Igaz, nem szökőévente szoktunk új rovatokkal jelentkezni, de most mégis úgy gondoltuk, itt a helye egy újabb tartalomnak. Az All-Timer által egyik hónapban HáromPerHárommal, míg a másikban már All-Timerrel fogunk készülni nektek, azaz mindkét esetben kéthavonta érkezik majd a jóság. Na de miről is olvashattok ebben a cikksorozatban? Változatlanul három általunk felkért ember válogatásaival találkozhattok, de ezúttal a megunhatatlan, bármennyi év után elővehető dalok kerülnek középpontba. Az első részben a NuSkull csapatából Kiss Gábor hozta el néhány kedvencét, a Hell Vill atyjával és a BIPØLARIS torkával, Németh Attila ‘Soma’-val, illetve az Auraleak és a MUDI dobosával, a Kill Monday Management oszlopos tagjával, és nem mellesleg a Techra-család büszke képviselőjével, Szőllősi Dórival együtt.
Az All-Timerről: Az All-Timer egy kéthavonta megjelenő cikksorozat, amelynek alapjai a HáromPerHárom rovatra épülnek (mely innentől kezdve szintén csak minden második hónapban fog előkerülni). Ebben az esetben a három meghívottnak az a feladata, hogy öt olyan dalt mutassanak be, amely kimeríti náluk a megunhatatlan, bármikor meghallgatható kategóriát, és amely számokat bárkinek örömmel ajánlanának. A válogatásnál nincs műfaji vagy adott időszakhoz kapcsolódó megkötés, így ennél a rovatnál szinte bármi előkerülhet.
Kiss Gábor (NuSkull)
Kylesa – Unknown Awareness
Vannak reggelek, amikor ébredés után felteszem magamnak a kérdést: vajon mikor akar már végre újra összeállni a Kylesa? Tizenöt éven át nyomták a sludge metal egy progresszív, pszichedelikus irányzatát, aztán bejelentették, hogy kis pihenő jön. Ez volt 2015-ben. Azóta meg semmi. Szóval ilyen reggeleken általában fel is dobom a kedvenc lemezemet tőlük, ez pedig nem más, mint a Static Tensions. Hibátlan cucc, az elejétől a végéig zseniális, az Unknown Awareness pedig kiemelkedik az összes többi dal közül, mert a csavaros és gyors riffeket magas, delejes gitártéma váltja, az alatta vonuló mély dallamok és a dobok szinte végig ugyanazon a tempón hintáznak, az ének pedig remekül egészíti ki a hangszerelést, így megidézve egy különleges légkört, ami egyszerre fura, megnyugtató és erőteljes. Nem egy változatos darab, de mikor először hallottam, annyira megfogott, hogy ma már törzsvendég nálam.
Habak – Orbe de Almas
Tavaly kezdtem jobban megismerkedni a screamo és a crust világával, és nem kellett sok hozzá, hogy otthon is érezzem magam ott. Barátaimnak hála rengeteg ilyen zenekart ismertem meg és a Habak azonnal nagy kedvencem lett, főleg az első, Insania című lemezük, mert ez a legnyersebb anyaguk. Az Orbe de Almas már az elején megfogott azzal a rövid intróval és utána már jön is a dallamos, pörgős, kíméletlen zúzás, igazi pitben lökdösődős hangulata van. A főtéma után jön egy kis csavarás, kicsit visszavesznek a tempóból, de a súlyából mégsem veszít. Ám ami ezután jön, amiatt lett a kedvencem ez a dal. Váratlanul egy gyönyörű tiszta gitárjáték veszi át az agyabugyálás helyét, ordibálás helyett spoken word következik, néha egy-egy beordibálással, és ezzel a kicsit poszt-hardcore-os témázgatással ér véget ez a remek szám, ami állandóan előkerül, ha éppen crustot szeretnék hallgatni.
