Február végét követően ismét itt az All-Timer, nem is akármilyen névsorral és zenei felhozatallal! Az aktuális részben Völgyesi Ádám, a NuSkull főszerkesztője, a Yippi feszt atyja és a szüntelen szóviccek szállítója, Kövecses Evelin, az idén tizedik születésnapját ünneplő, a Wacken Metal Battle Hungary 2024-es döntőjébe bejutó Nest of Plagues gitárosa, illetve Tóth Martin, az Icenap frontembere, a NuSkull korábbi szerkesztője hozták el az all-time kedvenceiket. Nem is húznám a szót, jöjjön a lényeg!
Az All-Timerről: Az All-Timer egy kéthavonta megjelenő cikksorozat, amelynek alapjai a HáromPerHárom rovatra épülnek. Ebben az esetben a három meghívottnak az a feladata, hogy öt olyan dalt (vagy kivételesen lemezt) mutassanak be, amely kimeríti náluk a megunhatatlan, bármikor meghallgatható kategóriát, és amely számokat bárkinek örömmel ajánlanának. A válogatásnál nincs műfaji vagy adott időszakhoz kapcsolódó megkötés, így ennél a rovatnál szinte bármi előkerülhet.
Völgyesi Ádám (NuSkull, Yippi feszt)
Nagyon egyszerű lett volna ehhez a cikkhez simán összeszedni azt az 5 dalt, amit a legtöbbet pörgettem felnőtt életemben (vagyok akkora zenekocka, hogy erről konkrét statisztikám is van), de abból nem lett volna túl izgalmas anyag, csak egy rakás ezredfordulós In Flames-sláger zsinórban. Szóval úgy döntöttem, más megközelítést alkalmazok: a közismert cuccok kizárva, semmi Linkin Park, se Trivium vagy Killswitch’, se svéd metalos mesterek, de még Subscribe meg Isten Háta Mögött se. Ehelyett inkább megpróbálom felhívni a figyelmet pár igazán alulértékelt gyöngyszemre, amik nekem szintén simán életem dalai kategória, miközben a többségnek valószínűleg semmit nem mondanak vagy jelentenek, de hátha most ezzel sikerül felnyitnom pár szemet.
Blessed by a Broken Heart – She Wolf (2008)
Kezdjük mondjuk rögtön minden idők bulilemezével, ami a Pedal to the Metal című 10/10-es remekmű a Blessed by a Broken Hearttól, mert ha van alulértékelt zenekar, ami rohadtul megelőzte a korát, hát ők pont az. Egy csapat kanadai suhanc, akik a kétezres évek közepén kitalálták, hogy az akkori dallamos metalcore hullámot (annak is a keresztény felfogású vonulatát) keresztezni kéne egy nagy adag hajlakkos, párducmintás leggingses glam vibe-bal – mindezt hosszú évekkel azelőtt, hogy az 80s retro világszerte meghatározó trenddé vált volna. Már a névtelen, de iszonyat epik intrónál érezni, hogy itt valami mindent elsöprően baró dolog készülődik, de még így is döbbenet, hogy a She Wolf mekkora lendülettel csap bele a 40 perc féktelen vágtázásba. Egymást érik a vagány riffek, az azonnal a bőröd alá mászó refrének, a sivító szintik, a légkalapács breakdownok, a gigászi gitárhősködések (Shred Sean egy isten), a direkt műanyag midi dobhangzás is telitalálat, és habár az egész összhatás végtelenül cheesy, egyszerűen nem lehet nem szétadni és arcon pörögni rá.
Annak idején bizonyos körökben (például itthon a NuSkullon) rendesen kultusza volt a cuccnak, de sajnos mégsem tudta a banda úgy kinőni magát, ahogy kellett volna, pár éven belül földbe is álltak, utána pedig mintha el is feledkezett volna róluk a színtér, hiába vannak időnként reunion bulijaik, sőt tavaly óta már új dalok is. Sztárbanda valószínűleg most már sosem lesz a BBABH-ból, viszont a Pedalt sosem késő leporolni és bebikázni, ha szeretnéd egy kicsit azt érezni, hogy a világ legtetején vagy, és kurvára de semmi nem állíthat meg.
