Hányszor lehet elsütni ugyanazt a poént úgy, hogy a vicc még mindig üssön? Nagyjából ez fogalmazódik meg bennem, ahogy a 15.(!) Bilmuri-lemezt hallgatom tíz év alatt. Johnny Franck (ex-Attack Attack!) először a teljesen agyament, dank mémjei révén került a látómezőmbe, amik 70%-ban ugyanarra a hog crankelésre építkeznek (ez nagyjából annyit tesz, hogy felbőgeted a motort, de egészen meta kontextusban már a jancsi tutujgatására is utalhat), aztán azon kaptam magam, hogy hirtelen mindenki a két évvel ezelőtti – nekem elsőre totál kimaradt – American Motor Sportsról beszél, aztán még két pislogással később már (nálunk is) Sleep Token előtti spot betöltése. Mi változott az elmúlt tíz évben? Hogy lett egy, a 2010 körüli legmeghatározóbb electronicore banda gitáros-énekeséből (leginkább) önmagát Miley Cyrus- és Post Malone-coverekkel, valamint altesti humorral szórakoztató, mindenkivel kollaboráló zenebohócból a nagyszínpadokon is az egyszerű amerikai életet szimbolizáló öhmm…zenebohóc? Jelenthet-e ez reményt a kisebb előadóknak, akik folyamatos grindolással és kitartó, kemény munkával egyszer majd az arénákban találhatják magukat? Mit mond el mindez a modern metal és a Spotify/TikTok toxikus, pusztán számokra és kattintásokra alapuló kapcsolatáról? Ezeket a kérdéseket vizsgáltuk meg a Bilmuri legújabb lemezének, a Kinda Hardnak a kapcsán.
Zenekar: Bilmuri (USA)
Album: Kinda Hard
Műfaj: metalcore, country pop, pop rock, alternatív metal, easycore, pop punk
Megjelenés időpontja: 2026. március 27.
Kiadó: Inertial Music
Támpont: Sace6, Poppy, Bring Me The Horizon, Bad Omens, A Day To Remember, Beartooth, Wage War, Taylor Swift, Belmont
Ehhez vissza kell ugranunk kicsit az időben, hogy megértsük a Franck-jelenséget a vidéki Amerika kilátástalanságban. Johnny még 2010-ben hagyta ott az Attack Attack!-ot, amit olyan arcokkal alapított meg 2007-ben, mint pl. Austin Carlile, aki később az Of Mice & Men-t is létrehozta, nemrég pedig bejelentette szóló cuccát. Franck két lemezt nyomott le a crabcore-terpesz meghonosítóival, mikor úgy döntött, hogy megakarja erősíteni kapcsolatát Istennel. Ez most így a budapesti albidból olvasva kicsit furán hangozhat, de a sokszor már veszélyesen istenfélő vidéki Amerikában, pláne az Ohio-beli Columbusban eléggé adekvát move volt. Ez persze nem jelentette azt, hogy Johnny egyből felcsapott keresztény metalcore-zenésznek, és hirdetni kezdte az Úr igéit, ez a fajta kapcsolódás/megtérés azóta se nagyon kapott teret a zenéiben. Nála nagyjából abban merül ki a hit, hogy mennyivel jobb az élet a vidéki Amerikában, ahol a vasárnapi templom után, hazamész, lenyírod a kis traktoroddal a füvet a kertben, majd ciccentesz egy jó hideg seritalt, este pedig elmormolsz egy imát arra, hogy milyen jó az élet a vidéki Amerikában. Valószínűleg ez a nézet, és az ez “alá rendelt”, a popot, a country-t és a metalcore-t ötvöző zenei közeg talált be leginkább a manapság az információ-túltengéstől megrogyott harmincas millenialoknál, akik már most egy nyugodtabb élet után sóvárognak, ahol nem nyögnek tíz évnyi masszív képernyőidőt. De ne rohanjunk ennyire előre, ez ugyanis napjaink Bilmurije.