Fall of Efrafa – The Fall of Efrafa
Ha már volt szó egy crust dalról, jöjjön a következő. Ha valaki ismeri ezt a stílust, biztos, hogy nem idegen számára a Fall of Efrafa neve, sőt, valószínűleg legalább annyira imádja, mint én. Alex CF és bandája Richard Adams “Watership Down” című regényét választották témájuknak, olyannyira, hogy erre felhúztak három nagylemezt. Vitán felül áll, hogy ezek közül az Owsla című első eresztés sikerült a legjobban, ami minden rajongóban kitörölhetetlen nyomot hagyott. Erről a lemezről pedig a kedvenc dalom a The Fall of Efrafa. Miért? Mert nem csak a stílusra jellemzően szélsebes és hidegrázósan dallamos, hanem a szerkezete miatt is. Hosszú bevezető után orbitális, változatos darálás, szomorkás hegedűszó, nyers vokálok jönnek, egy hosszabb kiállás után pedig egy olyan headbangelés, hogy csak annyit tudsz mondani: azt a kurva! A végére még belefért egy közönségénekeltetés is és basszus, ez annyira passzol oda, képzeld el, milyen lehet ezt koncerten megélni. Sajnos erre már nem lesz lehetőségünk, ugyanis a zenekar már rég feloszlott.
The Black Dahlia Murder – In Hell is Where She Waits for Me
Ha van zenekar, ami mindig különleges lesz számomra, az a The Black Dahlia Murder. Kalandozhatok én a crust, doom, punk, hardcore, black metal, sludge világában, de ide mindig visszatérek, mert azután, hogy megismertem a metal és különböző ágazatait, ez a banda volt rám a legnagyobb hatással. Sosem felejtem el, mikor először hallottam a Nocturnal lemezt, viszont a kedvenc dalom a 2013-ban megjelent Everblack nyitánya, ami milyen nyitány, te jó ég! Trevor iszonyatos, baromi hosszú sikítása és a jellegzetes témák akkora lendületet vesznek, mintha a másodperc töredéke alatt kapcsoltál volna nulláról kétszázezerre. Tipikus TBDM darab, iszonyat sebes szólókkal, horrorisztikus dalszövegekkel és sokszínű, dallamos riffekkel. Igazából sokban hasonlít több szerzeményükre is, de valamiért ez az, ami az elejétől a végéig úgy el tud kapni és úgy meg tud forgatni, mint semmi más, amit valaha írtak, nem csak ők, akármelyik banda.
Cough – Athame
Nagyon régóta a hat láb mélyre hangolt és a végtelenségig torzított riffek rajongója vagyok, az egyik kedvenc irányzatom a doom metal, annak is a legsúlyosabb, leglassabb és leggonoszabb irányzata. Ennek az irányzatnak az egyik kevésbé ismert, de annál nagyszerűbb képviselője a Cough, akiknek van egy közös lemezünk a Windhanddal, ezen van az Athame című nóta. Ez a monstrum majdnem húsz perces, borzasztóan ijesztő és szó szerint letaglóz. A billentyűs dallamok után már jönnek is a mázsás riffek, a zenekarra jellemző keserves ének és a végtelenül depressziós dalszövegek. Azért szeretem ezt a számot, mert szépen építkezik egy iszonyatos katarzis felé, bár ezt nagyon komótosan teszi, hiszen ez a stílus egyik jellegzetessége, nem sietnek el semmit, a végletekig építik az atmoszférát, ami ebben a darabban a kántálás után éri el a tetőpontját. Szavakkal nehéz leírni, hogy milyen érzést vált ki belőlem, annyira sötét és gonosz, ilyet még soha nem hallottam, azóta sem. Ha bírod a hasonló zenéket, akkor egyrészt emberem vagy, másrészt ezt sürgősen dobd fel, mert utána alig tudsz majd magadhoz térni, azt garantálom.