Bálnalovas – Spiritual Clone feat. Áron András (2010)
A seattle-i grunge minden idők egyik legkirályabb zenei színtere volt, aminek nyilván Magyarországra is elértek a hullámai, ennek egy kései folyománya ez a dal. Sőt, az a nagy helyzet, hogy a Spiritual Clone szinte közelebb áll a korai Alice in Chainshez, mint bármi, amit az Alice in Chains a visszatérése óta kiadott. Gitáron Polonkai Tamás (ex-Polly Is Dead), akinek mindössze három hangból sikerült kihoznia két világbajnok riffet (és legalább akkora fless a gitárszóló is), a mikrofonnál meg az aranytorkú Áron András “Apey”, és szent meggyőződésem, hogy mindkettejük életművének ez itt az egyik abszolút csúcsa. Két dolog fáj átkozottul:
1. Élőben sosem volt szerencsém ehhez a remekműhöz
2. Habár a Bálnalovas egyetlen elkészült lemezén eredetileg minden dalt más frontember énekelt volna fel, ebből végül nem lett semmi, az album nagy részét Máris Viktor “Nárcisz” (nís, ex-Dereng stb.) vitte el. Pedig mekkora lett volna már egy olyan anyag, ahol az autentikus grunge alapok mellett olyan arcok adogatják egymásnak a miksit körbe-körbe, mint Pálinkás Tomi (Nagyúr, ex-Isten Háta Mögött), Kovács Krisztián (Fish!) vagy a Subscribe-os srácok…
The Night Flight Orchestra – The Heather Reports (2015)
Oké, hazudtam, mégiscsak itt vannak azok a bizonyos svéd metalos mesterek (többek közt Soilwork– és Arch Enemy-tagok), bár voltaképp itt most nem is metalt játszanak, hanem a ‘70-es, ‘80-as években gyökerező progresszív rockot. A The Night Flight Orchestra olyan, mint valami alternatív valóság soundtrackje, vagy mondjuk az Archer sorozaté, ahol masszív retró környezetben árad a végtelen csajozós sárm, néhol krimis, kémfilmes hangulatokkal feldobva, plusz a későbbi lemezeken még némi neonfényes sci-fi ízzel is. Az egész nem veszi magát véresen komolyan, de nem is holmi paródia, egyáltalán nem akar vicces lenni, viszont mégis baromi lebilincselő, sőt addiktív, a hangulatfestés és a folyamatosan tízpontos dalok szintjén is.
A The Heather Reports a valaha írt leghosszabb szerzeményük, egy több mint tízperces trip, ami egy melankolikus, hotel bárpultját támasztós, bánatot viszkibe fojtós kezdésből ível fel némi hangszeres virtuózkodáson át egy epikus konklúzióig, szinte mindent felvonultatva mindabból, ami ezt a zenekart naggyá teszi. Rohadtul fáj, hogy David Andersson gitárost és dalszerző géniuszt két éve sírba vitték az alkoholproblémái, és habár a zenekar így is megy tovább, de nélküle már soha semmi nem lesz ugyanolyan.
