Rendkívül tartalmas évet hagytunk magunk mögött szilveszter éjjelén, reméljük, nektek is legalább annyira emlékezetes és élményekben gazdag volt 2023, mint amennyi kiváló hallgatnivalót kínált nekünk. Az alábbi 10-es lista már a sokszínűségével is jelzi, hogy 2023-ban egy pillanatig sem volt megállás a jobbnál jobb megjelenések tekintetében, legyen szó modern metal úttörőkről, kísérletezgető világsztárokról, önmagukat meg nem hazudtoló oldschool fémmesterekről vagy épp atmoszferikus jazz-szólólemezekről.
10. Foo Fighters – But Here We Are
Nehéz időszak kellős közepén született meg az idén 30 éves rock & roll intézmény 11. albuma. Ha Dave Grohl-nak lenne egy dollárja minden tragikusan elhunyt, szőke hajú zenésztársa és rocktestvére után, valószínűleg azt kívánná, bár szegényebb lenne két dollárral. A Foo Fighters azonban Taylor Hawkins -kimondani is furcsa, de jelen sorok írásakor lassan két évvel ezelőtti – halála után sem állhatott a földbe, tavaly júniusban pedig megjelentették a némileg beszédes című But Here We Are-t. Zeneileg semmivel nem ad többet az elmúlt 10-15 év bármelyik Foo Fighters-lemezénél, de egyrészt kevesebbet sem, s így egy amúgy is elég magas lécet ugrik, másrészt nem hiszem, hogy ez pont most (illetve tőlük, az ő szintjükön bármikor) reális elvárás lenne feléjük. A dalok közül több is egyértelműen néhai dobosuknak állít emléket (lásd többek közt a Hearing Voices-t, a Show Me How-t vagy a nemrég kislemezként is megjelent The Glass-t), de nem süllyed teljesen letargiába sem a fehér borítós album, az optimistább hangulatú tételek közül kiemelkedik a nyitó Rescued vagy a húzószám Nothing At All. Aki korábban nem volt oda Dave Grohl-ért és csapatáért, az esélyes, hogy nem a tavalyi albummal zárta őket a szívükbe, de nekem, mint a zenekar régóta elkötelezett hívének, sokat jelentett, hogy a nehézségek ellenére sem vesztették el az erejüket.
Nyugodj békében, Taylor! Sosem lesz többé ugyanolyan látni meghalni téged a Stúdió 666-ban…
9. Prong – State Of Emergency
Ha a Foo Fighters-re azt mondtam, nem elvárás már velük szemben a változás, ez hatványozottan igaz Tommy Victorra és a szótári definíciót tökéletesen kielégítő hardcore brigádjára. A Prong októberben megjelent, szám szerint tizenkettedik korongját mindennel lehet vádolni, csak azzal nem, hogy egy dekányit is különbözne a korábbi tizenegytől. Baj ez? Dehogy! Épp ezért szeretjük a Prongot! Rájuk mindig lehet számítani, amikor az ember nem akar mást, csak gyilkos groove-okat és ostorcsapást a sok headbang-től! Sajnálom is, hogy idén nincs tervben egy európai kanyar, mert már régóta bakancslistások nálam. A fentiek miatt nehéz dalokat kiemelni a lemezről, de ha muszáj, a Breaking Point-ot és a Non-Existence-t mindenképp megemlíteném, ők másztak be elsőként a Spotifyon a kedvenceim listájára.
Victor sosem tartozott sem a legtechnikásabb gitárosok, sem a legtöbbet hivatkozott vokalisták közé, és a szövegeiért sem fog irodalmi Nobel-díjat kapni, de amíg ilyen albumokat tesz le az asztalra, én mindig meg fogom hallgatni őket!
8. Veil Of Maya – [m]other
Rendkívül szimpatikus számomra, hogy a mainstream metal fősodrában a nu metal korszak óta nem látott mennyiségben eveznek a metal határterületeiről inspirációt gyűjtő zenei skizofrének. A zenei újságíró szakma reménytelen szélmalomharcot vív az olyan, az elmúlt években óriási közönséget megszólító zenekarok műfaji beskatulyázásával, mint a Bad Omens, a Sleep Token, vagy a jelen sorok szerzőjének tavalyi top 5 EP-je közé is befurakodott The Fear Of Fear-t kiadó Spiritbox. Én ide sorolnám a Veil Of Maya-t is, akik az egész új hullámból a leginkább lenyűgöztek engem a májusban megjelent hetedik albumukkal, a [m]other-rel. Ugyan a Marc Okubo gitáros vezette kvartett nem ma kezdte a djent-es aprítást, én csak az utóbbi időben figyeltem fel rájuk, amióta a djent (ami, mint azt a Periphery tavalyi albuma óta mind nagyon jól tudjuk, NEM egy műfaj) lényegében megkülönböztethetetlenné, majd elválaszthatatlanná vált a metalcore-tól.
