Új élet vár, felejts el mindent. Mindent ami fáj. Jövőd fényesebb, jól tudja ezt a mindig viharos időszakokat megélő ausztrál The Amity Affliction. Az Ahren Stringerrel történt szakítás után a srácoknak sűrgősen újra kellett gondolniuk saját magukat. De vajon az új albumnak is jót tett a vérátömlesztés?
Zenekar: The Amity Affliction (AUS)
Album: House of Cards
Műfaj: metalcore, psozt-hardcore, alternatív metal, dallamos metalcore
Megjelenés időpontja: 2026. április 24.
Kiadó: Pure Noise Records
Támpont: Motionless In White, Beartooth, Annisokay, Within Destruction, The Plot In You, Wage War, Adept, Kingdom of Giants
A szappanoperába illő lore-t most átugorjuk (volt róla szó korábban), elég annyi hogy Ahren balra el, ahol megalapította saját szóló projektjét Self Checkout néven, a The Amity Affliction maradt a helyén, és magához vette a Kingdom of Giants-es Johnny Reeves-et, aki már sokszor kihúzta a bandát a pácból beugrósként. Joel Birch több interjúban és podcastben szóvá tette, hogy a zenakar egy sokkal harmonikusabb, egészségesebb légkörben dolgozik a váltás óta. Johnny rengeteg új ötletet és perspektívát hozott magával, ami jótékonyan hatott a kreatív munkálatokra. Ez mind bíztató, de akkor miről fog lemezt írni a metalcore-színtér legszomorúbb csapata? Nos, az anyag folytatja azon a nyomvonalon amin az új éra első kislemeze az All That I Remember haladt, kibővítve a témát egy “egész estés” hanganyaggá. A középpontban Joel anyjának elhalálozása áll, ami valljuk be, egy nagyon erős érzelmi magot biztosít. Ha a fájdalom festék, és a szenvedés ecset – ami az Amity’ esetében hatványozottan igaz -, akkor itt egy rettenetesen depresszív korongot kellene kapnunk. Ez azonban nem teljesen így van, mivel a helyzet ennél bonyolultabb. A House of Cards véletlenül sem vidám. Nagyon is dühös, de nem a megéneklem a gyászom, hanem inkább a “jól áll neki a halál” égisze alatt. Az album az énekes elmondása szerint az ő toxikus, manipulatív édesanyjáról szól, aki mindig összeugrasztotta egymással a családot és tönkre tette a gyerekkorukat. Még tavaly így nyilatkozott róla az énekes:
Az anyám csak az abúzus és elszigetelés nyelvét ismerte, még a halálakor is, amikor eltaszította maga mellől a saját gyermekeit. Úgy halt meg, ahogyan az életét is élte: paranoiásan és egyedül.
Ennek ismeretében a lemez artworkje telitalálat. Gyakorlatilag egy szimbolikus, eltorzított anya-archetípust látunk, aki hideg tekintetével, arisztokratikus, szoborszerű testtartásával egy démoni vaslady benyomását kelti. Az álarc és a tüskéi pedíg kettős természetéről árulkodnak. Egyszerű, nem túlgondolt, de hatásos borító.
Lássuk hogy működik az első korong a poszt-Ahren érában. Nincs könnyű dolguk, ugyanis számomra az előző anyagukkal, a 2023-as Not Without My Ghosts-szal elég magasra tették a lécet. Gyökereikhez visszatalálva leraktak egy legalább olyan erős lemezt, mint amilyen a Let The Ocean Take Me volt anno. Az anyagon 12 szám kapott helyet, ebből kettő interlude, egyik a lemezindító Vida Nueva (Új élet), illetve a Beso De La Muerte (A halál csókja). Előbbi egész hangulatos kezdést kölcsönöz, utóbbi már kicsit töltelékszagú a maga 3 percével ami nemigazán ad semmit a kerek egészhez. Hangzásban sok újdonság van, érződik hogy keresték az új irányt. A 2010-es évekkel ellentétben viszont nem a műfajon kívűl, hanem annak rétegei között kutattak ihletforrásért. Helyenként felsejlenek hardcore-elemek, néhány breakdown pedíg egészen a deathcore zsanráig repít minket. Biztosan hallgattak mostanában Lorna Shore-t, mert annyi duplázót pakoltak az instrumentálba, hogy talán pöppet túlzásba is vitték. Félreértés ne essék, baromira jól szól és imádom minden mennyiségben, de ha objektív vagyok, kissé önismétlővé válik, hogy a lemez legtöbb breakdownja ugyanarra a kaptafára épül. Örülök hogy behoztak és magabiztosan használnak új elemeket, de illik szárazon hagyni némi puskaport a későbbiekre is.
