Bizonyára már több metal zenét kedvelő egyénben megfogalmazódott a kérdés, hogy vajon mi van a svédek ivóvizében, hogy az észak-európai ország nemcsak lakosságarányosan a második legtöbb hevi zenekart termeli ki szomszédaik, a finnek után – másik szomszédaik, Norvégiával nagyjából egálban -, de ezek a bandák nagy átlagban elég királyak, korszakalkotók és a maguk nemében sokszor egyenesen stílus alkotók is. Persze nem vagyok teljesen delulu, biztos vagyok benne, hogy ott is van egy nem túl patinás behopp szint, tudod, amikről még akkor is kimész inkább rágyújtani, ha történetesen nem is dohányzol, de ha még nem is annyira a jéghegy tetejét kapargatjuk akkor is olyan ikonikus hangzású kompániák akadnak fent a körömágyunkban, mint a Meshuggah, a Humanity’s Last Breath, vagy épp cikkünk alanya, a Karmanjakah – akikről én nagyjából két héttel ezelőttig lényegében semmit se tudtam, és ez baromira bosszússá is tett, hallva legújabb lemezüket. Ez az írás most azért született meg, hogy ez mással ne fordulhasson elő.
Zenekar: Karmanjakah (SWE)
Album: Diamond morning
Műfaj: djent, progresszív metal, thall, poszt-metal, experimentális rock, progresszív rock
Megjelenés időpontja: 2026. május 8.
Kiadó: Szerzői kiadás
Támpont: Vildhjarta, Periphery, The Contortionist, Humanity's Last Breath, Mirar, Allt, Reflections, Vola, Tesseract
A Karmanjakah alapkőletétele nagyjából tíz évvel ezelőttre datálható, ami baromira vicces – és egyben zavarba ejtő -, ugyanis egy majdnem megszólalásig hasonló nevű (csak a H betű hiányzik a végéről) metal zenekar szintén akkor fogant meg, ugyanúgy Svédországban, annyi különbséggel, hogy ők azóta is a “hagyományosabb” dallamos death-fronton alkotnak szigorúan egy svéd fantasy novella, a The Brothers Lionheart sztorijából inspirálódva. Szóval nem nehéz ilyen aduk mentén radar alatt maradni, de vissza a mi Karminkhoz (ne aggódj, ezt a becézést többet nem fogom rájuk alkalmazni): a srácok első EP-je, a 2016-os azonos című kiadvány több, prog metalos figyelmét is felkeltette, azonban az átütő siker váratott magára. Ezt követte 2021-ben az első nagylemez, a Book About Itself, ami a maga nemében egy teljesen korrekt kiadvány, groove-os, technikás, atmoszferikus, lehetett is volna A lemez, azonban még a covid-időszakos otthon maradós, lemez-pótolgatós sessionök sem fedeztették fel velem őket – meg így utólag megvizsgálva még rengeteg, hasonló holmira szomjazó zenebolond számára sem.
Öt évet ugrunk az időben (közte meg még egy EP-megjelenéssel), épp a hosszú kihagyás után hozzánk visszatérő Protest the Hero koncert-bejelentést emésztgettem, meg a supportként feltűntetett, akkor még teljesen idegenként hangzó kompániát: Kar…ma…karman-dzsa…hogy micsoda?! Na jó, ennek mindenképp utána kell járjak! Jó hír 1.: mindjárt új lemez. Kitűnő! Akkor azt kivárjuk most már. Jó hír 2.: a zenekar saját munkásságát úgy aposztrofálta, mint:
Egy, a természet által visszahódított nagyváros hangja.
Engem – akinek egy svéd út még erősen bakancslistás – amúgy is kenyérre lehet kenni mindenféle ottani tehetséges dűdök végeláthatatlan kreativitásából származó epikus soundscape-jeivel, úgyhogy ezen a ponton már tényleg nagyon kiéhezve vártam a pár napon belül megjelenő kettes Karmanjakah-korongot, a Diamond morningot.
A lemezt hallva tényleg csak ezt a jelenlegi túltelített piacot tudom okolni, hogy annyi közepes, középszerű, vagy egyenesen szar kerül elém, az igazi rejtett gyémánt (-reggel) meg elhalványul a sokszor értelmes szavakba össze sem álló, állat módjára ordibálós zajban. Holott zaj itt is van, de még milyen! Természetesen borzasztóan újszerű dolgokról itt se beszélhetünk, lényegében a Humanity’s Last Breath-től elkunyizott gitár ampokat hasznosítják újra, erősen djentbe hajló, technikás prog-metal szerzeményekbe, de egyáltalán nem mindegy, hogy miképpen, illetve az sem, hogy az adott témák mandalaszerű kibontogatása mennyire történik kreatívan, a figyelmet abszolút megbabonázó módon. Jelentem a zenekar mindegyikből jelesre vizsgázik.