A [m]other egy izgalmas utazás, annak ellenére, hogy nem visz el A-ból B-be. Furcsa és nyakatekert kanyarjait leginkább egy önmagába visszatérő hullámvasúthoz tudnám hasonlítani. Egyértelmű csúcspontjai az albumnak, amikor egy-egy epikusabb részben Lukas Magyar vokalista kiereszti a tiszta énekhangját (a tiszta ének egyébként Lukas 2014-es csatlakozása előtt nem is voltak náluk jellemző), mint például az Artificial Dose vagy a nagy kedvenc Red Fur dalokban. A fejbek*rós részek is nagyon rendben vannak (bár néhol, lásd Tokyo Chainsaw vagy Synthwave Vegan, elég öncélúak tudnak lenni). A lemez erről az oldaláról is érdemes megemlíteni egy számot, ez pedig a végig pörgős-groove-os Disco Kill Party.
7. Jakab Péter – Ez még nem az
Ha a bevezetőben említett jazzalbumra felkaptad a fejed, és nekiálltál pörgetni a listát, hogy nem vicceltem-e, akkor itt meg is állhatsz. Ez az Ez még nem az, ami már az. Jakab Péter (nem az akire te gondolsz, hanem a Jazzékiel frontembere) a 2011-es első, 7 számot tartalmazó szólólemeze után tavaly februárban ismét hozott egy csokor könnyed hallgatnivalót. Bár a Wayo palettáján főleg kevésbé emészthető műfajok képviselőit igyekszünk bemutatni nektek, azért bőven akadnak a mainstream-hez közelebb álló előadók is a tartalmaink között, és jólesik néha csak úgy, bármi különösebb indíttatás nélkül is hallgatni a metaltól a lehető legtávolabb álló zenéket. Ha 2023-ban szentimentális hangulatra vágytam, akkor (a Seether akusztikus EP-je mellett) ehhez az albumhoz nyúltam a legszívesebben. Fél óra ebből, aztán újult erővel vissza lehet térni a zúzáshoz. Ízlés szerint sózzuk, borsozzuk, lehetőleg fejhallgatóval tálaljuk.
6. Concrete – High Evolution
S ha már a zúzáshoz való visszatérés: 2023-ban elsöprő lendülettel tért vissza a magyar thrash színtérre a volt Limb For A Limb– és Arson-tagokat is felvonultató Concrete. A tavalyi nyár legutolsó napján megjelent High Evolution egy közel tíz éves hiátust zárt le a zenekar történetében, ráadásul méregerős, szinte hibátlan album lett. Mind a dalszerzés, mind pedig a felvételek tekintetében sokkal tapasztaltabban futottak neki a kettes számú albumnak, ami így a 2011-es Revelations Of Perdition-höz képes sokkal tömörebb, kompaktabb és kifinomultabb is lett. Az újonnan született thrash-himnuszok közül kiemelendő a nyitó Quellcrist, a zenekar tagjaival készült interjúnk szerint a srácok saját kedvencének számító Hyperspace Weaponry, az én favoritom, az Oh God Oh Fuck, valamint a novemberi Düreres lemezbemutató koncert tanulsága alapján élőben is kiváló Never Assume (In A Bureaucracy). Nagyon remélem, hogy ezzel megindul a Concrete szekere, valamint hogy lapul még bőven ötlet a tarsolyukban.
5. Tempashot – Certified Dangerous
Nem csak idehaza volt erős thrash-ben 2023. A 2020-ban alakult brit Tempashot is ebben az évben készült el a debütáló albumával, és hát ahhoz képest, hogy mennyire elkerülte őket a figyelem, egyáltalán nem lehet rossz albumnak nevezni a Certified Dangerous-t! Az önmagukat “urban thrash”-ként aposztrofáló szigetországiak (jól hangzik ez az urbánus thrash, egyszer kíváncsi lennék a népi thrash-re is) egyedisége abban fakad, hogy a D.R.I. és Suicidal Tendencies-rokon crossoveres riffelésük és hangzásuk mellé kevernek egy adag ritmusos, de nem túl pörgős rap vokált is. Teszik ezt anélkül, hogy igazából bármilyen műfaji határt átlépnének, így még a legkonzervatívabb thrasherek sem találhatnak semmi kivetnivalót a dalaikban. Luke Hutchinson énekes hangja mind rap-re, mind acsarkodásra kiváló, a kevés tiszta énekes résznél azonban néhol kicsit sok az Autotune, de nem zavaróan. Akad természetesen hagyományos reszelés (például a címadó dalban, vagy a záró First Strike már-már az Anthrax legnagyszerűbb pillanatait idéző részeiben) illetve lírai közjátékok is, igazából a Tempashot semmivel sem több tehát, mint egy fasza újhullámos, de oldschool hatású thrash metal zenekar – de annak épp elég.
4. In Flames – Foregone
Nem gondoltam volna, hogy egyszer vissza fogom kapni az In Flames-től azt az érzést, amit akkor éreztem, amikor először in medias res arcon csapott az Only For The Weak nyitó riffje. De komolyan, már az esélyt is feladtam, hogy legalább valami hasonlót fog belőlem kiváltani valaha egy In Flames album. Vagy csak egy dal. Vagy bármi. Szerintem biztos nem voltam ezzel egyedül.
