Együtt sírtunk, együtt nevettünk – Corey Taylor-koncertbeszámoló

Pontosan egy hete annak, hogy Corey Taylor jött, látott és könnyeket fakasztott a Barba Negrában, hol mosolyt csalva az arcokra, hol régi (vagy éppen új) sebeket tépve. A szólókarrierjét magas fordulatszámon pörgető énekest már a Slipknot és a Stone Sour élén is láthattuk Magyarországon, de most egy eltérő szeletét mutatta meg a zenei karrierjének, mellyel kétségtelenül még közelebb került a rajongói szívéhez. Jalcs Viktória írása.

Előadó: Corey Taylor (Slipknot, Stone Sour*)
Előzenekar: Siamese (DK)
Helyszín: Budapest, Barba Negra /Red Stage/
Időpont: 2024/06/05

*a banda 2020-ban bizonytalan időre hiátusra vonult

Ismered azt a helyzetet, amikor egy világsztár érkezik kis hazánkba, mindenki róla beszél, de te azt se tudod mi fán terem az ember?

Nyilván Corey Taylorral pont nem ez volt a szituáció, de bevallom őszintén, én Slipknotot sem nagyon hallgattam (már csak dacból sem, bár, ezt azóta sokszor megbántam), nemhogy Stone Sourt. Aztán történt egy kedves barátomnál töltött este, ami -nem meglepően- mély zenehallgatásba fulladt, én pedig a könnyeimbe. És erről nem más tehetett aznap este, mint Corey “Mother Fuckin’” Taylor, akinek, mint említettem sosem kísértem figyelemmel bárminemű zenei tevékenységét, de ott és akkor azonnal megvettem a jegyet a Barba Negrában rendezett önálló koncertjére. És milyen jól tettem!

Bár első gondolatom azonnal egy ‘‘bakker, most megint ki kell menni a világ végére egy rosszul hangosított koncertért” volt, de ideje belátnom, hogy mégsem annyira vészes eljutni erre a méltatlanul messze lévő helyszínre, és a hazautazás sem tart örökké, hiszen 10 percenként jár a HÉV.

Az előzenekar a dán Siamese nevű formáció volt, akiknek egyetlen dalát ismertem, azt is arról, hogy galád módon drum n’ bass breakdownt raktak egy metal dalba. Róluk nagyrészt lecsúsztam, hiszen a terepre érkezés utáni első dolog a hidratálás volt, amit – hiába a négy pult – egész lassan sikerült eszközölni. Viszont meglepően tapasztaltam, hogy egy hegedűs áll a színpadon, aki nagy valószínűséggel a banda tagja, csak a hangosítónak nem szóltak róla.

Rövid átállásos közjáték után megszólalt az intro, aminek hatására mindenki eldobta, ami a kezében volt és elindult az első sorok irányába, hogy testközelből szívhassa magába Corey minden egyes kiejtett hangját. Az én mélységemmel csak a jól bevált helyeken állva van esélyem bármit is látni az előadásokból, igy a magasság élményétől szintén megfosztott barátnőmmel, valahol bal hátul próbáltuk megtalálni a boldogságunkat, de hamar rájöttünk, hogy az bizony a sátoron kívül rejtőzik. Nemhogy jobban látni, de kellemesebb hangélmény is társul a pozíció váltáshoz, és végül is, csak kismillió bogárral kellett megküzdenünk, de legalább nem valakinek a telefon kijelzőjéről kellett végignézni a bulit.

Corey nem sok lehetőséget hagyott felocsúdni a színpadra való berobbanása után, folyamatosan jöttek a jobbnál jobb dalok. Zenekarának bemutatása kicsit hosszúra sikerült, és nem csak a szülinapos gitáros miatt, akinek az egész Barba egy emberként énekelte el a “Happy birthday”-t, hanem a minden mondat előtti “mielőtt elfelejtem” volt a ludas, amire a közönség minden alkalommal megőrült pár percre.

Ezután kicsit lazítottunk a morálon egy közös SpongyaBob-főcímdal énekléssel, ami után egész erős gyomorszájon rúgásnak tűnt “mindenki sírós dala” a Snuff, de nem is volt idő rendesen megtörölni a szemünk, hirtelen a From Can to Can’t nyomott maga alá mindenkit.

Félelmetes ritmust diktáltak, nem igazán volt poénkodás vagy fél órás köszönetmondás a lehetőségért. Csak két hosszabb beszédet hallhattunk, az egyiket jelenlegi feleségének (Alicia Dove) dedikált dala előtt, amibe hallhatóan belecsuklott a hangja többször is, ahogy azt ecsetelte mennyire köszöni neki, hogy megmentette, és miatta lehet itt ma este.

Másik hosszabb monológját a pozitív energia sugárzására fordította, és biztosított mindenkit, hogy ő soha többé nem fog negatív impulzust adni azoknak, akik ellátogatnak egy CMFT koncertre. A tömeg ezt kitörő örömmel fogadta, bár titkon mindenki azért ment oda, hogy egy kicsit megtépjék a lelkét. Ami, ha eddig nem történt meg, akkor a Through Glass biztosan elhozta a töréspontot.

Ezután hirtelen levonulás következett, de ezzel egyidejűleg a közönség nem hagyva magát, kántálásba kezdett pár ráadás dal reményében. Szerencsére nem maradt el a feloldozás, három extra dalt is kaptunk, ebből az első egy Echo & the Bunnymen-feldolgozás volt, majd ismét Stone Sour-vizekre eveztünk. A teljes katarzist úgy hiszem, mindenki számára a Duality hozta meg, amit mindenki teljes tüdőkapacitással ordított. Ezzel tökéletes lezárást biztosítva ennek az unalmasnak hitt szerdának. Innen már csak a kijózanító séta maradt a megállóig, amiközben dúdolgattuk Corey Taylor utánozhatatlan hangjával aláfestett dallamtapadásunkat.