2014 nem volt épp a legerősebb év a brit gitárzene történetében. Természetesen a metalcore-osoknak ott volt az Architects máig hivatkozási pontnak számító hatodik nagylemeze, a Lost Forever // Lost Together, az extrémebb metalt előnyben részesítőknek az Annal Nathrakh Desideratumja, vagy a hardcore-osabb végnek a Brutality Will Prevail negyedik nekifutása, de mégsem beszélhetünk annyira tömjénező szigetországi piacról, mint az azt megelőző, vagy későbbi években. Talán pont ez szolgált a legideálisabb időpontnak egy fiatal, akkor már hét éve (!) jelen lévő West Yorkshire-i zenekarnak, hogy végre nagylemezen is bemutatkozzanak. Ők voltak a Marmozets, akik debüt anyagukkal, a The Weird and Wonderful Marmozets-szel lényegében feje tetejére állították a színteret. A zenéjükben úgy találkozott a matekos káosz a poszt-hardcore-os tempóval és az alternatív rockos dallamokkal, mint azelőtt nem túl gyakran, mindezt pedig egy majdnem minden téren kitűnőn lehozott női vokállal megspékelve. A Marmozets belopta magát az underground szívekbe a 2010-es évek egyik legerősebb bemutatkozásával, amit négy évre rá egy hajszálnyival enerváltabb, viszont jóval ambiciózusabb folytatás követett a Knowing What You Know Now képében, majd az azt népszerűsítő turnézás után a banda elcsendesedett. Hét év teljes nesz-mentesség után tértek most vissza az angolok, megrövidülve egy taggal, cserébe viszont egy babával bővítve a zenekari családot, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták. De lehetséges ez egyáltalán? Tud még egyszerre furcsa és csodálatos lenni a Marmozets?
Zenekar: Marmozets (UK)
Album: CO.WAR.DICE
Műfaj: alternatív rock, poszt-hardcore, emo, indie rock, new wave, punk rock
Megjelenés időpontja: 2026. május 22.
Kiadó: Nettwerk Music Group
Támpont: Don Broco, Boston Manor, As Everything Unfolds, Brutus, Rolo Tomassi, Devo, Amyl and the Sniffers, Gouge Away, Scowl
Az már a tavalyi első mozgolódós, majd album-befejezős hírekkel kapcsolatban eldőlt, hogy a Marmozets egészen nagy valószínűséggel nem fog visszatérni az első lemez hangzásához és dinamikájához, amit bár fájó szívvel, de felnőtt módjára konstatáltam, lenyeltem a békát és tudomásul vettem. Nem csak én lettem jóval érettebb az elmúlt 7-8 évben: a zenekar 2018-as leállásához legnagyobb százalékban az énekes és gitáros, vagyis Becca Bottomley (korábban Macintyre) és Jack Bottomley első közös gyermekének érkezése járult hozzá. Akkor és ott a tagok elképzelhetetlennek látták a folytatólagos stúdiózást és turnézást ilyen körülmények között, és mivel ez mindig is egy nagy, családi kompánia volt (két + három testvér), így meg se fordult a fejekben, hogy új tagokkal menni tovább. A kicsi megszületése után mindenki jegelte a zenekart és különböző munkakörökben helyezkedtek el, úgymond visszatértek a “normális életbe” – már amennyire; Jack és a dobos, Josh Macintyre elvállaltak hébe-hóba pár koncertes beugrást itt-ott. Bármennyire is ez tűnt az egyetlen megoldásnak, a banda tagjaira aztán elkezdett ránehezedni a depresszió, ami akkor történik, ha a művészt kiveszed a művészetből, de a művészet soha nem lesz eltávolítható a művészből. Így 2022 környékén a zenekar álompárja körül elkezdtek felröppenni kósza dalkezdeményekkel kapcsolatos ötletmorzsák, amikbe aztán bele is kapaszkodtak. A közös babakocsi tologatós brainstromingokból aztán stúdióba levonulgatások lettek – természetesen a megfelelő bébiszitter megtalálása után -, ahova aztán a többiek is idővel csatlakoztak. Egy nevet leszámítva: Jack testvére, Will Bottomley nem tartott már a zenekar új inkarnációjával. Nincs harag, a basszusgitárosi feladatokat így Becca és Josh testvére, Sam vette át, Josh-t így meghagyva az egyetlen gitárosnak, ami megint csak egy érdekes felállás a régi dalok eljátszása alatt.
