Elsőre talán nem túl sok közös van a President és a Showing Teeth zenekarokban, azon túl, hogy mindegyiket le lehet tudni a modern metal jelzővel. Azonban ha jobban megvizsgáljuk feltűnhetnek olyan nyilvánvaló jegyek, miszerint mindkettő egy karakter, vagy személy köré épül, mindkettő elképesztő sikereket ért el relatív rövid idő alatt, és mindkét projektnek egy és ugyanaz nap jelent meg az elsője - egy nagylemez, illetve egy EP formájában. Ezen túl pedig ugyanezen napon indult a President majdnem telt házas, egy hónapon át zajló észak-amerikai turnéja, ahol éppen a Showing Teeth melegít. Véletlen lenne? Aligha! Lássuk akkor hát, hogy sikerült a két formáció friss, illetve legfrissebb anyaga, és, hogy lehet-e még bármit is élvezni egy túlstimulált, mesterséges és túlszerkesztett világban?
A nagy visszatérés: Dakota Alvarezzel a fedélzeten avatja fel új dalát és klipjét a Hollow Front
Szeptember 18-án, azaz ezen a héten pénteken válik elérhetővé a "So Long to Yesterday", melyhez egy videóklip is érkezik. A napokban debütáló trekk nem csak a várhatóan még idén megjelenő negyedik Hollow Front album egyik előfutára lesz, de egyben egy olyan régi-új fejezet kezdete is, amelyre nagyon sokan vágytak és vártak.
Elmerülés a Lélek-tengerben – Reflektorfényben a Grayscale Season új dala és klipje
Új dallal és klippel tért vissza a Grayscale Season, hogy aztán novemberben elhozza a legédesebb lelki szenvedést. Addig sem áll meg az élet, hiszen már most eljött a lélekbúvárkodás ideje a 'Strung Up' által! Az alámerülés mellett egy kisebb interjúval is készültünk, hogy véletlenül se érjük be a felszínen lebegéssel.
Deep Dive into the Sea of the Soul – In the Spotlight: Grayscale Season’s new song and music video
Grayscale Season has returned with a new song and music video, and will bring us the sweetest kind of emotional turmoil with their upcoming album this November. But life doesn’t stop in the meantime—it’s already time to explore the depths of our souls with “Strung Up”! In addition to this deep dive, we’ve also put together a short interview so we don’t just float on the surface.
MIW-an, negatív?! – Motionless In White: Decades
Túl vagyunk az év egyik leghypeoltabb megjelenésén: a scrantoni Motionless In White kiadta legújabb, hetedik nagylemezét, mely éppen a zenekar huszadik évfordulójára futott be. Az anyagot nem kis várakozás övezte, ez köszönhető többek között a banda évről-évre egyre növekvő presztizsének, a bitang erős szingliknek és a grandiózus ígéreteknek. Eljött a megjelenés napja és az album megítélése elég megosztó lett a rajongók körében. Valaki csalódottan, magát becsapva érezve, orrbefogva fordult tova, megint mások szerint pedíg ez a legjobb dolog a szeletelt kenyér óta. Na de hol az igazság? Nem tagadom, az első találkozásom a Decadesszel nekem is elég ambivalensre sikerült. Megvoltak a pillanatai, de a végére hagyott némi savanyú utóízt a számban és bevallom férfiasan, bosszankodtam rendesen. Ennek legfőbb oka, hogy valójában nem sokon múlott, hogy ez egy kiemelkedően jó nagylemez lehessen. De akkor mi mehetett félre?
Képes vagy megbirkózni a lelkeddel? – The Plot In You: The Plot In You
Különleges lemezmegjelenést produkált a The Plot In You. Nem teljesen egyedülálló jelenség, de mégis ritkán tapasztalható, hogy az önmagukról elnevezett kiadvány nem egy klasszikus, egyszerre ledobott album, hanem a több évig épített Volume Series összefogása/lezárása. A zenekar az elmúlt években háromszámos etapokban adta ki a dalokat, amelyek most egy 12 tételes, korszakzáró albummá állnak össze. Így különösen releváns nézőpont, hogy nem pusztán azt kell vizsgálni, jó-e a lemez dalról dalra, hanem azt is, összefüggő, egységes albumként működik-e egy olyan kiadvány, amelynek jelentős részét a közönség már régóta ismeri.