Ha már túlhasználtságról van szó, sosem állt távol a TAA-től a voice sample-ök használata. Valaki a falra mászik tőle, hogy eltelt 15+ év és egyes bandák még mindig azt gondolják, milyen menő meg edgy breakdown elé berakni valami filmből kiragadott mondatot Isten haláláról, vagy arról, hogy EZ EGY VESZÉLYES TÁRSASÁG. Nos. én azok közé tartozok akik a mai napig szívesen veszik a dalok ilyesfajta fűszerezését, viszont helyenként ezeket is soknak éreztem. Van pár egészen jól időzített példa, mint a Kickboxer, vagy az Eternal War esete, de megint más daloknál cheesy hatást kelt. Fárasztóvá válik, amikor alig négy perc alatt már ötödjére hallgatom hogy “I BLEED THE WAY I BLEED”. A kevesebb néha több. A lemez összhangzását tekintve is vannak változások. A The Amity Afflictiontől jól ismert signature hangzás az ambient elemek, és a háttérszintik keveredéséből alkotott depresszív, melankolikus atmoszféra eléggé háttérbe szorult. Jelen van, de kevésbé domináns. A lemez továbbra is atmoszferikus, de inkább egy fenyegető, kissé horrorisztikus légkör, ami áthatja. Sokkal nyersebb és agresszívabb. A riffek is sokkal groove-orientáltabbak lettek. A rájuk jellemző már-már mémesült óceán és kísértet toposzokkal sem fogunk találkozni. Helyenként rá sem lehet ismerni a srácokra.
Mi a helyzet a vokálok terén? Kezdjük az elefánttal a szobában, Johnny-val. Élőben volt szerencsém több ízben is hallani és ott nagyon meggyőző volt. Az első közös stúdió daluk is telitalálat volt, de az még a régivonalas Amity-hangzásra épült, így voltak bennem kérdőjelek. Többszöri újrázás után, ahogy ülepszik az élmény egyre inkább azt érzem, hogy Mr. Reeeves telitalálat volt (a biztos választás, ha úgy tetszik). Nyilván nem elvárható, hogy egzakt olyan karakteres orgánummal rendelkezzen, mint Ahren Stringer, de nagyon jól ellátja a feladatát és a maga jogán kiérdemelten van ott ahol. A dallamos tiszta ének legfőbb feladata a screamek ellensúlyozása és a kórus elültetése a fülekben. Ezen a területen kifogástalan teljesítményt nyújt. A Heaven Sent kórusa például az elmúlt két hétben többször játszódott le a fejemben, mint ahányszor az az ótvaros Sound of Silence-remix a rádiókban egy év alatt. Talán a legnagyobb különbség előde és közte, hogy Ahren vokálja tökéletlen volt. Érzelemtől túlfűtött, szétesős, egyszóval törékeny. Ez elképesztően jól passzolt a banda depresszív hangulatához, nem véletlenül vált védjegyévé. Ezzel ellentétben Johnny egy sokkal stabilabb vokált biztosít. Tisztább, pontosabb, erőteljesebb. Jobban igazodik a modern metalcore standardjeihez, profi munka. Hogy kinek melyik tetszik jobban, szíve joga eldönten, én mindkettővel tudok létezni. Aki viszont a legnagyobb meglepetést okozta az Joel. Amit leénekel a lemezen az valami elképesztő! Sosem szólt még ilyen jól és ilyen dühösen. Több olyan trekk is van ahol teljes mértékben az övé a főszerep; nincs clean vokál, ő pedig valósággal fürdőzik benne. Helyenként meg olyan mélyeket villant, hogy az államat kerestem a padlón. A Kickboxer záró breakdownja alatt nyújtott teljesítménye talán a legnagyobb meglepetést okozta nekem, de volt is miért dühösnek lennie.
