. Talán pont ez szolgált a legideálisabb időpontnak egy fiatal, akkor már hét éve (!) jelen lévő West Yorkshire-i zenekarnak, hogy végre nagylemezen is bemutatkozzanak. Ők voltak a Marmozets, akik debüt anyagukkal, a The Weird and Wonderful Marmozets-szel lényegében feje tetejére állították a színteret. A zenéjükben úgy találkozott a matekos káosz a poszt-hardcore-os tempóval és az alternatív rockos dallamokkal, mint azelőtt nem túl gyakran, mindezt pedig egy majdnem minden téren kitűnőn lehozott női vokállal megspékelve. A Marmozets belopta magát az underground szívekbe a 2010-es évek egyik legerősebb bemutatkozásával, amit négy évre rá egy hajszálnyival enerváltabb, viszont jóval ambiciózusabb folytatás követett a Knowing What You Know Now képében, majd az azt népszerűsítő turnézás után a banda elcsendesedett. Hét év teljes nesz-mentesség után tértek most vissza az angolok, megrövidülve egy taggal, cserébe viszont egy babával bővítve a zenekari családot, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták. De lehetséges ez egyáltalán? Tud még egyszerre furcsa és csodálatos lenni a Marmozets?

0

Bátorság kell ahhoz, hogy meglássuk a színeket a szürke árnyalati közt

Ez volt a legelső reakcióm, amikor idén január végén feltűnt a színen egy vadonatúj poszt-hardcore-banda, a Held., nem kicsit ismerős nevekkel a csapatban: Josh Eppard dobos, a Coheed and Cambria bőrcséplője, a The Sleeping két tagjával, Sal Mignano bőgőssel és Douglas Robinson énekes-gitárossal szűrte őssze a levet. És, hogy miért örültem annyira Douglasnek? A Long Island-i poszt-hardcore-ikon kompánia nem az egyetlen (volt), ahol Robinson letette a nem is kicsi védjegyét. A Night Verses élén töltött öt évének eredményeképp neki köszönhetjük többek közt a 2010-es évek legambíciózusabb lemezeit (Lift Your Existence - 2013, Into the Vanishing Light - 2016), és hiába törtet azóta is előrefelé, énekes nélkül(!) a NV, azért Douglas hangja és dalszerzői vénája nem kicsit hiányzik onnan. Itt viszont tökéletes kamatoztatásra kerültek ezek a készségei. 

0

Rémálom az Elme utcában

Sokan azt hihettük, hogy a poszt-covid éra majd felvirágzást hoz, mind gazdaságilag és társadalmilag, de pont az ellenkezője történt. 2026-ra a világot háborúk roppantják szét, az emberek mentálhigiénés állapota soha eddig nem látott mélységekbe csúszott, folyamatos negatív impulzusoknak vagyunk kitéve, az AI miatt már meg se tudjuk különböztetni a valóságot a számítógép által generált sloptól, minden nap lényegében olyan, mint egy alvásparalízis: ébren vagyunk, de magatehetetlenek. Egyáltalán nem meglepő, hogy ez a (zenei) artistokat is nem kevésbé befolyásolja, sőt, ha lehet, akkor most mindenki a mélyére nyúl a legridegebb veremben őrzött démonainak ihlet gyanánt. Így történt ez a bedfordi Don Broco esetében is, és elképzelni se tudtam, hogy egy, a póló-lóbálásairól, Beckham-hasonmásairól és monolitikus slágereiről ismert, brutálisan pop-érzékeny rockzenekar hogy fogja karrierje legsötétebb és legsúlyosabb anyagát kiadni. És sikerült. A recept főbb hozzávalói: egzisztenciális válság, segítségkérés, Nickelback.

