Ha van a súlyos fémzenének olyan alműfaja, ami az utóbbi években szinte kivétel nélkül heves bólogatásra és konszenzusos elismerésre készteti a nagyérdeműt, akkor az a kozmikus death metal. Nem újkeletű dologról beszélünk; a Death és a Gorguts, de még a Morbid Angel is bőven az ezredforduló előtt elmerengett a sötét világűr szépségén – és a még sötétebb szegleteiben bújkáló rémségeken. Manapság pedig az olyan bandák járatják csúcsra ezt a stílust, mint a Blood Incantation, a Tomb Mold, vagy az Artificial Brain. Idehaza is akad pár olyan zenekarunk, ami a végtelen űrben találta meg a maga múzsáját: ott a Needless, a Beneath the Void, csak hogy párat említsek, illetve mind közül a legfiatalabb – mégis legtermékenyebb és legaktívabb – Rivers Ablaze, akik már az ötödik lemezükkel lepnek meg minket, az Inexternal Dread pedig ehhez mérten még tovább tágítja a zenekar határait oda, ahol már a csillagos ég se parancsolhat megálljt.
Zenekar: Rivers Ablaze (HU)
Album: Inexternal Dread
Műfaj: progresszív black/death, doom, blackgaze, experimnetális metal, blackened death metal, technikás death metal
Megjelenés időpontja: 2026. március 27.
Kiadó: Inertial Music
Támpont: Ne Obliviscaris, Between the Buried and Me, Rivers of Nihil, Gaerea, Imperial Triumphant, Blut Aus Nord, Needless
A zenekar eredetileg Kertész Márton (Sear Bliss, ex-From the Sky stb.) szólóprojektjeként indult, még 2019-ben, ami ebben az egyszemélyes felállásban meg is szült két nagylemezt (Blood Canvas – 2020, Devoid Dying Sun – 2021). Az első valóban nagy változás aztán a harmadik lemez (The Black Hole Era – 2022) előtt történt, Marci itt ugyanis teljes tagsággal töltötte fel a zenekari posztokat olyan bandák prominens tagjaival, mint a Wrong Side, a Grizzly, a Needless, a Fragda, vagy a Týr. Marci továbbra is megmaradt fő dalszerzőnek, viszont a szövegek és a vizuális dolgok megalkotása (utóbbi csak itt nem) innentől Knapp Oszkárra (ének) hárultak, a stúdiós munkálatokat (és néhány dal megírását) pedig Ferenczi ‘Moth’ Márton (gitár) vette a kezei közé.
A Rivers Ablaze ebben a betonstabil felállásban hozta ki a rá következő évben negyedik nagylemezét (Omnipresence – 2023), és talán itt már ők is, és a hallgatótábor is minimálisan megérezhette, hogy lehet, hogy az évenkénti megjelenés egy kissé talán kontraproduktívan hathat, hiába arról szólnak a 2020-as évek, hogy nyomni kell folyamat a tartalmat, ahogy a csövön kifér. Basszus, ha nekem a világmindenségben a kedvenc zenekarom évente halmozna el 10-12 dallal, még az is sok lenne, képzeld akkor el, ha ezt egy számodra “random” banda csinálja. És hiába borzasztóan profin játszanak az urak a hangszereiken, üvöltöznek, kárognak a mikrofonba, vagy az egész sound annyira krisztálytiszta, mint egy Milky Way csoki csomagolásától mentes tejútrendszer, az efféle manőverek gyakran a minőség rovására mehetnek a mennyiséggel szemben folytatott ádáz küzdelemben. Az újonc asztronautáknak tehát be kellett húzni a féket az elszabadult űrhajon, mérlegelniük kellett, majd újratervezni.
Két és fél év munkálatai után, elhagyva a Metal.hu kötelékeit, egy olasz kiadónál talált új otthonra a zenekar, ez pedig talán a legjobb dolog, ami a Rivers’-zel történhetett. Végre van egy kapitány azon a hajón! Félreértés ne essék az űrsikló még mindig megállíthatatlanul hasít át a kozmoszon, de végre van valaki, aki képes megnyugtatni a legénységet – még úgyis, hogy nincs is teljesen ott testben. Persze ezt az elcsendesítést se vegyük szó szerint komolyan: a nyitány Silent Orbit blastbeatjei olyan Newtonnal próbálnak kitépni mindent a fülkéből egy, az ablakon keletkezett repedésen keresztül, hogy ehhez hasonló berobbanást nem mostanában hallottam lemezen. Nincs intró, semmi építkezés, csak máris a pusztító vákuum az úr, ami ha kiránt, akkor egy pillanat alatt megfagysz.
