Üdvözlünk az oldalunkon! 😁 Mi vagyunk a "Wayo", egy zenei ajánlókkal, cikkekkel, albumismertetőkkel és toplistákkal foglalkozó csapat. Elsősorban az a célunk, hogy új zenekarokat és előadókat mutassunk be másoknak a világ minden tájáról. Nem vagyunk zenei szakértők, se nem profi cikkírók, de igyekszünk majd minél több újdonságot hozni Nektek. /ENGLISH/ Hi Everyone! 😁 We're "Wayo" a team dedicated to musical reviews, articles, album guides and toplists. We're music fans but we aren't professional experts. Our main goal is to introduce new bands and musicians from all around the world. Stay tuned and listen to music 😜
Grayscale Season has returned with a new song and music video, and will bring us the sweetest kind of emotional turmoil with their upcoming album this November. But life doesn’t stop in the meantime—it’s already time to explore the depths of our souls with “Strung Up”! In addition to this deep dive, we’ve also put together a short interview so we don’t just float on the surface.
Túl vagyunk az év egyik leghypeoltabb megjelenésén: a scrantoni Motionless In White kiadta legújabb, hetedik nagylemezét, mely éppen a zenekar huszadik évfordulójára futott be. Az anyagot nem kis várakozás övezte, ez köszönhető többek között a banda évről-évre egyre növekvő presztizsének, a bitang erős szingliknek és a grandiózus ígéreteknek. Eljött a megjelenés napja és az album megítélése elég megosztó lett a rajongók körében. Valaki csalódottan, magát becsapva érezve, orrbefogva fordult tova, megint mások szerint pedíg ez a legjobb dolog a szeletelt kenyér óta. Na de hol az igazság? Nem tagadom, az első találkozásom a Decadesszel nekem is elég ambivalensre sikerült. Megvoltak a pillanatai, de a végére hagyott némi savanyú utóízt a számban és bevallom férfiasan, bosszankodtam rendesen. Ennek legfőbb oka, hogy valójában nem sokon múlott, hogy ez egy kiemelkedően jó nagylemez lehessen. De akkor mi mehetett félre?
Különleges lemezmegjelenést produkált a The Plot In You. Nem teljesen egyedülálló jelenség, de mégis ritkán tapasztalható, hogy az önmagukról elnevezett kiadvány nem egy klasszikus, egyszerre ledobott album, hanem a több évig épített Volume Series összefogása/lezárása. A zenekar az elmúlt években háromszámos etapokban adta ki a dalokat, amelyek most egy 12 tételes, korszakzáró albummá állnak össze. Így különösen releváns nézőpont, hogy nem pusztán azt kell vizsgálni, jó-e a lemez dalról dalra, hanem azt is, összefüggő, egységes albumként működik-e egy olyan kiadvány, amelynek jelentős részét a közönség már régóta ismeri.
Egyre forróbb a lábunk alatt a talaj, és egyre nehezebb higgadt választ adni, hogy na akkor most hogyan tovább? A körülöttünk lévő világ arca hónapról hónapra torzul. Keressük a nyugalmat, és valahogy mégis a feszültség tör utat. A The Narrator második nagylemeze, a Phosphor ezt a fokozatosan felgyülemlő feszültséget ragadja meg, vegyítve jelentős mennyiségű energikussággal, hogy minél jobban kiadhassuk magunkból mindazt, ami napról napra nyomaszt minket.
Új élet vár, felejts el mindent. Mindent ami fáj. Jövőd fényesebb, jól tudja ezt a mindig viharos időszakokat megélő ausztrál The Amity Affliction. Az Ahren Stringerrel történt szakítás után a srácoknak sűrgősen újra kellett gondolniuk saját magukat. De vajon az új albumnak is jót tett a vérátömlesztés?
Hányszor lehet elsütni ugyanazt a poént úgy, hogy a vicc még mindig üssön? Nagyjából ez fogalmazódik meg bennem, ahogy a 15.(!) Bilmuri-lemezt hallgatom tíz év alatt. Johnny Franck (ex-Attack Attack!) először a teljesen agyament, dank mémjei révén került a látómezőmbe, amik 70%-ban ugyanarra a hog crankelésre építkeznek (ez nagyjából annyit tesz, hogy felbőgeted a motort, de egészen meta kontextusban már a jancsi tutujgatására is utalhat), aztán azon kaptam magam, hogy hirtelen mindenki a két évvel ezelőtti - nekem elsőre totál kimaradt - American Motor Sportsról beszél, aztán még két pislogással később már (nálunk is) Sleep Token előtti spot betöltése. Mi változott az elmúlt tíz évben? Hogy lett egy, a 2010 körüli legmeghatározóbb electronicore banda gitáros-énekeséből (leginkább) önmagát Miley Cyrus- és Post Malone-coverekkel, valamint altesti humorral szórakoztató, mindenkivel kollaboráló zenebohócból a nagyszínpadokon is az egyszerű amerikai életet szimbolizáló öhmm…zenebohóc? Jelenthet-e ez reményt a kisebb előadóknak, akik folyamatos grindolással és kitartó, kemény munkával egyszer majd az arénákban találhatják magukat? Mit mond el mindez a modern metal és a Spotify/TikTok toxikus, pusztán számokra és kattintásokra alapuló kapcsolatáról? Ezeket a kérdéseket vizsgáltuk meg a Bilmuri legújabb lemezének, a Kinda Hardnak a kapcsán.