Joel Craig Reynolds-nál (Downbeat podcast, ex-Stray From The Path) elmondja hogy az album címe egy végül fel nem használt dalszöveg részletből lett átemelve ami így hangzik: “Te egy stabil otthon falai között nőttél fel, amíg én egy kártyavárban.” A vár uralkodója pedíg nem volt más mint az énekes édesanyja aki igyekezett életük minden percét megkeseríteni.
Az életem az otthon falai között olyan törékeny volt. Az időintervallumok a jó pillanatok és a között, hogy rád ordítanak, vagy megütnek, annyira sérülékenyek voltak hogy az volt az érzésem hogy bármelyik pillanatban összeomolhat minden. […] Valójában nem minden anya ténylegesen anya. Csak egy személy, akinek gyereke van. Ő ilyen volt.
Éppen ezért a frontember elköszönés helyett, mondhatni a pokolra küldte az anyját. Ugyan nem ez lesz a srácok leglíraibb munkája, de éppen ez teszi olyan különlegessé, semmi köntörfalazás, vagy eufemizálás: egyszerű, frontális és könyörtelen. Az olyan súlyos mondatok miatt mint:“Nem vagyok hajandó találkozni veled a másvilágon!” vagy az “Egész életemben gyászoltam, talán ez az oka annak hogy sosem tudtam érted könnyet hullajtani.” ez az egyik legsúlyosabb Amity’-korong dalszövegek terén. De talán a legmegrázóbb a Heaven Sent első verzéje, amely szerint az anyja a kis Joel karján nyomta el az égő cigaretta csikket a “szeretete” jeleként.
A körülményekhez képest a House of Cards meglepően pozitív felhanggal rendelkezik olykor. A Break The Chains, illetve a címadó tétel calloutja nem az önsajnálat pihe-puha paplanjába burkolózást romantizálja. Ami akárhogy is nézzük, a gyógyulás jele. A lemez hangulatán érződik hogy nem a múltba ragadni kíván, hanem feldolgozni és továbblépni. Habár helyenként egy-két szám eléggé tölteléknek hat, ismerve a mögöttük húzódó történetet, azt kell mondjam, egy dal sem íródott feleslegesen, még ha az összes ugyanarról is szól nagyvonalakban. A dalok sorrendjével van némi narratív problémám. Az Eternal War a maga fade out endingjével nem egy rossz lezárás, szimbolizálva hogy habár jó úton haladunk, az évtizedes sebek és traumák feldolgozásával, ez valójában egy soha teljesen véget nem érő küzdelem. Azonban amint mondtam, van pár pozitívabb hangvételű szám is a lemezen. Ezek mégis az A oldalon szerepelnek, a B oldal meg sötétebbnél-sötétebb dalokkal van tele, így vesztve el a narratív fonalat, már ha volt egyáltalán és nem csak én magyarázom bele. Illetve az All That I Remembert azért csak hiányolom. Témájában is ide kapcsolódik és hangzásában erősítette volna az ódzsí Amity’-vonalat, a középső interlude helyére tökéletesen illett volna.
Összegezve: A House of Cards egyáltalán nem egy rossz album. Távol áll attól, de érződik hogy az új irány még azért nem forrt ki teljesen. Néha repetitív és strukturálatlan, de hatalmasat dob rajta a bitang erős mondanivaló, és azért vannak itt moshpit-pozitív nóták: Az Afterlife és a Speaking In Tongues a személyes kedvenceim. Tulajdonképpen ugyanaz a helyzet az albummal, mint egy átmulatott éjszaka utáni, illuminált állapotban elfogyasztott patkány-gyrosszal: “Ennek ki kellett jönnie!“
Értékelés:
(Elekes Roland)
THE AMITY AFFLICTION
W a y o 
Hozzászólás