Bő két és fél év elteltével visszatér a Behind the Music rovatunk, de még nem a második évaddal. A legfrissebb, egyben évadzáró interjúnkat olvasva a Fémforgácsot és az oldal szerkesztőségét ismerhetitek meg közelebbről. A metal webzine megkerülhetetlen szereplője a hazai underground színtérnek, melynek már több, mint két évtizede részese. A cikksorozat eredeti nyomvonalán haladva teljes mértékben arra fókuszáltunk, mi a Fémforgács története, mitől egy különleges oldal, illetve kik, milyen zenei ízlésvilággal és kedvencekkel, élményekkel és tervekkel állnak az online magazin működése mögött. Egy hosszas, de annál érdekesebb, 100%-ban fémet, szenvedélyt és minőséget tartalmazó interjú kapujában álltok, melyen ebben a pillanatban be is léphettek!
Miről szól a Behind the Music? Eltérve a megszokottól, a zenészek és zenekarok helyett ebben a cikksorozatban megmutatjuk nektek a zene ezer arcát, a háttérországot. Hogy kik vannak még a megjelenések, a koncertek, a fesztiválok, az ajánlók és a kritikák, az EP- és albumborítók, a videóklipek vagy éppen a zene iránti töretlen szenvedély mögött? Derítsük ki!
Az ötödik rész tartalmáról: A Fémforgács szerkesztőségének öt tagja, köztük a főszerkesztő Győr Sándor és a főszerkesztő-helyettes boymester mutatják be az oldaluk főbb mérföldköveit, mindennapjait és mindazt, amitől a Fémforgács meghatározóvá és állandóvá vált az underground közegben. A kivesézett témák között helyet kaptak olyan kérdések is, hogy mely zenekarok és zenészek indították el a cikkíráshoz vezető úton a Fémforgács csapatának oszlopos tagjait, kik váltak kedvenccé egy interjú hatására, kikben látnak nagy potenciált a magyar és a külföldi bandák közül a jelenlegi felhozatalból, mik voltak a legfontosabb leckék, amiket a cikkírásnak és tartalomkészítésnek köszönhetően megtanultak, vagy melyek azok a kellemes emlékek, amelyeket élethosszig bennük hagyott a Fémforgácsos szerepvállalás.
Évad: I. évad - Magazinok, webzinek, blogok
Rész: V. rész - Fémforgács
Interjúalanyok: Győr Sándor (Sanyi), boymester, farrrkas, Armand, paff
Oldal kezdete: 2005
Felkarolt műfajok és zenei stílusok: Thrash metal, death metal, black metal, doom metal, stoner rock
Wolfy: Először is köszönjük szépen, hogy elvállaltátok az interjút! Kezdve mindennek a legelején, miként került előtérbe a zene az életetekben? Mennyire változott a zenei ízlésetek az évek során?
Sanyi: Az első zenei élményem talán Édesapám orsós magnójához kötődik. Ha jól emlékszem az azon hallgatott Omega dalokhoz. Aztán úgy tíz lehettem (ez a nyolcvanas évek közepe volt), amikor megkaptam a Nagybátyám addig használt egy kazettás mono magnóját és onnan elkezdődött a zenei útkeresés. Elsőként az akkor elérhető Petőfi rádiós műsorokból felvett dalok, meg egy-két popzenei kazetta landolt nálam. Már akkor fontos volt a refrén számomra, szóval a dallamos zenék élveztek elsőbbséget. Később – ez már homályba vész – jött a Depeche Mode, majd ezt követően és ezzel párhuzamosan a dark wave (The Cure, The Mission, The Sisters of Mercy), itthon az F.O.System. Emlékezetes, amikor az általános iskola végén a balatoni táborban a Moby Dick Ugass Kutya! albumát hallgatták az osztály- és évfolyamtársaim, akikkel pár évvel később együtt bandáztunk.
A középiskola (1990-et írtunk) egy új közösség volt, ahol új ingerek értek. A pinceklubban találkoztam először az asztalba karcolt klasszikus Tankcsapda logóval, bejött az akkor pezsgő alter (Pál Utcai Fiúk, Kispál és a Borz) korszak. Ebből az időszakból különösen az underground Rituális Rémtettek emlékezetes. Aztán a Guns N’ Roses volt nagy flash és persze az MTV, ami még nem volt olyan, mint most az internet, szóval nem volt minden háztartás alaptartozéka. Ebből az időszakból élénk emlékem, amikor az első osztályos szilvásváradi osztálykiránduláson a 4 Non Blondes aktuális (és kábé egyetlen) akkori alternatív rockzenei színtér slágerébe botlottam. A kazettájuk ma is megvan és a korszak egyik szerintem méltatlanul alulértékelt lemeze. Aztán jött a Nirvana és a Smells Like Teen Spirit, ami Seattle felé fordított. Mondjuk nekem a Pearl lett a rajongásom tárgya. Abból az időből belém égett Eddie Vedder képe, amint – talán a Pinkpop fesztiválon – kurva magasan függeszkedik a színpad felett, de a Soundgarden akkor extrém képi világú Black Hole Sun klipje is a Superunknown lemezről. Ez a kedvenc albumom Cornelléktől, de a következő (Down on the Upside – 1996) volt az, ami mondhatjuk elindított azon az úton, amire 11 évvel később ráléptem és ma is járok. Erről írtam az első lemezismertetőt, amit soha senki nem olvasott – és jól is van ez így.
A középiskola végén és után már jószerével a rock és metal volt a fókuszban. A Hammer információi (nem volt még net) és szemléletformáló hatása felbecsülhetetlen. Az pedig, hogy utána sok évvel később személyes ismeretségbe, több esetben munkakapcsolatba kerültem azokkal, akiknek az írásai (Uzseka Norbi, Szarka Joseph, Cselő) iránymutatók voltak, az több, mint anno a magamfajta kisvárosi srác elképzelhetett. Egyébként meg sokat köszönhetek a kunhegyesi Sörbáros haveri társaságnak. Az ott összejött csapat elég széles zenei palettát képviselt, cserélgettük, másolgattuk a kazettákat. Ismertettük egymással a zenéket. Koncertre jártunk. Sok örök kedvencet köszönhetek annak az időszaknak is. Például a Black-Out pont ilyen. Volt is bennem némi megilletődöttség, amikor nemrég a Fekete-Kék lemez kapcsán a Rockstar Teraszban interjúzhattam a Csányi tesókkal.