Don Broco – Superlove (2015)
Ezt a zseniálisan hibbant angol popmetal bagázst még Siklósi Örs mutatta 2017-ben egy házibuliban, én meg hamar rá is kattantam annyira, hogy mikor pár héttel később megléptem nyaralni a balti államokba, gyakorlatilag az egész road tripnek az Automatic lemez adta a soundtrackjét, és azóta is stabilan tartja magát életem top 10 albumai között. 14 hibátlan dal, imádnivaló lüktetés, gyakori késztetés a seggrázásra, pár nyugisabb pillanattal felhígítva, és az egész anyag rogyásig van nagyon ügyes hangszerelési apróságokkal meg pofátlanul óriási hookokkal. A nyitó sláger, a Superlove konkrétan akkorát megy, hogy még egy hülye légdobolós-polgárpukkasztós videót is leforgattunk rá, amint egy varsói buszmegállóban vagy a litván tengerparton hadonászom a dalt nagy elánnal, átszellemülten, nyilván hót pontatlanul. (Egyébként hasonlóan stenkes a rákövetkező lemez, a Technology is, bár annak a 16 tétele közé már becsúszott pár filler, viszont a teljesen agyament klipek minden pénzt megérnek!)
Voyager – Brightstar (2019)
Ők meg egy ausztrál progbanda, akik több mint két évtizede tolják az ipart, de igazán csak az utóbbi pár évben kezdett rájuk felfigyelni a világ, köztük én is. A Brightstar volt az első művük, amivel megismerkedtem, és hát szerelem volt első hallásra. Az intrója alapján valami synthwave lehetne, de valójában túlzás nélkül az egyik legfelemelőbb dal, amihez valaha szerencsém volt, a második verze azóta is minden egyes alkalommal libabőr, meg az is óriási, ahogy kicsit később a dallamos alapokra ráomlasztják azt a szaggatott földcsuszamlás riffelést. Ráadásul élőben is katartikus élmény volt két éve az A38-on, és hatalmas szívás, hogy a következő budapesti jelenésüket már kétszer is le kellett mondaniuk, miután a frontembert, Dannyt megtámadta valami szemét daganatos betegség. Nagyon szurkolok, hogy felépüljön mihamarabb.
+1: Pendulum – Girl in the Fire (2005)
Alapvetően ugye rokkercsávó vagyok, de sose voltam egy csőlátású purista arc, bár az is igaz, hogy az elektronikus zene nálam a drum & bassnél kezdődött és ugyanott véget is ért. Cirka 15 éve imádom a Pendulum klasszikus korszakát, egyrészt totálisan etalon, amit Rob Swire-ék a dnb és a rockzene ötvözése terén véghez vittek, másrészt meg eszelős produceri munka van az összes trekkjükben. Itt van például ez a darab, aminek már az akusztikus gitáros nyitótémája akkora vibe, mint ide Perth, aztán ahogy felpörög a téma és megjön a klasszik ikszelgetős tempó, azzal a futurisztikus atmoszférával semmi nem versenyezhet. Kivédhetetlen szintik, egy brilliáns gitárszóló, és igazából minden apró zaj és nesz pont úgy van elhelyezve a trekkben, hogy még egy kicsit rá tudjon tenni az összhatásra. Egyik legjobb urbánus éjszakában sétálós soundtrack valaha.
Kövecses Evelin (Nest of Plagues)
Bring Me The Horizon – Sempiternal; That’s The Spirit
Máris jól kezdem a listát, mert képtelen vagyok egy számot kiemelni a BMTH munkásságából. Még a Suicide Season-érában ismertem meg őket gimis koromban, de a Sempiternallal fogtak meg igazán, utána pedig a That’s The Spirit csak feltette az egészre a koronát. Vágom, hogy sokakat a hideg ráz a jelenségtől, de véleményem szerint a BMTH az egyik legkomolyabb előadó a „metal”színtéren, ha még be lehet őket skatulyázni ide egyáltalán. Folyamatosan változnak, újítanak, kísérleteznek, miközben extrém méretű közönséget tudtak építeni maguknak, a koncertjeik a rengeteg backtrack ellenére is mérföldekkel fölé lőnek a legjobb elvárható koncertélménynek, egyszóval ha nem is lehet azonosulni minden lépésükkel, szerintem pont ez a megosztottság és a brutál production, amitől kiemelkednek. Az új cuccaikat már annyira nem szeretem meg nem is követem, de ez a 2 album nálam tényleg all-timer, vinném a lakatlan szigetre!