Németh Attila ‘Soma’ (Hell Vill, BIPØLARIS)
System Of a Down – Toxicity
1999 nyara, Acsalagi Falunap – System Of a Down – Toxicity – Egy volt általános iskolás osztálytársam, Józsi mutatta a VIVA TV-n és az agyam teljesen ledobta a láncot. Itt kezdődött minden… Nem tudtam feldolgozni, hogy mit látok, mit hallok és azóta is teletorokból éneklem vezetés közben, ha valamelyik Spotify mixbe belekerül. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy ez egy vegyes örmény-amerikai gondolatmenetet és ritmus-kavalkádot felsorakoztató furcsa zenei teremtmény. Esélyem sem volt. Én ezelőtt nem hallgattam „kemény zenét” és őszintén megvallva nem is nagyon szerettem az itthon elérhető rock, metal és rock and roll tematikájú dalokat. Nem érdekelt a Kalapács, sem a Pokolgép, sem az Ossian. Hiányzott belőlük a formabontó ritmustördelés, meg az őrület. Ebben pedig van minden, aminek lennie kell. Klisés a válaszom? Lehet… De akkor sem fogok hazudozni.:D
Bridge to Solace – Will You Rewrite History With Me
2004 tavasza, Bősárkány, suliudvar – Matyi hozott nekem egy rövid beszélgetés után mindjárt három album System of a Downt, ekkor jött az ötlet, hogy akár több zenét is megmutat, ha átmegyek. Elképesztő belegondolni, hogy akkor ez egy komplett napos program volt. És mennyivel bensőségesebb élmény, mint hogy valaki küld nekem öt linket, én meg majd megnézek belőle hármat-négyet… valamikor…egyszer csak… kisvártatva. Szóval Matyi a nyári melós pénzét koncerteken verte el lemezekre, és így ért el hozzám a Bridge to Solace – Of Bitternes and Hope lemez. Itt találkoztam a „Will You Rewrite History With Me?” című dallal. Ez volt az első metalcore nóta (azt hiszem), amit vala hallottam. Teljesen más volt, mint bármi, ami valaha a fülemet érte. Nem tudtam elégszer meghallgatni, nagyon fura volt a ritmikák építkezését és a szintén nem várt ritmusváltásokat hallgatni. A lemezen rengeteg jó tétel van, az összes spoken word monológ örökre belevéste magát az agyam XPS borításába. Ráadásul kiderült , hogy még magyarok is. Elképesztő volt ez számomra!
Terror – Spit my Rage
2006 tavasza, Csorna, Suicide Pride első próba: Terror – Spit my Rage – A srácok éppen zenekart alapítottak, nekem meg persze semmi tapasztalatom nem volt, és bár (a fent említett Matyitól már) volt némi sejtésem, de a NYHC és egyéb zenei ablakokat Maci és Luki nyitották ki. Rengeteg dalt írhattam volna egyébként ide, de talán a valaha megírt riffek „legg*cibbje” van ennek a dalnak a végén. Visszatekerős nóta ez. Valahogy sikerült úgy megírni, hogy az egész dal a nóta végén lévő Tahó talpasparaszt brakedown felvezetése… Édes istenem, mekkora zene ez! Most sem bírok a lábammal…Nyomom! Fuh, köszi, hogy felkértetek erre a listára. 😀
Hátsó Szándék – Közöny
2012 tavasza, utcazenélés – Tetemesi Ádi mutatott nekem rengeteg olyan zenét, amit nem csak most, de már akkor is szégyelltem, hogy korábban nem ismertem, de ha egyet ki kellene emeljek, az a Hátsó Szándék – Közöny. Ennek a zenekarnak és ennek a dalnak is az egyszerűsége a nagyszerűsége. Jól megírt dalszövegek, világi egyszerű és mégis semmi mással nem összekeverhető gitártémák, semmi mással össze nem keverhető hangzásvilággal. Remélem, lesz még valamikor lehetőségem ezt a bandát élőben látni. Igazából nem nagyon tudok másmilyen ajánlást adni ehhez a zenéhez… ezt meg kell hallgatni, tapasztalni! Ez a zene egy életérzés.
Zeal & Ardor – Götterdämmerung
2023, Bertold, Online zenei elmélkedés – Zeal & Ardor – Götterdämmerung… Nem tudom, hogy hogyan vagy hova tegyem ezt a bandát, de a hamarosan 3 éves kislányom is imádja. Kezdjük ott, hogy ez egy lingvisztikai kavalkád (angol, német, latin), egy svájci zenekartól. Black metal, gospell és még kitudja milyen elemeket ötvözve… Mindezt egy olyan dalban, ami az Istenek alkonyáról szól nietzschei aspektusban, némi goethei fűszerezéssel. A zene maga nettó gonosz, és én azt meg nagyon szeretem. Ez is tipikusan olyan dal, aminek lelke, színe és szaga van. Majd ha 5 év múlva valahol meghallom, az éppen aktuális életciklusom életérzése fog eszembe jutni.