Talán az előzőekből is kitűnik, mennyire változott a zenei ízlésem az idők során, de röviden talán azt mondhatom, hogy bár szívesen hallgatok régi kedvenc dalokat és lemezeket, az újdonság keresése is megmaradt úgy stílusok mint előadók terén.
boymester: Én a laza 40 évemmel a fiatalabb generációhoz sorolom magam, bár ez lassan csak önámítás… Egy képzőművészeti táborban vettem részt 10-11 évesen, ahol kaptam kölcsön egy magnókazettát, melyet gyorsan párosítottam akkori legbecsesebb kincsemmel, egy olcsó walkmannel. Ez egy Black Sabbath válogatás volt, természetesen az első 3-4 lemez anyagából és gyakorlatilag megpecsételte a sorsom. Elsőként a ’70-es évek és a doom metal rabja lettem, ami azért az ezredforduló környékén nem volt egy tipikusnak mondható zenei irányzat egy fiatalnak, majd jöttek az extrémebb zenék. Érdekes, hogy mindig akadt valamilyen új irány, amerre szívesen kalandoztam: folk metal, prog metal, thrash metal, death metal, black metal, miközben mindig elő-előkerült egy klasszikus doom kiadvány. Így van ez a mai napig.
farrrkas: A kommunizmus alatt a határ másik oldalán (Romániában) nem volt egyszerű beszerezni dolgokat, így egy Pokolgép vagy Ossian kazetta is óriási kincs volt – 9-10 éves fejjel meg aztán végképp. Bátyámnak és baráti körének hála, időnként fel-felbukkant egy-egy új album otthon, főleg magyar zenekarok lemezei (de nem csak), emiatt felbecsülhetetlen érték volt minden egyes metal kazetta otthon. Közvetlenül a rendszerváltás előtt és után megjelenő magyar anyagok a legtökéletesebben fogalmazták meg az összes akkori érzéseinket a balkánon; őszinte lázadás volt minden hang, és a dalszövegek minden betűjét megéltük. Sosem felejtem el, amikor 1990-ben bátyám hazahozta a Moby Dicktől az Ugass Kutya! albumát eredeti kazettán. Egy házilag összetákolt transzformátorra kötött walkmanen, az ágy szélén ülve kellett hallgatnunk, felváltva – de már nem volt visszaút. Sorra jöttek a meghatározó pillanatok; a Sepultura Arise egy ilyen sarokkő volt az életemben, hiszen olyan durva zenét addig még sosem hallottam – mit sem sejtettem, mi zúdul rám hamarosan Floridából…
Armand: Én úgy mondanám, hogy tudatosan 10-11 éves korom óta hallgatok rock – metal zenét. Ez elsősorban egy sport balesetnek volt köszönhető, aminek következménye közel 4 hónapon át két platina szállal volt összedrótozva a lábfejem. Jobb dolgom nem volt, tekergetem a rádiót és hallgatgattam az akkor otthon fellelhető, elsősorban hazai rock előadók akkor aktuális lemezeit. Később egy barátom édesapja révén merültem el mélyebben a műfajban. Akkor már jöttek a külföldi metal bandák, általános nyolcadik végére meg már a Death Leprosy albumát hallgattuk… haha. Gimi alatt meg beindult a nagy thrash korszak, az amatőr zenélgetés, a kazetták cserélgetése, másolgatása és már akkor elkezdődött a kapcsolatfelvétel a zenekarokkal, melyek közül a mai napig sok meg is van még.
Későbbiekben jöttek a rock és motoros kocsmák, a fesztiválok és akkor még vidéki kölyökként a budapesti, debreceni és más közel és távoli városokban zajló koncertek látogatása. Látogatás… elmentünk pénteken, majd vasárnap jöttünk haza. És akkor még nem volt mobiltelefon, hogy anyám hívott volna, hogy “hol a fenében csavarogsz”. Szóval mondhatni kicsit “veszélyesen” is éltünk akkoriban. De jó kalandok voltak!
paff: 11 éves koromban fogtam az első Metal Hammert a kezemben, amit az egyik osztálytársam hozott be. Utána kezdtem el “gitárzenét” hallgatni. Tankcsapda, Metallica meg ami még hozzám jutott, minden. Imádtam a Limp Bizkitet, meg a System Of A Down Toxicity lemezét. Aztán indultam meg igazán lefelé “lejtőn”. A Metal Hammer volt a kapu egy új univerzumba, de akkor még pénz és ismerősök híján igencsak nehéz volt a dolog. De azért igyekeztem, jöttek az olyan bandák, mint a Machine Head, az Iron Maiden vagy a SLAAAAAAAAYER.
Életem első koncertje egy Tankcsapda volt a salgótarjáni bányászban. Életem első külföldi koncertje pedig a Slayer 2003-ban a Szigeten. Innen nem volt megállás. Az igazán nagy áttörés az volt, amikor megismertem Puskás Zoli barátomat (innen is köszi), és az addig csak feljegyzetelt – meg kéne szerezni – listám kizöldült. Olyan zenekarokat ismerhettem meg akkor, mint a The Haunted, Kataklysm, Lake Of Tears, a Moonspell, a Dissection, az Immortal, vagy az Emperor. Ha valamelyik kedvencem, megemlített egy zenekart egy interjúban, vagy egy lemezkritikában csatoltan megjelent valami, már szereztem is be (ahogy pénztárcám engedte). A mai napig vadászom az újdonságokat, azonban már „szűrőket használok” /Kicsit belefáradtam már ebbe a lemezdömpingbe/.