2010 és 2016 közt Johnny több projektben is érdekelt volt (volt, amelyik 2020-ig is eldöcögött), amik leginkább arra szolgáltak, hogy fennmaradjon a zenélés iránti szeretete. A Bilmurit tíz éve, teljesen egyedül hozta létre, és az addigra a producerkedésbe is jócskán belefolyt zenész el is kezdett dalokat írni ez a név alatt, felvenni azokat, és kiadni teljesen független előadóként. Nem is kevés dalt írt. Igazából kibaszott sokat. A Bilmuri első évében kapásból három(!) lemezt adott ki, az utána való években pedig kettő-kettőt. Habár ezek nem igazán értek el átütő sikereket, legalább Francket szórakoztatták, zenét írhatott, kollaborálhatott a barátaival, meg boldog-boldogtalannal a Lorna Shore-os Will Ramostól kezdve a Beartooth Caleb Shomójáig (akivel egyébként egy darabig az Attack Attack!-ben is együtt zenéltek, a közösködésük pedig pont az anyazenekaruk egyik leghíresebb dalának kiparodizálása volt), és ki írhatott magából mindent. Az igazi áttörés két évvel ezelőtt, 2024-ben érkezett, amikor is a Bilmuri már a Babymetal előtt melegíthetett Japánban, ezután pedig a forma le is szerződött a Columbiához, ahol jelenleg olyan előadók tanyáznak, mint Adele, Beyonce és Harry Styles. Itt jött ki az American Motor Sports, amit aztán egy minket is elért arénaturné követett a Sleep Token vendégeiként, a többi, meg mint mondani szokás; történelem.
Vagyis még nem, hacsak a történelmet nem most éljük/írjuk (írom?). Ahogy az egy nagy kiadóhoz csatlakozásnál “elvárható” lépték, hogy a Columbia adott két évet Francknek (aki ez idő alatt normál esetben hat lemezt is ki tudott magából passzírozni), hogy produkáljon 10-12 dalt, de az kurva jó legyen! Elképzelhető, hogy a nagy kiadós nyomás hatására, de Johnny lényegében leblokkolt. Vagyis kijött egy AMS b-oldallal. Ami persze nem baj, hogy ha elsőre ezt hallgatod, vagy csak minduntalan, végeláthatatlanul el tudod viselni a torzított gitárra írt country pop-slágereket r’n’b-s hangi adottságokkal feldalolva. Valószínűleg az is ennek a hirtelen megváltozott légkörnek tudható be, hogy a srác bevallottan egész egyszerűen nem tudott előrukkolni egy szólóval a Where to Find Me c. dalába, ezért kiírt rá egy pályázatot, amit aztán a francia Novelists gitárosa, Florestan Durand húzott be. Persze nem tudom igazából sajnálni a zenészt, aki igenis elfogadta a zsíros csekket, tudta mit vállal, minek ír alá, ezt a majomlétrát előtte több százezren is megmászták, nem újdonság. A Kinda Hard is már egy ilyen monopol helyzetben született: plasztikus, ötlettelen, a TikTok-ra íródott biztonsági játék, ami tényleg csak minimálisan hordja magán a korábbi anyagok folyamatosan kísérletező, néhol totál agyament jellegét.
Természetesen nem fogom lehordani teljesen a Bilmurit és a Kinda Hardot, hiszen ez még mindig egy olyan fülbemászó dalcsokor, amihez tényleg tehetség kell, hogy valaki össze tudja rántani. Mondjuk minden eszközt meg is kapott ehhez Franck, ha eszköz alatt olyan prominens modern metal(core)-zenészeket is számításba veszünk, mint az A Day To Remember, a Bad Omens, vagy épp a Wage War frontemberei (akik közül az ADTR Jeremy-je eléggé ki is vette a részét énekhangilag az Always Let You Down-ból), vagy Will Carlson producer-társnak . Emellett Johnny még iszonyatosan jól egyensúlyozik a baromi súlyos metalcore breakdownok és a cukorsziruposan giccses pop szerelmes dalok szűk keresztmetszetében, amit talán rajta kívül még a Sumerian üdvöskéje, a sace6 művel ilyen mértékben. Erre remek példa a címadó nyitány, ami a titulusához mérten megpróbál olyan súlyos breakekkel operálni, hogy egy pillanatban még a fülesem is csak recseg-ropog, és az emberi fül már nem is érzékeli ezt az audio-merényletet, ezáltal is megteremtve azt a kontrasztot, amit aztán a soron következő, lényegében első teljes értékű dal a lemezen, a Twice hoz.