Nem is dolgozott bennem túl sok lelkesedés a februárban megjelent Foregone kapcsán, arra sem emlékszem pontosan, mikor szántam rá magam, hogy meghallgassam. Pedig a legutóbbi album, a 2019-es I, The Mask már egész bíztató volt (csak hát ugye ott az a bizonyos Arcade Version, ami valahol jópofa, de maradjunk annyiban, hogy ne beszéljünk róla)… Az már elsőre világos lett számomra, hogy a sok pozitív kritika nem hazudott: a svédek abbahagyták a szarral gurigázást és az In Flames újra méltó régi nagy híréhez. Az olyan dalok alapján, mint a State of Slow Decay vagy a Meet Your Maker, remélem, végre visszatalálnak a helyes útra.
3. Filter – The Algorithm
Most, hogy a mainstream irányzatokban teljesen megszokottá váltak az industrial hatások, és lassan már az utolsó gitárokat is elüldözik a színpadokról a szintetizátorok, érdekes vetni egy pillantást azokra a régi nagyokra, akikre ezek a hatások visszaeredeztethetőek. A Nine Inch Nails nem adott ki ugyan albumot 2023-ban, az anno onnan megszökött Richard Patrick vezette Filter igen, ráadásul hét év után először! Már csak ezért, illetve az előzetesen bemutatott dalok (For The Beaten, Face Down, Obliteration) miatt is nagyon vártam, hogy végre meghallgathassam a The Algorithm-et, aztán mikor olvastam, hogy a Short Bus – Title Of Record érából visszamaradt ötleteket is leporoltak, már előre láttam, hogy nagy kedvenc lesz az új korong. Nem is kellett csalódnom, az előzetes dalok intenzitását sikerült szinte az egész albumon egyenletesen adagolni. A Filter specialitása, hogy a hagyományosan kevésbé gitárcentrikus dalaikba is mindig sikerül emlékezetes riffeket írniuk, ezt a jó szokásukat pedig szerencsére megtartották – hallgasd meg például az Up Against The Wall-t, vagy a Say It Again-t! Az előzetes dalok közül legnagyobb figyelmet kapott Obliteration pedig akár a számomra a zenekar kreativitásának csúcsát jelentő The Amalgamut lemezen is szerepelhetne. De azért a jó dolgok sem mindig tarthatnak örökké: Patrick hangja sajnos hallhatóan öregszik, ez főleg azoknál a részeknél jön ki, amelyekben nem ereszti ki annyira a hangját, tehát inkább a dalok verzéiben. De a hangsúlyos momentumokban ugyanúgy megvan még benne a kisördög, úgyhogy nagy baj nincs. Az albummal meg főleg nincs, nem véletlenül került ilyen magasra a listán.
2. SnailGardn – Comfort In Collapse
A SnailGardn és második lemeze valószínűleg aligha szorul bemutatásra. (Akinek mégis, ajánlom figyelmébe a velük készült interjúnkat.) Saját maguk által kreált (de egyébként erős alternatív/nu metal hatásokkal rendelkező) műfajuk, a csigametal jelenlegi legjobb (de leginkább egyedüli) képviselői. A Concrete-hez hasonlóan ők is egy hosszabb csendet törtek meg pár éve a The Consumer EP-vel, ami egy hétmérföldes előrelépés volt a kezdeti szárnybontogatásokhoz képest, majd ezt a vonalat a Comfort In Collapse-en terjesztették ki. A lemezen egyetlen gyenge dal sincs, és még olyan gyöngyszemek is akadnak, mint a zseni Departures And Arrivals, a mogorva Terminus, a tavaly áprilisi HáromPerHárom-rovatunkban az Auraleak basszerosa, Farkas Bálint által is kiemelt Dogs vagy az az Idle, aminek refrénje hátborzongatóan jól szólna egy tömött stadionban ezrek által énekelve. Az ének egyébként is a Csigák egyik erőssége, lásd… igazából bármelyik dalt.
1. Sevendust – Truth Killer
Jó dolga volt 2023-ban az alternatív metal szerelmeseinek, hiszen még néhány nagyobb név kevésbé jól sikerült próbálkozása (Otep például szerintem nagyon mellélőtt a feldolgozáslemezével, és a Puddle Of Mudd sem írta meg az új Come Clean-t) ellenére akadt minőségi friss hallgatnivaló. A tavalyi év legmarkánsabb megjelenése a Sevendust új albuma volt júliusban. Lajon Witherspoon-ék lassan harminc éve űzik az ipart, de még soha nem okoztak csalódást – és a Truth Killer sem szakít ezzel a hagyománnyal. A nyitó I Might Let The Devil Win finoman indítja az albumot, ami ezután a címadóval vesz lendületet. Ezt olyan kiváló dalok követik, mint a Won’t Stop The Bleeding vagy a No Revolution, amikben Lajon is megmutatja, hogy a hangja nem csak altatók éneklésére alkalmas, és valóban, szerintem is az egész színtér egyik legalulértékeltebb vokalistája a raszta frontember. A Sevendust a lemez végére is hagy kakaót, a dallamos Messenger és a klipesített záró Fence a tejszínhab és a cseresznye a torta tetején.
by: Skinny
W a y o 
Hozzászólás