Mennyit változott az ízlésem? Ez egy nehéz kérdés. Ma már sok olyan kedvencem van, ami anno gyerekként egyből repült a lejátszóból (pl. Rush), illetve vannak olyan irányzatok, amiket csak nemrég fedeztem fel magamnak (pl. neofolk). De időről időre vannak olyan újabb csapatok, melyek nagyon el tudnak kapni, stílustól függetlenül (pl. Gaerea, Falling in Reverse, Groza, Horn, Turnstile)
A zenei ízlésem, viszont változatlanul igen széles, a Broklyn Bounce-tól a The Roots-on át az Anaal Nathrakh-ig sok mindent nagyon szeretek. Csak jó és rossz zene van… A kedvenc zenekaraim az In Flames, a Kvelertak, Motörhead és a Backyard Babies. De rengeteg bandát imádok, és szinte minden stílusban vannak kedvenceim (kivéve grindcore, a drone, meg a progresszív vonal – kivéve ha Psychotic Waltz-ról, Dream Theaterről vagy Rush-ról van szó). Nagyon közel állnak hozzám a neo-folk (Sol Invictus, Rome, By The Spirits, Peter Bjargo, Forndome stb.) és a spirituális töltetű zenék pl. Carbon Based Lifeforms, Nytt Land, Myrkur stb.
W.: Sanyinak címezve ezt a kérdést: Miként született meg a Fémforgács létrehozásának gondolata? Nagyjából azt testesíti meg, aminek megálmodtad vagy más irányba terelődött az oldal, mint amit akkoriban elképzeltél? Szerinted mik azok a tényezők, amelyek a legjobban alakítják, illetve hosszabb távon meghatározzák egy online magazin identitását?
Sanyi: Az igazság az, hogy 2007-ben én már egy működő oldalhoz csatlakoztam, így nem én vagyok a legilletékesebb megválaszolni, hogy megvalósult-e az, ami az induláskor cél volt. A ’forgács létrehozásának körülményeiről elmondásból tudok én is. Röviden annyi, hogy kezdetben teljesen más volt a profil és nem az volt a cél, hogy webzine-ként működjön az oldal. Fogalmazzunk úgy, bizonyos külső körülmények miatt kezdődött el az a folyamat, amiből a mai oldal kialakult. Talán az a legjobb válasz erre, hogy a cél annyi volt, hogy a 2000-es évek elején már ismert Fémforgács név az említett külső okok ellenére megmaradjon. Szerintem az akkori szerkesztőgárda közül senki sem tervezte, hogy 2025-ben még lesz Fémforgács.
Valahogy elég korán eldőlt, hogy az az utunk, hogy az underground mélyét kutassuk és támogassuk. Természetesen ebbe azért sok minden belefér, akár a mainstream előadók vagy stílusok is megjelennek, főleg azok, akiknél egyértelmű, hogy az undergroundból indulva érték el a sikereiket vagy támogatják a fiatalabb csapatokat. Fontos, hogy bevallottan igyekszünk olyan hírekkel és lemezajánlókkal előrukkolni, amik nem jönnek szembe minden zenei magazinban.
Kicsit talán skizofrén a helyzet annyiban, hogy az előbbieket figyelembe véve nem igazán foglalkozunk azzal, hogy megfeleljünk az elvárásoknak. Van egy kialakult nyomvonal, amin haladunk és ezt a Hangpróba szabályzatunk 1. pontjában meg is fogalmaztunk:
„Az oldal profiljába illeszkedő és a szellemiségének megfelelő albumot ajánlj, azaz legfőképpen underground metalt, illetve az ehhez kapcsolódó „rokon” műfajokat (death/thrash/black, industrial, -core, drone, ambient, dungeon synth, stb.).”
Persze sok egyéb is belefér, de azért egyértelműen nem szeretnénk minden stílus kedvelőjét kiszolgálni. Ebből időnként akadnak nézeteltérések is, hogy finoman fogalmazzak.
Azt hiszem, ránk mindenképp igaz, hogy nem igyekszünk kiszolgálni mindenkit. Talán túlzás, hogy küldetésünk, hogy helyet adjunk olyan underground csapatoknak, műfajoknak, akik/amik máshol nem kapnak lehetőséget, de szeretnénk megmutatni, ami szerintünk értékes és ha ezzel még segíteni is tudunk, annak nagyon örülünk. Nem törekszünk arra, hogy a tartalmaink mindenkinek szóljanak vagy hogy mindenáron növeljük az olvasottságunkat. Aki ért minket és hozzánk hasonlóan szereti ezeket a műfajokat örömmel fogadjuk, de nem célunk, hogy mi legyünk a hazai online zenei sajtó legolvasottabb webzine-je. Az viszont mindig jól esik, ha akár a zenekarok, akár a kollégák visszajelzik, hogy jó úton járunk.
W.: A szerkesztőségeknél gyakran nehéz külső szemmel megmondani, hogy pontosan hány ember munkája van a tartalmak elkészítése mögött. Miként épül fel a Fémforgács jelenlegi csapata? Szeretnétek bővíteni a szerkesztőségeteket vagy minden úgy jó, ahogy van?
boymester: A Fémforgács felfogásom szerint hobbi. Sajnálom azonban, hogy sok embernek nem annyira fontos és a hétköznapok része, mint nekem. Persze ez élethelyzettől is függ, egyetlen társamat sem vonnám kérdőre miatta, hiszen nehéz a munkával, családdal, kapcsolatokkal összehangolni. Igen, akadunk egy páran a szerkesztőségben, vannak speciális területek, amiknek megvannak a felelősei, azonban véleményem szerint kevesen vagyunk. Folyamatosan keresünk új írókat, szerkesztőket, munkatársakat, mivel a nyakunkba ömlő promóciós áradattal nem nagyon tudunk mit kezdeni. Papírforma szerint húsz-huszonöt ember munkáját láthatjátok nálunk, amiből az állandóan aktív és naprakész tagok számát maximum ötben tudnám meghatározni. Nem egyszerű feladat az utánpótlás létrehozása, mivel igyekszünk egységes színvonalat tartani az oldalon. A jelentkezőknek egy “felvételin” kell átesniük és bizony sokakat kiszűr ez a rosta…
Sanyi: Valóban nehéz megmondani hány ember munkája van az oldalban. Többször megkaptam már ezt a kérdést és igazából egy jó ideje nem is lehet pontos létszámot meghatározni. Én ezt inkább onnan közelíteném, hogy mindenkinek örülünk, aki akár egy hírrel is hozzájárul az oldalhoz.