A zenekarnál 2024 körül körvonalazódott először, hogy itt már egy egész lemezre elegendő dal összejött. Ekkor jött az első hír arról, hogy a banda leigazolt a kanadai alapítású, de londoni székhellyel is rendelkező Nettwerk Music Grouphoz (Ladytron, Vacations, boa), majd rá egy évre befutott a még jobb bejelentés, miszerint elkészült a harmadik lemez, a CO.WAR.DICE. Ekkor az egyszerű halandó rajongó, mint jómagam felocsúdását ismét csak elkapta a könyörtelen felismerés, hogy oké, ha nem a körbe ajnározott első lemezre fog hasonlítani ez az új anyag, akkor csak két kimenetel lehet: folytatják a minimálisan punkba hajló alt-rock slágerek gyártását, vagy szinte kukáznak mindent és teljesen új stílussal térnek vissza. A tavaly novemberben bemutatott első single, az albumot is nyitó A Kiss From a Mother eldöntötte, hogy utóbbi érvényesül. A vadnyugati filmeket idéző fütyüléssel indító, majd dob-centrikus hajrájával, csörgőkkel, illetve Becca teljesen földtől elrugaszkodott performanszával konkludáló tétel nem mondom, hogy elsőre lenyűgözött, de azt valóban örömmel konstatáltam, hogy a zenekar nem igazán vesztett a védjegyének számító energiájából, csak más formába csatornázta azokat.
A második előzetesnél, a You Want the Truth-nál már szinte majdnem teljesen eldőlt, hogy a banda ezt a színes, zajos, harsány, punkos rockzenét fogja mostantól identitásaként kezelni, mint amit anno a 80-as években pl. a The Cramps, a Germs, a Devo, vagy épp Billy Idol nevéhez kötöttek – mindezt természetesen egy modern, poszt-hardcore-os éllel karöltve, a lehető legforróbb hőmérsékleten tálalva a közönségnek. A harmadik betekintést a New York c. tétel vállalta magára, itt már magas oktánszámra lett tekerve a seggrázás és a táncolhatóság, ez volt az első darab, ami őszinte mosolyt csalt az arcomra. Hiába Jack tekintélyt parancsoló gitárjátéka itt (is), az borítékolható volt számomra, hogy a hangszeres technikásság és a súly fel lett áldozva a pattogós, faltól-falig rockzene oltárán, de ez nem feltétlen gond, ha mondjuk pont te vagy a Biffy Clyro (akikkel amúgy pont együtt játszik a Bingley-i négyes idén nyáron Londonban). A Marmozets viszont nem a skót trió és az album előtti négyes számú track, a Running With the Sun In Your Eyes lüktető elektronikus beatjeire építkező zakatolás negédes sziluettet rajzolt bennem arról, hogy itt bizony lesznek kevésbé erős, esetenként egészen középszerű próbálkozások is. Az albumot felvezető ötödik Cut Back megint csak pozitív irányba lökte az ingadozó minőségbeli mérleget, a dal kb. az első legkirályabb refrént hordozza a 2018-as gigaslágerük, a Play óta.