Szőllősi Dorottya (Auraleak, MUDI, Kill Monday Management)
Támogató: Techra, Techra Magyarország
Ha kellett már nehéz döntést hoznod az életben, az valószínűleg negyedannyira sem volt problémás, mint kiválasztani azt az 5 dalt, amit bármikor, bárhogyan, bármennyiszer, bármilyen körülmények között meg tudnál hallgatni az unalom legkisebb jele nélkül. Általában rendelkezem a könnyelműen meghozott választás tulajdonságával, viszont jelen esetben a vér kiizzadása csak egy kellemes mellékhatásnak számított. Szóval íme az én megunhatatlan ötös fogatom sorrend nélkül:
Machine Head – Davidian
4:55 percnyi tömény harag és agresszió. Igazi középtempós földbe döngölés az egész dal. Az a leheletnyi dob fill az elején, amiből tudod, hogy valószínűleg nem éled túl a mosh pitet. Az intro meg egyszerűen egy kibaszott csoda. Iszonyat energia és düh az egész dal, olyan dinamikai megoldásokkal, amiktől érezhetővé válik a dal szerkezete, a váltások, de még is megmarad az erőteljes, felfokozott, szembeköpős hangulat.
Majd 3:20-tól a helyzet még inkább fokozódik, húzódik és visszatér egy olyan mélységesen egyszerű paraszt témához, aminél kedved lenne felszántani a mezőt a tarkóddal. Végül szép lassan kihátrál a téma, elhalkul és ott hagy parlagon lenyugodni. Amilyen intenzíven és kirobbanó energiával kezdődött, olyan lassan és elcsendesedve ér véget.
Red Hot Chili Peppers – Blood Sugar Sex Magik
Az RHCP-től ez az egyetlen album, ami számomra elejétől a végéig elképesztően kiváló és természetesen a megunhatatlan kedvenc a címadó dal lett.
Nyugodt, középtempós funkyzgatások, kellemes groove-val felvezetett intro, izgalmas váltások és szünetek tömkelege. Imádom ahogy az ének végig vezet a váltásokon, senki nem hősködik vagy játssza túl magát feleslegesen. Nincsenek felesleges fillek, díszítések, hosszú végeláthatatlan szólózások. Pont a megfelelő időben jönnek a dinamikai váltások, a szünetek, szimplán tudomány így összerakni egy dalt. Nem csak ennek a dalnak, de az egész albumnak van egy olyan hangulata, hangzásvilága, ami teljesen egyedivé és megunhatatlanná teszi.
Pantera – 13 Steps to Nowhere
Valamikor 15-16 éves koromban akadtam rá erre a dalra. Annyira nem tudtam vele mit kezdeni, annyira fura és érthetetlen volt számomra, hogy alig bírtam abbahagyni a hallgatását. Mai napig megmagyarázhatatlanul imádom. Jó persze valószínűleg a különös és elsőre akkoriban számomra nehezen felfogható dobtéma az elején, ami megragadott. A bizarr hangulata, a még abszurdabb hangok, amiket Anselmo és Dimebag kiad, undorítóan hidegrázós. A dal egy porcikája sem mondható tipikusnak, unalmasnak vagy lehet beskatulyázni, hogy ja ez vótmáren. Még szerencse, hogy kell erről a számról írnom, különben soha nem nézek rá a dalszövegre, ami meglepő módon még elbaszottabb, mint maga a dal. Persze azt is hozzá kell tennem, hogy az egész The Great Southern Trendkill album úgy hibátlan, ahogy van.