Ahogy boymester – aki amúgy kimondatlanul a kvázi főszerkesztő-helyettes – írta, nálunk is vannak olyanok, akik ritkán írnak, de munkájuk elengedhetetlen ahhoz, hogy olajozottan működjön a gépezet. Igazság szerint én olyan öt és tíz közé tenném az aktív létszámot, amiben benne van a híreket, a rendszeres heti EP ajánlót (Kicsi a bors, de erős) és a közösségi médiát intéző Armand, a koncertnaptár aktív szerkesztését végző Etele, farrrkas, aki hétről hétre összeszedi a megjelenéseket, a Hangpróba admin King Diamond, a koncertes akkreditációkat intéző paff. De ott van az utánpótlást jelentő MRC, aki amúgy Armand fia, vagy Lőrinc (azaz LawrenceLiveVids), aki a fotósunk és persze ensomhetről sem feledkezhetünk meg, aki pedig a back office-t viszi.
Ahogy boymester írta, időről időre jelentkeznek a munkatárs kereső hirdetéseinkre, de sokan lemorzsolódnak. Ez persze nem gond, akkor lehet megtudni, hogy működik-e a közös „munka”, ha kipróbáljuk.
Armand: A forgács abszolút hobby nekem is. Én is meló, család, edzés mellett csinálom és nem tagadom mostanában egyre kevesebb a ráfordított szabadidőm. A hírszerkesztés mellett épp, hogy már csak a heti EP sorozatra, a Kicsi a borsra van időm, albumajánlókra már egyre kevésbé. Ennek ellenére az odaadásom továbbra is 100%.
Skinny: Milyen utat jártatok be, amíg eljutottatok a Fémforgácsig? Hol tevékenykedtetek előtte?
Sanyi: Nekem ez az első „szerelem”. Anno nulla tapasztalattal rendelkező, lelkes „zöldfülűként” jelentkeztem egy felhívásra. Aztán az élet úgy hozta, hogy egyre többet vállaltam, majd előbb ideiglenesen, majd véglegesen átvettem a főszerkesztői posztot.
Azóta viszont újabb lehetőségek és kihívások jöttek. A legnagyobb a négy évadot megért Fáklya Rádiós Fémforgács c. rádióműsor volt, ahol utóbb már videós formában is beszélgettem a hazai underground képviselőivel, zenekarokkal, koncertszervezőkkel és Veletek is, mint a zenei sajtó képviselőivel. A rádió 2024 októberében beszüntette a működését és nagyjából fél év kellett, hogy megtaláljam a folytatás lehetőségét. Idén januártól egy régi álmom teljesült, amikor beszálltam a Rockstar Magazinhoz. Így már nyomtatásban is megjelennek a cikkeim, illetve lehetőségem nyílt a podcast műfajban is jelen lenni a Rockstar Teraszban, amiért roppant hálás vagyok Nyerges Tamásnak.
farrrkas: Semmilyen tapasztalatom nem volt cikkírás és interjúkészítés terén előtte. Nagaarumnak fordítottam a dalszövegeit angolra, amikor megkérdezte, lenne-e kedvem csatlakozni hozzájuk (2015-ben még ő is aktív tag volt), majd fejest ugrottam valamibe, amit sosem csináltam azelőtt, lelkes zenehallgatóként, de őszinte örömmel és odaadással. Volt pár nagyon aktív évem, öt-hat biztosan, azonban ma már csak tetszhalott állapotban létezem. Változtak bizonyos dolgok az életemben, azonban a ‘forgácsnak mindig hálás leszek, hogy kipróbálhattam magam és elmondhattam a véleményem. Teljesen nem tudnék elszakadni tőle, mert sokat köszönhetek neki.
Armand: Én Sanyi révén kerültem a csapatba. Mint említettem már a gimis időszakban elkezdtem kapcsolatokat kiépíteni és már akkor jöttek az akkor még itthon gyerekcipőben járó fanzine ötletek. Az első egy a másik hobbim a művészet és a zene összekapcsolódásából született men In Black néven, és igazából csak két számot élt meg nagyon szűk körben terjesztve. Későbbiekben az internet berobbanásával jött a stereo morphium nevű zenei ’CD’ válogatás, ami ha jól emlékszem vagy nyolc számot ért meg. Majd jóval később a magyar stoner/doom vonallal foglalkozó Hands OF Doom blog és a hozzá tartozó HOD presents, ami öt, a hazai érát átfogó válogatást és zenekarok jónéhány promo demóját, EP-jét, illetve lemezét jelentette meg. Na, én ekkor kerültem kapcsolatba Sanyival és a Fémforgáccsal. A többi azóta történelem… ahogy mondani szokták.
Közben írtam cikket, illetve demó, EP “kritikákat” a HammerWorldnek, valamint az online felületükön pár interjúm is megjelent. Az egyik legjobb talán a chicagói doom metal zenekarral, az Earthen Grave-vel készített volt. De a Rockbook számára is készült pár… Talán ezeket lehetne ugródeszkának nevezni.
paff: Tizenegy éve írok zenéről. A heavymetal.hu-nál kezdtem, majd a passzio-nál folytattam. Aztán elegem lett, pedig hívtak sok helyre. Egy véletlen folytán futottam össze Sanyival (régi Hammereket szereztem be tőle, amiket rongyosra olvastam). Dumáltunk, aminek az lett a vége, hogy stáb tag lettem. Ennek már több, mint hat éve. Lemezekről ritkán írok, de Sanyival találtunk egy olyan vonalat, amit imádok csinálni és hasznos is vagyok. Az esetek döntő többségében koncertbeszámolókat olvashattok tőlem, talán én vagyok a legaktívabb ezen a téren. Emellett a koncertekhez kapcsolódó promóciós, sajtós tevékenységbe csatlakozom be aktívan. A szervezőkkel való kapcsolattartás mellett, az esetleges akkreditációk, fotós-pass-ok vonalát is Sanyival visszük karöltve.