Innentől pedig a komolyan vehetetlen durvulda lényegében már csak másodpercekre tér vissza (meg még egy fél perces interlude-re aSt4rf1sh Spr34dr-ben) itt-ott, Johnny jellegzetes egy-egy nyögésnyi gutturaljaival karöltve, a fő hangsúly a leginkább szerelmes popdallamok köré épül, ami így ebben a kontextusban nekem sokszor már azt a látszatot keltette, hogy a zenész ezeket nem is egy képzelt (vagy valós) lánynak (vagy fiúnak, mindegy is manapság) írja, hanem Istennek, vagy Jézusnak magának – ahogy azt a South Parkban is anno elég elmésen kiparodizálták. Természetesen semmi baj nincs a vallással (normális keretek közt), és én is meglepődnék, ha mondjuk kiderülne, hogy ez is csak a gimmick része, mint ahogy szinte bármi a Bilmuri körül, ami brandet (mert ez most már lényegében az), ha megvizsgáljuk, aligha találunk komoly aspektust benne (leszámítva talán a most már ex-turnégitáros ellen egy korábbi partnere által felhozott vádakat, ja, az nem vicces): eleve a metalcore-breakdownokkal megakasztott country-pop ötlete már önmagában is megmosolyogtató, és aztán ott van a több száz Franck, és a rajongói által posztolt mém, a klipek, amik most leginkább lovagi páncélba bújtatva juttatják hősünket különböző kalandokba, legyen az lovagi torna, vagy illegális éjszakai gyorsulási verseny, vagy csak a projekt Instagram biója, ami úgy szól, hogy
Dethcore/ambient/post-jazz from MURICA
Sajnos ezen aduk, vagy a Polyphia pedáljainak kikukázása, illetve a helyenként fel-felbukkanó szexi szaxi mellett is nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy ne érezzem azt, hogy ez egy AI-által generált country-pop-lemez falatnyi metalos kihallásokkal benne. Holott ez egy Bilmuri-cumó, ahol pont nem a koncentrálás kéne, hogy legyen az első számú szempont, hanem a szórakozás.
Kicsit szomorú látni, hogy mivé lesznek az előadók a 2020-as évek nagy kattintásvadász zeneiparában, ahol hirtelen felemelnek, másodpercekig az egekben vagy, majd szépen, lassan elhalványulsz, amíg a közösségi oldalak/streaming platformok keresnek egy másik balfácánt, akit felhype-olhatnak. A Kinda Hard viszont minden aspektusával beleillik a modern metal jelenlegi felhozatalába, a seggig hangolt gitároktól a műanyag hangzáson és túlprocesszelt soundon keresztül a tiszta énekes refrénekig. Lényegében a lecke fel van mondva, jöhet a turné, aztán vissza a stúdióba, két év múlva meg folyt.köv. Állítólag Johnny Franck egy nagyon szerethető figura, és én is azt tapasztalom, hogy ez a csávó tényleg nem akarja megváltani a világot, csak konstans írni a fülbemászó szerelmes dalait, hogy aztán az este leszálltával ellovagolhasson a naplemetébe a Mazdájával. Plusz végső soron a Bilmuri is hozzájárult ahhoz, amit az utóbbi években a Knocked Loose, a Turnstile, a Speed vagy Poppy is elért, miszerint a metal, a hardcore, a gitárzene és a breakdownok olyan helyekre jutottak el, ahova azelőtt soha. Ami lássuk be, azért kinda hard.
Értékelés:
(Radó Richárd)
BILMURI
W a y o 
Hozzászólás