The boys are finally back! – Dropkick Murphys-koncertbeszámoló

A 2019-es budapesti koncertjüket követően ismét Magyarországra látogatott a Dropkick Murphys. A celtic punk banda fellépésének ezúttal a Budapest Park adott otthont, míg előzenekarként a Grade 2 és a Shame melegített be. Az este eseményeit és élményeit vendégszerzőnk, Jalcs Viktória foglalta össze.

Zenekar: Dropkick Murphys (US)
Előzenekarok: Grade 2 (UK), Shame (UK)
Helyszín: Budapest, Budapest Park
Időpont: 2024/06/11

Öt év után ismét visszatért kishazánkba a Dropkick Murphys. A hangversenynek a Budapest Park adott otthont, ami a legjobb döntésnek bizonyult a 2019-es Barba Negra Track-fiaskó után. Ugyan a mostani koncert nem volt sold out, kellemesen el lehetett táncikálni az első sorokban is, és a kiszolgálás is felettébb gyorsan zajlott, annak ellenére is, hogy több pult le volt zárva. A szokatlanul korai kezdés ellenére, már egy kisebb tömeg gyűlt össze az előzenekarokra is, akik minden erejüket bedobva alapozták meg az este hangulatát. Meglepődve álltunk a tény előtt, hogy minden előjel nélkül felcserélték a line upot. Ezúttal két angol formáció próbálta feltüzelni a nagyérdeműt, ami a Grade 2-nak sikerült inkább.

A Ryde városából származó, háromtagú együttes, már-már egy vérátömlesztett Clash-re hasonlított. Nem először izzítják a színpadot a Dropkick’ előtt, a nyári turnén is több állomáson kísérik őket. Tempós és élvezhető, vérbeli punkot játszottak a srácok, a dobost (Jacob Hull) pedig külön is érdemes megemlíteni, a stílushoz képest jóval pörgősebb témákat használt. A csapat frontembere és basszusgitárosa (Sid Ryan) tradicionális öltözékével (ing, farmer, bordó Martens) nyomatékosította, hogy igazi punk koncerten vagyunk. Hallhattunk tőlük egy remek Misfits-feldolgozást is, a Where Eagles Dare-t, ami után Sid kedves felhívásának eleget téve, mindenki tett minimum két lépést a színpad felé. A Rancid igazán büszke lehet, milyen generációt nevelt ki, nagyon hálásak voltak, koncertjük után elvegyültek a közönségben beszélgetni. Aki esetleg lemaradt róluk, az nagyon is sajnálhatja.

Második fellépőnk a Shame nevű dél-londoni posztpunk formáció volt, akik először koncerteztek a ‘Murphys-zel. A tíz éves zenekar már többször megfordult nálunk, legutóbb a tavalyi Düreres Reflektor fesztiválon láthattuk őket. Előadásuk valahol a Depeche Mode-Blur keresztmetszeten mozgott, zeneileg sajnos nem igazán illettek bele az estébe, de így is láttunk pár bólogató fejet. A showt mindenképp a basszusgitáros vitte el, aki túlmozgásának leküzdésére azt a módszert választotta, hogy keresztül kasul felszántja a színpadot. Ez az egyik dal alatt olyan ‘jól’ sikerült, hogy gitárt is kellett cserélnie. Mindkét zenekar arra kényszerült, hogy arcukba tűző napsütésben tolja le a bulit, ami látszólag nem zavarta őket, reméljük ez jó próba volt nekik a fesztiválszezonra.

Az átszerelésre kicsit várnunk kellett, de ez pont elég időt adott ahhoz, hogy mindenki feltöltse különféle italkészleteit. Ahogy felcsendült a The Foggy Dew nevű ír népdal, mindenki tudta, hogy itt a várva várt pillanat, el kell foglalni a harci állásokat, és kezdődhet a “táncház”. A bandának Budapest volt a második állomása az európai nyári turnén, pár nappal ezelőtt Prágában léptek fel, igy mondhatni frissen és üdén rúgták ránk a Park ajtaját. Az első sokkhatás akkor ért, mikor vártam Al Barr megérkezését a porondra, de mindhiába. Május közepén egy videóban tisztázták Al ideiglenes kiválását a zenekarból, az énekesnek édesanyjáról kell gondoskodnia, ezért bizonytalan ideig nem lesz aktív tagja a zenekarnak. A második sokk is ehhez köthető, hiszen nagyon meglepődtem, hogy igazából nem is hiányzik a második énekes, bőven elég az a vokál, amit a négy gitáros és egy ‘mindenes’ adott.

Bemelegítésnek a The Lonesome Boatmant Ó-ó-Ó-ó-Ó-ztuk el együtt, miközben Ken Casey, mintha régen látott nagybácsink lenne, hatalmas mosollyal az arcán köszöntött mindenkit. Tapsolásra nem is hagytak időt nekünk, már repült is a második pofon a Blooddal. Változatos repertoárral készültek, megkaptuk a kötelező klasszikusokat, és pár egymásba karolósan dőlöngélős kalóz balladát is. Az egyik dal alatt kérdéses volt, hogy Casey-t visszaengedi-e a tömeg a színpadra a pacsi osztás után, vagy berántják pogózni. A középen összegyűlt önkéntes mosh pit nagyon proaktív volt, láthattunk circle pitet, wall of death-t, vonatozást(!) és az elmaradhatatlan földön ülve evezést, az aktuálisan hallható dalnak megfelelően. Az előadás felénél kicsit úgy érződött leült a buli, két lassabb dal után viszont egy tarkón fogással löktek be minket Kelly kapitány konyhájába. A legelső Dropkick’-albumról is hallhattunk pár dalt, a törzsgyökeres rajongók nagy örömére. A frontember azt is megemlítette, hogy bár rég jártak nálunk, az első sorokban ismerős arcokat vél felfedezni. A zenekar többi tagja sem tétlenkedett, iszonyatos tempóban cserélődtek a hangszerek mindenki kezében. Láthattunk arcon harmonikázást is, és bendzsó szólót is kaptunk, ahogy azt el is vártuk.

A Skinhead On The MBTA után a csapat levonult, de a megszokott “Let’s Go Murphys” párszori elkántálása után, eljátszották nekünk a banda valószínűleg leghíresebb számát, az I’m Shipping Up To Bostont, majd az örök leköszönő dalukat, az Until Next Time-ot. Casey szokásához híven lejött a színpad előtti részhez, kiosztani pár ötöst mindenkinek, aki erre igényt tartott, majd eltűnt a backstage misztikusnak tűnő világában. A Parkban ez után hajnalig tartó irish punk after kezdődött, amit csak azok a bátor emberek engedhettek meg maguknak, akiket nem zavart, hogy mindez kedd este történik. Mindent összevetve egy brutálisan dinamikus koncertet élvezhettek, akik ott voltak, panaszra nincs okunk, reméljük ennél hamarabb láthatjuk majd újra kedvenc celtic punk bandánkat!