S.: Mi volt a három legfontosabb dolog, amit a zenei újságírásból és a szerkesztői munkából tanultatok?
Sanyi: Ezen még nem gondolkodtam, de érdekes kérdés. Elsőként talán a csapatépítés fontosságát mondanám, vagyis a megfelelő emberek megtalálása a megfelelő posztra.
A másik a kapcsolatok és a kapcsolatépítés fontossága, azaz az együttműködés fontossága a zenészek/zenekarok, a koncertszervezők, a promoterek és a zenei újságíró kollégák körével.
Harmadiknak pedig az, hogy bátran keressek meg bárkit nagyjából bármilyen témában. Sok pozitív tapasztalatot szereztem.
farrrkas: Egy-egy recenzió kapcsán sokat dolgoztam azon, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat az album rám gyakorolt hatásának szemléltetésére, mert tudtam, hogy nagyon kezdő vagyok és bizonyítani akartam. A minőség számomra fontos, ezért elkövettem mindent a tudatos fejlődésért. Egy másik dolog, amit megtanultam, az a különböző ízlések és meglátások elfogadása és a másik nézőpontjának megértéséhez szükséges nyitottság megteremtése. A Hangpróba remek tanító, ha az ember fogékony. A harmadik dolognak pedig a közösség iránti elkötelezettséget említem, hiszen ez egy önzetlen tevékenység, amiért nem jár pénz, és mégis az idejüket áldozzák rá az emberek.
paff: Ez a tanulási folyamat a mai napig tart. Igyekszem olyan odaadással írni, mint ahogyan azt én olvashattam az elődöktől. Amikor például Kovács Péter, vagy Lénárd Laci 10 pontot adott a Hammerben, azt zokszó nélkül szereztem be, és hallgattam jóra. Én is így akartam/ akarok írni, hogy ez átjöjjön.
Illetve nyilván meg kellett tanulni változatosan, szóismétléseket elkerülve írni. 😀 Fontos tanulság volt még az is, hogy milyen háttérmunka folyik -egy-egy esemény kapcsán.
W.: Mik motiválnak titeket, ha a cikkírásról van szó? Miként lehet elkerülni azt, hogy valaki kiégjen az állandó és nagyobb mennyiségű tartalomkészítés következtében? Mennyire tudjátok összhangba hozni a cikkírást a mindennapi kötelezettségeitekkel?
boymester: Ez egy igazán összetett kérdés és részemről a válasz sem egyszerű. Cikkírás területén úgy gondolom, hogy jó ideje a legaktívabb vagyok az oldalon, ennek pedig egyetlen valódi oka van: szórakoztat az írás. Van, aki horgászik, mások hímzést készítenek vagy számítógépes játékokkal ütik el az idejüket, számomra az írás a kikapcsolódás, a hobbi. Persze akadnak időszakok, amikor kell egy kis áramszünet, de pár hét elteltével már azon kapom magamat, hogy írni akarok valamit. Az izgalmas része nekem az, hogy sokszor nem is igazán tudom, mivel akarok foglalkozni. Nem kell kedvenc zenekar vagy ismert név, időnként pusztán a felfedezés öröme vezet. Volt már, hogy véletlenszerűen választottam a promós anyagok közül. Nemcsak a zene fontos tehát, hanem maga a cikkírás és a vele járó kutatás, agyalás. Mindez összefügg a mindennapi tevékenységekkel is: utazás közben olyan zenét hallgatok, amiről írni szeretnék és sokszor mire a billentyűzethez érek, fejben összeállt a cikk magja, amit csak ki kell egészíteni a rendelkezésre álló információkkal. Az utóbbi években akadtak nehezítő, de számomra ettől függetlenül örömteli körülmények: egy óvodába lépő és egy még kisebb gyermek. Szóval miután lenyomtam egy napot a testvérféltékenységgel párosuló kőkemény dackorszakkal, amihez az éjszakai fogzás társul a baba részéről, elmerülni egy jó lemezben maga a megváltás. Hogy hányan olvassák, kik olvassák az írásaimat, különösebben nem szokott érdekelni, részemről a folyamat és az új ismeretek, a saját tudás bővülése számít az igazi motivációnak, mert sosem lehet eleget tudni a metalról és a zenéről.
Sanyi: Az első és legfontosabb nekem az, hogy ajánljam azt, ami szerintem értékes, nekem tetszett és szerintem mások számára is érdekes lehet, segítve ezzel az előadókat. Persze nem titok, van olyan helyzet is, amikor az a „motiváció”, hogy promotáljunk egy-egy koncertet, amiről utána beszámolót kell cserébe írni.
A kiégésről szerintem fontos beszélni. Szerencsés a helyzetünk abból a szempontból, hogy a koncertbeszámolós barter ügyektől eltekintve függetlenek vagyunk. Ez azt jelenti, hogy a saját belső igényeink határozzák meg, hogy írunk-e valamiről vagy sem. Én már az olyan személyes megkeresésekre, hogy írnék-e lemezismertetőt egy-egy anyagról azt szoktam válaszolni, hogy csak úgy, ha nem fontos a határidő. Most, hogy írok a Rockstarba is – ami amúgy egy kurva jó visszajelzése és megerősítése annak, amit a Fémforgácsos pályafutásommal elértem – pontosabban látom milyen az, amikor a lapzárta szorít és le kell adni az adott karakterszámú cikket. Ezt a kettőt összehasonlítva érzem azt, hogy mennyire jól tud esni az, amikor arról, akkor és annyit írok, amennyi jól esik. Persze itt jön az, hogy a Fémforgács amúgy egy hobbi és persze nem mindig lehet ugyanúgy beszorítani az élet többi kihívása (család, munka, egyebek) mellé. Ebből a szempontból is szerencsések vagyunk, mert valahogy mindig megy tovább a webzine. Mindig van valaki, aki hoz cikket, hírt, akármit. Ha nem megy ugyanolyan intenzitással, akkor visszább veszünk a tempóból, ahogy tettük azt a hírekkel is. Armand kollégának nem lehetünk elég hálásak, hogy évek óta szinte egyedüliként a hátán viszi a hírszerkesztést és a közösségi média posztokat. Amikor pedig a munkája úgy alakult, akkor a nem kétóránként hoztunk híreket, hanem a napi nyolc helyett csak hatot teszünk ki. Nem mondom, bennem is van ilyenkor némi belső vívódás, meg amikor a félkész cikkeimmel próbálok foglalkozni, de szerencsére sikerül ezt jól kezelni. Előbb-utóbb pedig minden elkészül.