Lamb of God – Wrath
Nehéz egy dalt kiemelni az albumról, szerintem az elejétől a végéig egy mestermű, de talán amihez mindig visszatérek és hatmilliomodjára is ugyanúgy libabőrös leszek tőle, az az In Your Words. A dal vége annyira csodálatosan építkezik, annyira jók a layerek egymáson, hogy az érzelmek egész skáláján átmegy az ember, és gyakorlatilag napokig tudnám hallgatni.
Nine Inch Nails – With Teeth
A NIN számai nekem mindig évekig ülepszenek, elsőre idegenek, de aztán olyan szinten bekattannak, hogy loopban kell hallgatnom őket. Az abszolút kedvenc albumom tőlük a With Teeth, amin sok-sok év távlatából is találok magamnak mindig valami újat.
Linkin Park – Reanimation
A Linkin Park majdnem egész diszkográfiáját imádom, szerintem örök klasszikus, amit sosem lehet megunni. Anno a Meteora volt a kedvencem, és mostmár örökre összekapcsolódott a fejemben a Quake-kel, mert gimis koromban csomót játszottunk a Quake Live-val, és közben ezt hallgattam körbe-körbe. 😀 Viszont mégis a Reanimationt emelném ki, és abból is a By Myselfet, mert a LOG-hoz hasonlóan ennek is van egy olyan építkezés a végén, ami a világ összes érzésén keresztülvisz egy perc alatt.
Foo Fighters – Wasting Light; Echoes, Silence, Patience & Grace
Ismét egy egész életművet hoztam egy dal helyett, nyilván. A Foo Fighters-t is időről-időre újra felfedezem magamnak, mindig van egy aktuálisan kedvenc albumom, és tőlük még a legújabb anyagokat is szeretem. Néha kis időre feledésbe merülnek, de ez csak addig tart, amíg be nem dob a Spoti egy számot tőlük, amikor ismét rájövök, hogy basszus, ez a zene kurvajó. 😀
+1: Green Day – American Idiot
Tudom, hogy csak 5-öt kértetek, de plusz 1-nek muszáj beraknom a Green Day-t, mert 12 évesen miattuk fedeztem fel magamnak a rockzenét és döntöttem el, hogy én márpedig gitáros leszek. Az American Idiot akkoriban ment, amikor általános iskolás voltam, de később persze felfedeztem magamnak a korábbi albumaikat is, és a punk-korszak kicsit közelebb is áll a szívemhez, de sosem felejtem el, amit az American Idiot adott anno. 😊
Tóth Martin (Icenap)
Third Eye Blind – Losing a Whole Year
Ha egy lemezt kellene hallgatnom életem végéig, akkor az a Third Eye Blind 1997-es debütalbuma lenne, számomra megunhatatlan, és a kilencvenes évek gitárzenéjének kvintesszenciája, befogadható, de mégis tartalmas formába öntve. A nagyon egyértelmű slágereken, a Semi-Charmed Life-on, vagy a Jumper-en túlmutatóan az összes dal tökéletesre sikerült itt, sőt, és ha egyszer felrakom, sosem ugrok át rajta egyet sem, épp ezért esett a nyitódalra a választásom. Ironikus, hogy az ezt követő albumaikat végighallgatni sem tudom, egytrükkös póni számomra a zenekar, de ez mit sem vesz el a piros lemez érdemeiből.
Outkast – Skew It on the Bar-B
Ha all-time best zenékről van szó, akkor az Outkast megemlítése szerintem kihagyhatatlan. Én a hip-hopból mindig jobban szerettem azokat az előadókat, akik kicsit csavarnak a műfaji sajátosságokon, ez pedig a külsőségeiken és a kreatív megközelítésekben is kiütközik, André Three stacks és Big Boi emellé egy közel tökéletes diszkográfiát szállítottak közös éveik során. Ezt is ki lehetne cserélni legalább öt-tíz másik dalukra, de aki a Skew It on the Bar-B-re nem mozdul meg abból hiányzik a zene.