Pengeélen – The Narrator: Phosphor
Egyre forróbb a lábunk alatt a talaj, és egyre nehezebb higgadt választ adni, hogy na akkor most hogyan tovább? A körülöttünk lévő világ arca hónapról hónapra torzul. Keressük a nyugalmat, és valahogy mégis a feszültség tör utat. A The Narrator második nagylemeze, a Phosphor ezt a fokozatosan felgyülemlő feszültséget ragadja meg, vegyítve jelentős mennyiségű energikussággal, hogy minél jobban kiadhassuk magunkból mindazt, ami napról napra nyomaszt minket.
Már egy hete csak a mamára gondolok – The Amity Affliction: House of Cards
Új élet vár, felejts el mindent. Mindent ami fáj. Jövőd fényesebb, jól tudja ezt a mindig viharos időszakokat megélő ausztrál The Amity Affliction. Az Ahren Stringerrel történt szakítás után a srácoknak sűrgősen újra kellett gondolniuk saját magukat. De vajon az új albumnak is jót tett a vérátömlesztés?
Taplógáz: Johnny Franck legendája – Bilmuri: KINDA HARD
Hányszor lehet elsütni ugyanazt a poént úgy, hogy a vicc még mindig üssön? Nagyjából ez fogalmazódik meg bennem, ahogy a 15.(!) Bilmuri-lemezt hallgatom tíz év alatt. Johnny Franck (ex-Attack Attack!) először a teljesen agyament, dank mémjei révén került a látómezőmbe, amik 70%-ban ugyanarra a hog crankelésre építkeznek (ez nagyjából annyit tesz, hogy felbőgeted a motort, de egészen meta kontextusban már a jancsi tutujgatására is utalhat), aztán azon kaptam magam, hogy hirtelen mindenki a két évvel ezelőtti - nekem elsőre totál kimaradt - American Motor Sportsról beszél, aztán még két pislogással később már (nálunk is) Sleep Token előtti spot betöltése. Mi változott az elmúlt tíz évben? Hogy lett egy, a 2010 körüli legmeghatározóbb electronicore banda gitáros-énekeséből (leginkább) önmagát Miley Cyrus- és Post Malone-coverekkel, valamint altesti humorral szórakoztató, mindenkivel kollaboráló zenebohócból a nagyszínpadokon is az egyszerű amerikai életet szimbolizáló öhmm…zenebohóc? Jelenthet-e ez reményt a kisebb előadóknak, akik folyamatos grindolással és kitartó, kemény munkával egyszer majd az arénákban találhatják magukat? Mit mond el mindez a modern metal és a Spotify/TikTok toxikus, pusztán számokra és kattintásokra alapuló kapcsolatáról? Ezeket a kérdéseket vizsgáltuk meg a Bilmuri legújabb lemezének, a Kinda Hardnak a kapcsán.
Soha többé nem fogom visszatartani a szavaimat az irgalom nevében – Poison the Well: Peace in Place
Csak magamat tudom idézni az év elejéről: remek dolog idén (is) metalcore-élvezőnek lenni. Szinte minden hónap tartogat valami finomságot a műfaj kedvelőinek. Január elhozta az I Promised the World-debütálását, februárban a Converge lepett meg minket egy korukat meghazudtoló kiadvánnyal, március pedig a Poison the Well hegyeket megrengető visszatéréséről kellett, hogy szóljon minden normális háztartásban. Nagy valószínűséggel a várakozás-kiéhezettség tengelyén Jeffrey Moreiráék esetében volt a legnagyobb a rizikó, hiszen azért itt mégis csak 16-17 év kihagyásról beszélünk, ami idő alatt a legendás metalcore-zenekar nem keveset fel is volt oszolva (bár ezt ők szeretik másképp látni). Ha ekkora szünettel ülsz be egy kocsiba újra vezetni, előfordulhat, hogy az első pár méteren többször is lefulladsz, rosszabbik esetben bele is hajtasz egy árvaházba. A kérdés az volt a srácokból középkorú férfiakká cseperedett banda esetében, hogy menni fog-e a kanyarban előzés oly sok idő után? A rövid válasz: a lejtőnek felfelé elindulás még hátramenetben is simán megy.