farrrkas: Amíg volt kapacitásom cikkeket írni, addig az motivált, hogy hátha valakinek éppen én hozom meg a kedvét egy-egy lemez meghallgatásához. Illetve az már önmagában motiváló volt, hogy mások elolvassák, amit írok és adhatok valamit magamból egy közösségnek. A nyelvi kreativitás, a szavakkal való játszadozás szintén serkenti az embert, rám legalábbis ösztönzően hatott, de talán a legjobb dolog az írásban annak terapeutikus hatásában keresendő. Összetett és roppant őszinte érzéseket próbál az ember papírra vetni egy-egy album kapcsán – ezek megfogalmazása önismereti tényezőkkel is jár. A motiváció azonban könnyen alábbhagyhat, amikor az embernek egyszerre túl sok kötelezettsége adódik a munkahelyén és/vagy otthon, illetve amikor az ember nem tud megülni a saját fenekén, és mindenféle egyéb dologba is belevág. Mivel a felsorolt élethelyzetek mindegyike igaz rám valamilyen mértékben, ezért ma már nem, vagy csak minimális mértékben tudom összeegyeztetni az mindennapjaimat a Fémforgáccsal. Ez akár változhat is a jövőben.
paff: A motivációm, hogy hiszem, kellenek a szűrők az embereknek, pont azért, hogy ne égjenek ki. Annyi anyag jelenik meg, hogy azt követni, lehetetlen. Így nekem is vannak olyan barátok, orgánumok, illetve újságírók akiknek “adok a szavára”. Így nem égek ki teljesen (azért olyan van, hogy napokig nem szól metal zene), mivel nem vesztegetem az időmet. És remélem én is segíthetek másoknak a király muzsikák megtalálásában, kiszűrésében
S.: Ha életetek végéig csak egy műfajt hallgathatnátok, mi lenne az?
Sanyi: Ez azért egy elég nehéz kérdés. Ha annyi kiskapu lehet, hogy műfajon belül régi és újabb zenekarok is szóba jöhetnek, akkor én a grunge mellett teszem le a voksom. De igazából nem szeretnék választani, annyi jó zene van stílustól és műfajtól függetlenül.
farrrkas: Most mondhatnám, hogy a metal, de gondolom a kérdés azon belülre szól. A progresszív metal lesz a kiskapu, mert ide arcátlanul mindent beválasztok, ami progresszív és egyben metal, így nemcsak az egyértelműen klasszikus progresszív metal lemezek kerülnek ide, hanem minden előremutató anyag. Amúgy nehéz választani, amikor az abszolút kedvenc lemezeim között van a La Masquerade Infernale, a Human, a Reign in Blood, az Abigail, a Don’t Break the Oath, az Amongst the Catacombs of Nephren-Ka, a Scenes from a Memory, a Nevermore, a Childhood’s End, a Rengeteg, az Anthems to the Welkin at Dusk és mondjuk a Pitfalls. Melyik kezemet vágjam le?
Armand: Olyan nincs, és nem is volt soha, hogy csak egy műfajt hallgassak vagy épp csak arra koncentráljak. Ez lenne a legnagyobb unalom, korlátoltság a számomra, főleg, hogy zenei téren, és itt most nem csak a rock és metal műfajáról beszélek, elég sok mindent hallgatok. Most épp a Sebő Együttest, ami után simán benyomok egy Limbonic Art lemezt vagy Toxic Holocaustot, vagy épp Astrut. Szóval nálam ilyen átmenetek vannak. Nem tudnék műfajt mondani, hogy én csak ezt hallgatom. Nálam nincs “Iron Maiden, vagy Judas Priest?”. Mehet mindkettő, viszont a Motörheadet élből kivágnám a lejátszóból.
boymester: Doom metal. Abból is a tradicionális, epikus vonal közelében mozgó előadók. Ha besokallok egy kicsit az extrémebb promókból, ezerfelé terjengő progresszív újításokból, disszonáns halálfémekből, akkor előveszem a kedvenc doom válogatásomat, ami közel 600-700 tételből áll ebben a stílusban és hetekig csak azt hallgatom. Ezredszer is feláll a szőr a karomon a Reverend Bizarre, Mirror Of Deception, Candlemass, Solitude Aeternus vagy épp Pagan Altar, Saint Vitus stb. tételek hallatán. Megvan például a While Heaven Wept zenekar Thus With A Kiss I Die száma? Bő negyed órára megfagy tőle a levegő, olyan hangulata van. Sokan nem mélyültek szerintem el ebben a témakörben annyira, mint én az évtizedek alatt. Akadnak a listámon olyan előadók, akiknek nem jelent meg konkrét nagylemeze, csak egy pár dalos, középszerű demója, de azok közül az egyik darab sikerült annyira jól, hogy felvegye a versenyt a nagyokkal. Mondok egy példát: a 26 éves, néhány promóciós demóval rendelkező svéd Beyond The End zenekar Temple Of Doom című tétele nálam ott van a top 10-ben, ha fel akarom dobni a kedvemet. Egy fontos dolgot még hozzátennék: sokak számára a doom szomorú, depresszív, súlyos zene. Engem szórakoztat, elégedettséggel tölt el legyen szó az ünnepélyesebb, epikusabb albumról vagy akár egy minőségi funeral doom kiadványról. Fenséges, monumentális, tele végtelen misztikummal.
paff: Fú, ha lehetne ezt passzolnám, de ha nagyon akarok mondani egyet, akkor death metal.