0

Soha többé nem fogom visszatartani a szavaimat az irgalom nevében

Csak magamat tudom idézni az év elejéről: remek dolog idén (is) metalcore-élvezőnek lenni. Szinte minden hónap tartogat valami finomságot a műfaj kedvelőinek. Január elhozta az I Promised the World-debütálását, februárban a Converge lepett meg minket egy korukat meghazudtoló kiadvánnyal, március pedig a Poison the Well hegyeket megrengető visszatéréséről kellett, hogy szóljon minden normális háztartásban. Nagy valószínűséggel a várakozás-kiéhezettség tengelyén Jeffrey Moreiráék esetében volt a legnagyobb a rizikó, hiszen azért itt mégis csak 16-17 év kihagyásról beszélünk, ami idő alatt a legendás metalcore-zenekar nem keveset fel is volt oszolva (bár ezt ők szeretik másképp látni). Ha ekkora szünettel ülsz be egy kocsiba újra vezetni, előfordulhat, hogy az első pár méteren többször is lefulladsz, rosszabbik esetben bele is hajtasz egy árvaházba. A kérdés az volt a srácokból középkorú férfiakká cseperedett banda esetében, hogy menni fog-e a kanyarban előzés oly sok idő után? A rövid válasz: a lejtőnek felfelé elindulás még hátramenetben is simán megy.

0

A jéghegy és a félelmeink csúcsán – ICENAP: T.I.M.E.

Tavaly ősszel látott napvilágot az ICENAP első lemeze, a T.I.M.E., melyet egy csendesebb időszak előzött meg. A kislemezzel nem csak a single single hátán korszak zárult le a banda életében, hanem egy új alapokra és műfajokra helyezett karrierépítés vette kezdetét, ahol azért még a régi arculat is visszaköszön helyenként. A háromtételes T.I.M.E. egy konceptlemez, melynek központi alanya Jade, egy disszociatív identitászavarral élő fiatal nő, de hogy pontosan mit rejt Jade három arca, és hogy mit kapunk a lemeztől, maradjon valamivel későbbre. Ha személyesen is megcsodálnátok az ICENAP-et és a kislemezüket, akkor van egy jó hírünk számotokra, mivel a hónap utolsó napján, február 28-án beveszik az Akvárium Klub Kis Hallját a Shell Beach és a Cica társaságában.

0

Ezért a jövőért érdemes lehet meghalni

Reggel van, csörög az ébresztőd. Próbálsz felkelni, de még érzed a szádban azt a harmadik sört, amitől kicsit kótyagos a fejed, az a cigi se kellett volna, pláne, hogy már két éve leszoktál. Miért zúg a füled? Ja, igen, mert elfelejtetted elvinni magaddal a füldugódat arra a kedd esti koncertre, ahol három helyi erő lépett fel az előtt az egy zenekar előtt, ami valóban érdekelt. De te elmentél megnézni mindet, validálva ezzel is azt, hogy te így támogatod a színteret, dacára annak, hogy már a második zenekar körül fájt a hátad, a lábad, meg olyan testrészed is, aminek a létezéséről se tudtál. Szerencsére csak 45 percet késett a várt bandád, mert az előtte lévőknek pont sikerült annyit tökölniük a dalaik közti performatív, csordaszellem beszédeikkel, hogy addig pont meg tudtátok vitatni a haverokkal, hogy miért szar a meló, mit nem eszik meg a gyerek, és melyik a legjobb autómosó a városban.

0

A lelkünkre hulló csillagok – Auraleak: The Spirit Matrix (lemezkritika)

Tavaly ősszel jelent meg a budapesti Auraleak legelső nagylemeze, a The Spirit Matrix. Az alternatív metal, progresszív rock és poszt-hardcore tengelyen mozgó formációval már volt szerencsém interjút készíteni, még valamikor 2023 őszén. Nem csak a zenekarról és a tagokról tudtam meg többet, de a zenéjük is közelebb került hozzám az interjú hatására, melynek köszönhetően biztos voltam abban, hogy nálunk sem marad el ennek a sötét, szemeink számára igen, de a lelkünknek nem ismeretlen univerzum felfedezése, amely a legnagyobb magányunkban is egyfajta melegséget és megnyugvást áraszt. Elérkezett a pillanat, hogy visszaszámoljunk és együtt várjuk a kilövést a legrejtettebb érzéseink galaxisába!

0

Create a website or blog at WordPress.com , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