Az már az első dalnak kikiáltott Dove-ban feltűnik, hogy Jonas Lundquist énekes lényegében nem is screamel, csak végig tiszta énekkel kíséri a lemezt, ami elég király kontraszt a makulátlan, ámbár húsreszelő gitár sound mellett. Ezen aspektus révén a banda inkább hasonlít amerikai kollégáikra, a Periphery-re, vagy a The Contortionistre, valamint hazai pályán a jóval finomabb, sokszor a természetet VALÓBAN megidéző hangszerelés miatt pedig inkább a Vildhjartára, mintsem a HLB-re. Külön szenzációs még a kettes trekket egyáltalán nem fájdalmasan hosszan felvezető zongorás intró (meg interlude, meg outró is egyben), amiben Lundquist dallamai egyenesen a régóta megboldogult The Elijah poszt-hardcore-os finomságát tapintják meg, épp csak érzéki könnyedséggel – és mennyiségben. Itt azért elsőre kicsit összerezzentem, hogy majd eltolódnak egy giccses irányba, de nem, a zenekar maximálisan kézben tartja a balanszt. Ugyanakkor nem csak Lundquist érdemli az összes rivaldafényt: Viggo Örsan alapító gitáros feszes, kimért, a természet végtelen türelmét az emberrel szemben egy bármikor lavinákba és földrengésekbe torkolló megfeszített szálként szimbolizáló játéka is abszolút magával ragadó. Azon kaptam magam, hogy nemcsak hogy nem tudom mit fog játszani a forma az elkövetkezendő másodpercekben, de egyenesen szomjazom is az ismeretlent. Ők Jonassal együtt feleltek a keverésért és a felvételekért, ami megint csak egy elég nagy plusz pont a zenekar önfenntarthatósági folyamatábráján.
Említettem már a szerény antagonizmust, amikkel a fiúk dolgoznak? Igen? Akkor nem eleget. A Moon, astray akusztikus gitáros higgadtsága az elektromos rokonnal szemben teljes mértékben kimondatlan kompozíciót alkot a lemezen előtte lévő Sun, astray-jel, hála Lukas Ohlsson basszgitáros koncentráltságának – és Jonas már-már hiphopos vibe-okat közvetítő spoken wordjének, ami átkozottul menő és váratlan move -, valamint nem lehet tényleg akkor már elmenni Sebastian Brydniak dobos mellett sem, aki, ha kell egy csendes tenger higgadtsággal és kimértséggel sújt le hangszerére, a Thousand hornsban meg egészen biztos, hogy még növeszt legalább kettő, de igazából nyolc végtagot, mert ember legyen a talpán (fenekén), aki azt a tempót két karral és lábbal lehozza hiba nélkül. Ezen felül továbbra is az album lineáris kompozícióját, valamint az egyben hallgatós élményt erősíti a középre helyezett, az öt-hat perces tételek mellett szinte eltörpülő, összesen közel három percre rúgó, teljesen instrumentális Sapphire és Ruby-páros, amik adnak egy lélegzetvételnyi időt – és kellően megágyaznak – az albumot lezáró dal hármas óriásnak, a Diamond-előtagot használó –morning, –art és –train tételeknek.
Az utolsó három tracken már minden mindegy, a Karmanjakah lényegében egy diadalkört fut, hiszen a versenyt már rég megnyerte, ettől függetlenül még csak véletlenül se veszi megúszósra a dolgot: éteri ének hömpölyög a pengeként hasogató riffeken, amiknek varázslatos atmoszférával bíró billentyűs szólamok biztosítanak zökkenőmentes siklásra alkalmas felületet. Még a repetitív témák és építkezések se válnak közhelyessé, vagy unalmassá, sokkal inkább óhatatlanul is terelgetnek minket a mindent leigázó katarzis felé. Amikor aztán a gyémánt fénye megcsillan a szemellenzőn, tudod, hogy megtaláltad az éjszakai égbolton a saját világodat. A svédek meggyőző magabiztossággal engedik le a függönyt, és ennek apropóján egyszerűen képtelenség elmenni a borító mellett: az album artworkje mindössze csupán egy fotó a zenakarról, ahogy ácsorognak egy dombon. Nincsenek kimázolva, nincs semmi maszk, nincs metalos póló, nincsenek ördögvillák, csupán teljesen hétköznapi módon állnak ott, mint egy svéd Weezer (Sweezer). Az pedig, hogy e mögött a borító mögött az elmúlt évek egyik legszenzációsabb metal lemeze rejlik, nem kis teljesítmény.
A Karmanjakah Diamond morningja jó érzéssel tölt el. Tényleg mint amikor egy bányász rálel a gyémántjára, és maga se hiszi el, hogy mit tart a kezében. Ezek a srácok nem akarják megváltani a világot, pusztán zenélni szeretnének, és úristen, azt is hogy teszik! Baromira örülök, hogy rájuk leltem, annak még jobban, hogy esélyünk is nyílt látni őket élőben is. Több Karmanjakah-t a világba! De ne ugyanilyen, vagy hasonló nevekkel, az továbbra is meg fogja akkor nehezíteni a felfedezésüket. Bár ki tudja, lehet ennek a formációnak, ennek a zenének pont abban rejlik a szépsége, hogy még nem szennyezte be a mainstream cukormáztól ragadós, mindent összefogdosó, majd lenyomatait hátrahagyó keze. Ez még voltaképp egy felfedezetlen drágakő.
A Karmanjakah-t idén a Protest The Hero vendégeiként lehet majd elcsípni augusztus 9-én, a Dürer Kertben az Emptiness Booking szervezésében. Jegyek és infók az eseménynél.
Szerző: Radó Richárd
KARMANJAKAH
W a y o 
Hozzászólás