Rage Against The Machine – Township Rebellion
A RATM egyértelműen nem hiányozhat a megunhatatlan listámról. Aki ismer tudja, hogy borzalmasan és gusztustalan módon, szavakban kifejezni nem tudom az imádatomat a zenéjük iránt. Tényleg undorodom magamtól, annyira. És hogy miért nem a Killing In The Name lett a favorit? Természetesen az volt az első dal, amit először hallottam tőlük és őszintén szólva mivel akkoriban még a nagyon elvakult tini thrash korszakomat éltem (15-18), nem értettem ez miért jó egyáltalán és képtelen voltam több számot meghallgatni. De szerencsére ez a megosztó és elítélő állapot elmúlt, szóóóval úgy döntöttem, hogy feltúrom az internet legmélyebb bugyrát, hátha nem csak egyslágeres előadóról van szó. Ez idő tájt 2016 környékén éppen dalt kellett keresnem, hogy a féléves zenesulis vizsgán tudjak valami szívemnek kedveset játszani. Amikor is megtaláltam ezt a gyöngyszemet elrejtve a kommersz Killing in the name-ek alatt. Nyilván szerelem volt első kolompütésre. És bár a vizsgán sikerült hibátlanul megküldeni, a jazzt szerető tanári kar füldugó hiányában kellemetlen mosolyt erőltetve nyugtázta, hogy végre nem kell tovább hallgatniuk. A RATM tipikusan az a zenekar, akiket a metronóm tönkretesz. De ez nem baj, mert iszonyat stenk, feeling van és még sorolhatnám a további kellemetlen kifejezéseket erre. Ez a dal kimondottan érzékelteti a metronóm felesleges létezését. Pontosan meg van a helye a tempóváltásoknak, a dinamikai változtatásoknak. A funkys, groove-os elemek vetekednek a metálos, dühös, köpködős, paraszt részekkel. Nincsenek felesleges elszállások, túl hosszú gitár vinnyogtatások és szólók. Tömör, izmos és lényegre törő témák halmaza. Személy szerint sohasem a politikai nézeteik vagy velős szövegeik miatt hallgattam elsősorban RATM-t. Az elképesztő energia, amit árasztanak magukból a telefon hangszóróján keresztül is, az, ami igazán egyedivé és utánozhatatlanná teszi őket, nem beszélve a hihetetlen színpadi jelenlétükről.
Slayer – Disciple
Értelemszerűen zsenge korom meghatározó zenekara nem maradhat ki a felsorolásból. Nem tartom magamat egy rajongó típusú embernek, de mikor először volt alkalmam Hegyalján Slayer koncertre menni valamikor 10-11 évvel ezelőtt, képes voltam nem kevesebb, mint 6 órán keresztül étlen-szomjan és persze mosdó nélkül állni vagy még inkább nyomorogni, küzdeni az első sorban, hogy alacsony, a kordontól alig magasabb termetem lásson minden apró mozdulatot a színpadon (vagy egyáltalán lássak bármit a több ezer két méteres ember között). Mai napig életem meghatározó és egyben legmasszívabb koncertjének számít. Na de borzasztó fejtörések mellett sikerült kiválasztanom azt az egy számot, amit milliomodik hallgatásra is ugyanazzal a lelkesedéssel félrehallott szöveggel tudok üvöltözni, ez pedig a God Hates Us All album gyöngyszeme, a Disciple. Gyönyörűen jellemzi a dal a beérett thrash metal műfajt minden téren. Változatosabb, már-már slágeres, picit “pop”-os beütésekkel a ’80-as évekhez és az első Slayer dalokhoz képest, sok-sok dinamikai váltással. Araya üvöltése sokat fejlődött, változott a lemezig, a bizonytalan kutyaugatást erőteljes, kitartott, élvezhető hangok váltják fel. A Slayer a kevés zenekarok egyike, akiktől nem kapok agyrákot a feleslegesen hosszú, undorítóan technikás és mindent megmutatok mennyire fasza vagyok guitar heroskodástól. Bár nehezen sikerült Lombardo után elfogadni a posztot betöltő Bostaph-ot, de vitathatatlanul hozza a kötelezőt, sőt, technikailag és hangzásban is nagyon sokat tett a zenekar alakulásához, hangulatához.
Mikorra várható a következő felvonás? Az All-Timer második része nagy eséllyel április közepén, de legkésőbb az említett hónap végén fog megjelenni.
by: Wolfy
W a y o 
Hozzászólás