The Smiths – This Charming Man
Tavaly került fel az egyik streamingszolgáltatóra David Fincher legújabb thrillere, egy régivágású, európai stílusú bosszúfilm, amit állítom, hogy csak azért néztem meg legalább háromszor, mert a főszereplő állandóan Smiths-t hallhat benne, ezzel megteremtve egy abszurd hangulatot a hidegvérű bérgyilkos személyiségének. A nyolcvanas évek popzenéje kiemelkedően fontos számomra, ez a zenekar pedig meglehetősen rövid pályája során jól összefoglalja azt, hogy miért. Időtálló dallamok, színes, sablonoktól elrugaszkodó hangszeres megoldások és a zenével egyenértékűen fontos esztétika. A This Charming Man-re a gitártörténeti-jelentőségű intro téma mellett azért is esett a választás, mert az ezt tartalmazó első lemezük idén februárban töltötte a negyvenet.
My Chemical Romance – Helena
Az első dal, amit az első kedvenc zenekaromtól hallottam. Gerard Way lélekbe bámuló tekintete mentén szinte biztos voltam benne, hogy színpadon szeretném mórikálni magam egyszer. Talán ők voltak az a zenekar, akik iránt a klasszikus értelembe vett „rajongás” megjelent nálam, ezt a viszonyulást szerencsére ki is éltem velük tiniként, minden magazinból kivagdostam az MCR-kötődésű cikkeket és ezeket egy hungarocelltáblán és a szobám különböző pontjain gyűjtöttem, mint Stan az Eminem-klipben. Nem véletlen, hatalmasat robbant ez a banda a kétezres évek legelején, két tökéletes albummal, a Black Parade ugyan sokkal nagyobb léptékű opus, de ehhez a Three Cheers’ taposta ki az utat a srácoknak, amint ez a dal is található. Kár, hogy mindössze tavalyelőtt a budapesti visszatérő bulijukon láttam őket élőben, ők ugyan kirobbanó formában voltak, de a helyszín jellege kicsit rányomta a bélyegét az élményre.
Future Islands – Seasons (Waiting On You)
Ha már szóba került a színpadon mórikálás, 2014 tavaszán Letterman late night showját egy, az elképzelhető legcivilebb fizimiskájú, ám annál szuggesztívebb előadói jelenlétű Sam Herring, a Future Islands szintipop együttes frontembere robbantotta fel (talán ez az utóbbi szókapcsolat elég szerencsétlen az akkoriban burjánzó, elsősorban kulturális rendezvényeket érintő világszintű terrorizmus fényében, de most már leírtam) ezzel a dallal. A Seasons-t még abban az évben a Pitchforkon az év zeneszámává választották, a banda iránti érdeklődést pedig sikerült ezekkel a szerencsés együttállásokkal addig általuk elképzelhetetlenül eszkalálni. Szeretjük az ehhez hasonló hollywoodi sztorikat, de ezektől függetlenül is ez a dal egy hatalmas szerotoninfröccs, Herring pedig az utóbbi évtized talán legkarizmatikusabb énekese, a belőle katarzis során felszökő, abszolút műfajidegen, mégis hatásos hörgések pedig simán azt mondatják velem, hogy a csávó egy metálbandában is simán lepipálná a többséget.
Mikorra várható a következő felvonás? Az All-Timer harmadik része, tartva az eddigi menetrendet, nagy valószínűséggel június végén fog megjelenni.
Amennyiben meghozta a kedved az All-Timer ahhoz, hogy gyarapítsad a zenei élményeidet, akkor feltétlenül ajánljuk számodra az alábbi programokat:
- Yippi feszt (május 18-19., az ICENAP részvételével)
- Nest of Plagues – 10 éves szülinapi koncert (május 25.)
by: Wolfy
W a y o 
Hozzászólás