A teljes harmadik anyag aztán május végén debütált 11 dallal, amiből a felét már szinte ismertük is. Ezek alapján voltak kevésbé kedvemre való próbálkozások, meg olyanok is, amikre azért megérte várni ennyi évet. Összességében eldőlt, hogy a Marmozets legérettebb, legfókuszáltabb anyagával állunk szemben, viszont az első öt megismert dal szinte egytől-egyig egy szülői kötelességei alól egy pillanatra elszabaduló, harmincas ember újra színpadra állásának következtében kicsattant endorfin-túltengésének eredménye. Abból is az első hosszú idő óta, mint amikor újdonsült szülők először szabadulnak ki az éjszakába a gyerek nélkül, és természetesen mindent be akarnak pótolni. Mármint itt konkrétan ez lehetett a történés. Én viszont borzasztóan kíváncsi voltam arra, hogy milyen az az “új” Marmozets, ami visszateker egy kicsit a sebességből, (ki)fúj egyet, és megpróbál egy pillanatra nem úgy tenni, mintha mindenki elegáns zakókban és kiskosztümben ropná péntek esténként a diszkógömb alatt. Erre már csak azért is volt önző mód szükségem, mert személy szerint a kedvenc Marmozets-tételem az egyes lemez Captivate You-ja, ami egy középtempós, folyamatosan a katarzis felé hajtó, azt viszont soha el nem érő, deep cut balladája a zenekarnak. Valószínűleg egyébként abból is a legjobb. Jelentem, a banda még mindig tudja mitől döglik a légy ezen a téren, a nem kevés elektronikát használó, már-már metrices Swear I’m Alive hiába akasztja meg a lemez svungját, teszi ezt egy felsőbb jó érdekében. Még ennél is nagyobbat megy az egy szál akusztikus gitárral kísért, végtelenül törékeny és gyönyörűen őszinte vallomással felvértezett Dandy. Könyörgöm, több Dandy-t a világba!
Talán tempójában (vagy annak szélsőséges váltakozásaiban) leginkább a Flowerz hajaz a már korábban emlegetett, szívemhez legközelebbi tételükhöz, majd teszi fel az i-re a pontot a lépegetős, szinte tökéletes dalszerzéssel összerakott epikus refrénje a dalnak. Vicces, hogy egy ennyire lendületes és agilis kompánia esetében pont azok a darabok sikerültek véleményem szerint a legjobban, ahol levált egy kisebb fokozatba a zenekar, sőt, néhol csak hagyja üresben gurulni a kocsit lefelé a dombról a naplementében. Apropó napnyugta, bár ilyen elismerő szavakkal tudnék nyilatkozni a lemezt záró, közel nyolc perces (!) Keep Going Darlingról is. Hiába egy eddig érintetlen territórium ez a Marmozets részéről, a kevesebb néha több szabályt figyelembe véve, ezt a dalt simán meg lehetett volna nyesegetni, rengeteg elhúzott és töltelék passzázs akad benne, ami hiába tűnik úgy a versszakok számából, és az átadni kívánt üzenetből, hogy indokolt lenne, igazából nem az. A végső összegzés előtt mindenképp szeretném kiemelni a Bottomley-házaspár teljesítményét, akik úgy tűnik ezek után, hogy nemcsak az életben alkotnak egy különleges kémiával felvértezett kapcsot, de itt is arról tesznek bizonyságot, hogy a rockzenész szülőknél nem igazán van jelenleg menőbb foglalkozás, amit a gyerek bemutathat az iskolában a karriernapon.
Az az igazság, hogy nincs könnyű dolgom. Nem mostanság volt ilyenre példa, hogy egy lemez iránt ennyire felemás érzelmeket tápláljak. Egyfelől tökre örülök, hogy visszatért a Marmozets, és a tagok újra örömüket lelik a zenélésben, másrészt sajnos be kellett látnom, hogy az a Marmozets, amit a 2014-es debüttel ismertünk meg, nagy valószínűséggel örökre odaveszett. Maradt helyette a CO.WAR.DICE, ami a címével ellentétben távolról sem hordoz magán semmi gyávaságra utaló jelet, sőt, amikor mindenki és még a rokonaik is a zeneiparban vissza-visszanyúlnak a korai anyagaikhoz, vagy arra hasonlító kiadványokkal állnak elő, esetleg megturnéztatják a cuccot (vagy egész egyszerűen mindenféle undorító módon megfejik azt), addig Beccáék lényegében a nulláról építették újra magukat, és igenis kitartóan harcoltak azért, hogy újra ott legyenek, ahol egykoron voltak. Aki ezzel az anyaggal ismeri meg őket, annak valószínűleg egy jócskán érdekes és változatos, ámbár ingadozó minőségű dalszerzésből született rocklemez lesz a jutalma. Mindenki másnak pedig marad a tudat, hogy a Marmozets már nem annyira furcsa, nem is kifejezetten csodálatos, de legalább nincs két egyformán szóló nagylemezük, ami nem kis teljesítmény.
Értékelés:
(Radó Richárd)
MARMOZETS
W a y o 
Hozzászólás