Csak magamat tudom idézni az év elejéről: remek dolog idén (is) metalcore-élvezőnek lenni. Szinte minden hónap tartogat valami finomságot a műfaj kedvelőinek. Január elhozta az I Promised the World-debütálását, februárban a Converge lepett meg minket egy korukat meghazudtoló kiadvánnyal, március pedig a Poison the Well hegyeket megrengető visszatéréséről kellett, hogy szóljon minden normális háztartásban. Nagy valószínűséggel a várakozás-kiéhezettség tengelyén Jeffrey Moreiráék esetében volt a legnagyobb a rizikó, hiszen azért itt mégis csak 16-17 év kihagyásról beszélünk, ami idő alatt a legendás metalcore-zenekar nem keveset fel is volt oszolva (bár ezt ők szeretik másképp látni). Ha ekkora szünettel ülsz be egy kocsiba újra vezetni, előfordulhat, hogy az első pár méteren többször is lefulladsz, rosszabbik esetben bele is hajtasz egy árvaházba. A kérdés az volt a srácokból középkorú férfiakká cseperedett banda esetében, hogy menni fog-e a kanyarban előzés oly sok idő után? A rövid válasz: a lejtőnek felfelé elindulás még hátramenetben is simán megy.
2024 legvégén szomorú történés rázta meg a hazai földalatti színteret: a Heartlapse tíz év után úgy döntött, hogy befejezi karrierjét, és egy utolsó nagy bummal lovagol el a naplementébe. Ez azért is volt különösen fájó, mert a srácokban Magyarország egyik leginnovatívabb, legambíciózusabb és leginkább határokat feszegető metalcore-bandáját ismerhettük - és szerethettük - meg. Erről pedig az utolsó kislemez, a Lethargy is bőven tudna mesélni, hiszen a banda ott a már jól ismert visszhangos kipiengetéseit és breakdownjait elektronikus-, trap-, és helyenként egyenesen jazz-betétekkel szőtte össze. Napestig lehetne keresni az okokat, hogy egy ennyire igényes act, hogy nem tud kitörni és befutni a “kis pénz, kis foci” országában, és, hogy miért inkább sokszor a trehány, megúszós formációk és előadók kerülnek a reflektorfénybe. De most nem azért vagyunk itt, hogy megvitassuk kicsiny hazánk kulturális hendikepjeit, hanem, hogy beszéljünk a Heartlapse utóéletéről. Ugyanis amit sokan nem tudtunk még akkor, de a hangszeres szekciónak, tehát Kovács Tamás és Balován Barnabás gitárosoknak, valamint Egyed Péter dobosnak esze ágában sem volt befejezni a közös munkát: fekete iszapba mártották a kezüket és azzal vésték bele új formációjuk nevét a talajba: ez lett a Defied.
Az ausztrál pop-metalcore zenekar, a Melrose Avenue Taste című EP-jével robbant be a köztudatba, azonnal felkeltve a rajongók és a dallamos, mégis erőteljes hangzásvilágot kedvelők figyelmét. A zenekar frontembere Vlado Saric, mellette Mitchell Black és Shawn Mayer gitároznak – Mayer a háttérvokálban is közreműködik –, dobosuk pedig Jed McIntosh. Hangzásuk Saric dallamos énekét átütő screamekkel ötvözi, mindezt pedig lendületes, riffközpontú, erőteljes hangszerelés kíséri. Tavaly bemutatkoztak az európai közönség előtt, a zenekar azonban 2026-ban visszatér. Az amerikai és ausztrál turnétervek mellett ismét Európa felé veszik az irányt, és megmutatják az itteni rajongóknak is, milyen a hamisítatlan Melrose Avenue-s hangzás. A srácokkal az elmúlt évek felgyorsult tempójáról beszélgettünk és arról, hogyan élték meg ezt az intenzív időszakot.
The Australian pop-metalcore band Melrose Avenue burst onto the scene with their EP Taste, instantly catching the attention of fans and those into melodic yet powerful vibe. The lineup features frontman Vlado Saric, guitarists Mitchell Black and Shawn Mayer – with Mayer also handling supporting vocals – and drummer Jed McIntosh. Their sound blends Saric’s melodic vocals with sudden, visceral screams, driven by punchy, riff-heavy instrumentals with a strong focus on guitar riffs. After introducing themselves to European audiences last year, the band are set to return in 2026. Alongside their US and Australian touring plans, Melrose Avenue will once again make their way back to Europe, bringing their explosive energy to fans here. We checked in with the band to hear their take on the fast-moving years behind them and how it’s been along the way.
Sablon: Baskerville 2, Anders Noren fejlesztésében.