A Rivers Ablaze még abban is eltér a legtöbb pályatársától, hogy jóval erősebbek a black metalos hatásai a progos death-jében. Ezért van az, hogy a tempó legtöbbször szélsebesen vágtázik a komotós cammogás helyett, ezzel is egy olyan hatást keltve, mintha tényleg egy elszabadult rakétában lennénk kiszolgáltatva a kozmosz bólogatós műszerfal díszeként. Az már eddig is köztudott volt a zenekar munkásságát (jól) ismerőknek, hogy a húros hangszereken végbement ordas nagy reszelések, a világűr megtestesítéséhez elengedhetetlen sejtelmes szinti-fátyolok, a legismertebb feröeri metalegyüttes bőrcséplője által levezényelt szabatos játék, és Oszi hol károgós, hol dörmögős, hol éneklős, a szerepben abszolút lubickoló magatartása adja meg ennek az egésznek a savát-borsát. Azonban milyen alapon aggatná magára egy zenekar az “experimentális” jelzőt, ha nem kísérletezne. Szerencsére így is tesz, ráadásul nem is keveset, mindezt pedig úgy, hogy továbbra is önazonosak tudnak maradni, mégis bővítik az eszköztáruk repertoárját, ami egy olyan inspiráció esetében, mint a végtelen kozmosz, valóban nem kéne, hogy bármiféle véges akadályokba ütközzön.
A legénység nem kevés dallamos blackes, sőt, olykor egyenesen blackgaze-es elemet integrált a játékába, ami egyfajta természetes, organikus fejlődésről tesz tanúbizonyságot. Nem tudom mennyit foroghatott a Gaerea 2024-es Coma c. lemeze a próbateremben, de elsőre az ugrott be (és nem a portugálok idei lemeze, mert azt nyilván nem hallhatták akkor még a srácok), másodjára meg a Rivers of Nihil tavalyi szenzációs azonos című kiadványa, és nem is hangzás, vagy ismerős motívumok terén inkább, hogy hova fejlődött a Rivers Ablaze. Ehhez pedig elengedhetetlen volt az is, hogy Oszi néha elővegye a tiszta énekhangját, amit nagyjából az Insane, de legalábbis a Wrong Side óta nem hallhattunk ilyen formában. Knapp Úrnak mindig is volt szerintem egy Jonathan Davis-es (Korn), illetve Burton C. Bell-es (ex-Fear Factory), enyhén a nu metal mozgalommal házasítható orgánuma, ami nagyon jól felül a középtempós, introspektív részeknél. Emellett külön tetszettek még a teljesen kiszámíthatatlan gitárjátékok az olyan daloknál, mint a groove-jairól emlékezetes Enemy Within, a hidegrázós lezárással operáló Carrion Throne, vagy a minden szempontból teljesen epikus (hosszra is) Born From Flame.
A Rivers Ablaze bebizonyította, hogy lehet ezt így is csinálni itt, kicsiny Kelet-Európában, és abszolút egy nyugat-pozitív lemezzel rukkolt elő, amit megkockáztatok, hogy az eddigi legteljesebb, legegészebb és legambíciózusabb anyaguk is egyben. Tényleg érdemes a srácokat minden lehetséges módon támogatni és odafigyelni rájuk, mert nem sokszor párosul ilyen fókusz, összhang és kémia ennyire jó technikai tudással, lényegében minden téren. Az Inexternal Dread kiszámíthatatlan, precíz és 50 percre elfeledteti velem, hogy tényleg csak egy mikroszkopikus porszem vagyunk a nagy egészben, kilök az éterbe, ahol még a belső őrlődéseink is csak fokozatosan elhalkulva visszhangoznak csupán.
Értékelés:
(Radó Richárd)
Rivers Ablaze
W a y o 
Hozzászólás