S.: Volt rá példa, hogy egy előadó vagy zenekar azután lett a kedvencetek, hogy interjút készítettek velük?
Sanyi: Igen, volt ilyenre példa. Például a KMM Tehetségkutatóval együttműködésünkből. Amikor Hex megkeresett a rádiós interjú miatt és két alkalommal is csináltunk közös műsort. Ilyen a Breastbone, a PLEBS, a fromtheredsun vagy az Acid Empire. És persze van még néhány, mint például a fiatal SFV vagy a Divent. zenekar, akik az interjú során még szimpatikusabbak lettek és ezután már kedvencként tekintek rájuk is.
farrrkas: Inkább olyan volt, hogy az interjú után sokkal jobban megkedveltem az előadót. Az Ihsahnnal készített interjúm után szinte révületbe esve rohantam a merch pulthoz, hogy pólót, CD-t vásároljak. Bár nálam nem működik 100%-ban minden Ihsahn lemez, a fickó intelligenciája, kedvessége, megjelenése és igazából egész kisugárzása olyan hatással volt rám, hogy onnantól a szólólemezei kiemelt figyelmet kaptak tőlem.
Armand: Igen, volt! De nevet most nem mondanék! És igazából nem is a zenéjük miatt lett, lettek kedvencek, hanem inkább a személyes kisugárzás, a kontakt, a hangnem, stb. De volt ennek az ellenkezője is.
W.: Mely bandákról és előadókról gondoljátok azt, hogy kiemelkedően tehetségesek és több figyelmet érdemelnének, akár a magyar, akár a külföldi felhozatalt tekintve?
Sanyi: A teljesség igénye nélkül néhány név itthonról: Angertea, Breastbone, fromtheredsun, Auraleak, Markoláb, Muddy Roots, EiLEMA, Hét Jel, ALVA, Slowmesh, Red Swamp, Bigfoot Preston, Doggiven, NANANA, Waydown, Percember, Skybeat, Flowʍolꓞ, Kabinláz, Acid Empire, Rettenetes Mümők, SFV, PLEBS, Bull Ball, Divent. és még biztosan tudnék sorolni jónéhányat.
A nemzetközi színtérről új felfedezésem a chokecherry, akik a legutóbbi Messy Star c. EP-jükkel váltak kedvenccé, a Zebrahead ugyan régi banda, de nálam csak a tavalyi Parkos bulijukon ütött be, amit az A38-as fellépésükkel meg is tudtak fejelni. A lengyel Blues For Neighbors a lélek mélységeit kapirgáló dark folk-blues zenéje is sokkal nagyobb figyelmet érdemel. Az amcsi post-grunge The OddEven is egész jó lemezt hozott ki nemrég. Nagyon bejött az Anathema folytatásaként a Weather Systems lemeze, szerintem sokkal több emberhez kellene eljutnia. Még néhány érdekesség a közelmúlt felfedezéseiből, amik meglátjuk mennyire lesznek tartósak, most mindenesetre elég érdekes felfedezésnek tűnnek és nem jönnek szembe lépten-nyomon: Molybaron, a lengyel punk-rock CF98, Abandon Alien…
Armand: Rengeteg ilyen banda van idehaza és természetesen a nemzetközi színtéren is. Ez utóbbiaknak talán kicsit könnyebb dolguk van a nagy nemzetközi kiadók miatt. Erre jó példa a dán death metalos Nakkeknaekker, akik most már Neckbreakker néven nyomulnak. Ezek a huszonéves koruk elején járó srácok, olyan jól nyomják az OSDM műfaját, hogy pár single-dal után le is szerződtette őket a Nuclear Blast és tavaly év végén már az első lemezüket adták ki náluk. Idehaza ilyen nincs, és ha lesz is nagyon-nagyon sokára. Hogy most, hogyan is megy a lemezkiadás itthon az egy másik téma, ami számomra a szégyen kategória és kicsit a zenekarok hozzáállása is sajnos. De ez csak az én véleményem, amit a saját tapasztalataim alapján vontam le.
A kérdésre válaszolva rengeteg nagyon jó és figyelemre méltó zenekar van itthon. Ők szerencsére meg is találják a maguk útját mind a közönségük, mind pedig a kiadók felé, akik többnyire külföldiek. Vagyis megint ott tartunk, amiről az előbb beszéltem… Aki akar az tud is érvényesülni. Ebben segítünk mi, és a hozzánk hasonló zenei hírportálok, webzine-ok, stb. Mi csak ennyit tudunk hozzátenni, hogy hírt adunk róluk. De már megint eltértem a lényegtől, igaz… haha.
paff: Őszinte leszek, a magyar vonatkozásról nem tudok nyilatkozni, kis túlzással 20 éve ugyanazokat a magyar csapatokat hallgatom. Semennyire nem követem nyomon a hazai színteret. Mármint az újakat. Megvannak a régi kedvenceim, az ő munkásságukkal viszont képben vagyok a mai napig. Akkor szoktam új bandákkal találkozni, ha a koncerteken előzenekari státuszt töltenek be.
Külföldi vonalon jelenleg nálam ők a favoritok az újabb bandák közül, szóval nekik szurkolok: LIK, HORN, CLEARxCUT, GATECREEPER, KATLA (a dán, nem az izlandi), PURIFIED IN BLOOD, THURNIN, TURNSTILE, DEAFHEAVEN, BLOOD COMMAND, GRÁB.
W.: Miként látjátok a hazai zenei újságírás, illetve az utánpótlás helyzetét? Szerintetek hosszabb távon életben tudnak maradni a magazinok, webzine-ek és blogok vagy egyre jobban háttérbe szorulnak majd a podcastek és a videós tartalmak mögött? Milyen érvek szólhatnak a zenei élmények és tapasztalatok ilyen jellegű bemutatása mellett? Miért tarthatnak ki emellett az emberek?
Sanyi: Szerintem minden formátumnak van létjogosultsága és közönsége is. Ugye vagyunk mi boomerek 🙂, akiknek az írott (a print is) sajtó fontos, de azért egyértelmű, hogy a fiatalabb korosztálynak meg már kevésbé fontos az olvasási élmény. A felgyorsult világban nekik a hallgatni és néznivaló a preferencia. Az idő persze majd eldönti, hogy minek van helye, de ahogy visszatért a vinyl és a kazetta formátum is, szerintem továbbra is lesz igény az írott véleményre is. Egy-egy jó koncertbeszámoló például – szerintem legalábbis – többet ad, mint egy ott készült és a YouTube-ra feltett video például. Viszont az online médiában ez a kettő ki tudja egészíteni egymást. Vagy említhetem azt is, hogy ma már olyanok a lehetőségek, hogy akár otthon is jó hangzású dalokat tudsz rögzíteni és néhány kattintással meg is tudod osztani. Ez azonban – sokan leírták már, de valóban igaz – akkora “zajt” generál, hogy legalább annyira nehéz kiemelkedni és eljutni a közönséghez, mint anno, amikor meg a felvételi és fellépési lehetőségek voltak limitáltak. Szerintem ahogyan akkor, most is segíteni tud, ha egy dalról vagy hangzóanyagról olvashatnak a médiumokban. De ugyanilyen segítség a zenekaroknak és legyünk korrektek, a kiadóknak és a koncertszervezőknek is, ha akár írott, akár videós formában ajánljuk.
farrrkas: Én szeretek időnként meghallgatni egy-egy podcastet, és a podcastben rengeteg potenciál van, hiszen remek platform interjúkhoz, beszélgetésekhez, bizonyos témák elmélyítéséhez, de az írott sajtónak is megvan a maga szerepe. Például, ki nem állhatom a videó alapú lemezismertetők többségét, de főleg a reakcióvideók idegesítenek borzalmasan. Mi a fenének nézném meg valaki első reakcióját egy adott lemezre? Az első hallgatás sokszor nem is mérvadó, sokszor a zene közben reagálnak, ami kimeríti a felületesség fogalmát, ráadásul a hirtelen megfogalmazott reakciók teljesen félrevezethetik az embert. Egy írott recenzióban, egy szépen megfogalmazott koncertbeszámolóban mindig gazdagabb tartalom és részletesebben kifejtett gondolatok lesznek. Én egyébként tízből kilencszer írott formában keresem az információt, mert egyrészt szeretem azt a nyelvi igényességet, amit az írás megkövetel, másrészt átláthatóbb és gyorsabb, mert nem kell kivárnom, míg valaki megfogalmazza a mondatot. Ameddig lesz, aki hasonlóan gondolja, addig igény is lesz az írott tartalomra.
Armand: Én is úgy látom, hogy a tömegekhez szóló papír alapú sajtó most egy hullámvölgyben van, lásd: HammerWorld. Elsősorban a költségek és érdektelenség, másodsorban meg talán a beállt “szűk látókör” miatt. Ellenben underground vonalon ez nagyon is jól fut. Igaz idehaza most talán fejből két-három ilyen fanzine-t tudnék megnevezni. De ez külföldi viszonylatban sincs másként. A webzine-ok, blogok elég élénkek, ez utóbbiaknál fontos az is, hogy milyen témákra van kihegyezve. A podcastek, YouTube csatornák abszolút mennek, és menni is fognak. Gyorsan elérhetők, naprakészek, aktuálisak. A zenekaroknak és természetesen a közönségnek is erre az élményre van szüksége. Egy podcast meghallgatásakor, vagy egy ilyen videó megnézésekor mintha ott lennél, és előtted, személyesen (face 2 face) mondja el az adott banda, azt amit közölni akar.
boymester: Nagyon ritkán nézek videókat, nem szeretem. Az írás, olvasás számomra jobban adja magát bizonyos műfajoknál. Egy interjú még elmegy videóban, de egy igényes, részletes ismertető, ami megpróbál a zenén túli részleteket, érzéseket átadni egy adott lemezzel kapcsolatban nem tud ilyen formátumban működni. Ha papír alapon nem is marad meg minden, a blogok és webzine-k még nagyon sokáig megmaradnak. Az olvasottság meg ahogy írtam, nem nagyon érdekel. Ha tíz embernek nyújt élményt a munkám, akkor már megérte legépelni.
paff: Sanyival egyetértésben, szerintem is minden formátumnak van létjogosultsága. Személy szerint én az írott formátumokat preferálom. Az, hogy mit hoz a jövő, jó kérdés. Remélem megmarad a sokszínűség!
W.: Zenei tartalmak vonatkozásában milyen oldalakat, tartalomkészítőket követtek figyelemmel? Mitől lesz egy tartalom vonzó számotokra? Szívesen csinálnátok egyes hazai vagy adott esetben külföldi tartalomgyártókkal közös rovatokat vagy egyszeri kollabokat? Miknél működne a legjobban egy közreműködéses koncepció?
Sanyi: Viszonylag kevés idő jut a saját dolgaimra is, de azért igyekszem követni a pályatársakat. Az online zenei sajtó olvasására az utóbbi időben kevesebb időt fordítok, de ha szembejön velem valami érdekes, akkor természetesen elolvasom. Arra kimondottan ügyelek, hogy amikor valamiről írni tervezek, akkor szigorúan csak a saját írásom elkészülte után kezdem el a többi ismertetőt, lemezajánlót olvasni. Amikor tavaly a Watch My Dying lemezről megírtam a saját gondolataimat, meglepő, ugyanakkor jóleső érzés volt, hogy nagyon hasonlóan láttuk Uzseka Norbival, aki amúgy számomra az egyik etalon a szakmában.
Az interjúkkal más a helyzet, ott pont azért olvasom el a többit, mert igyekszem nem ugyanazt kérdezni. Egyébként, hogy ne csak általánosságban beszéljünk, a „klasszikusok” közül rendszeresebben olvasom a Shock, a RockStation, a Hammer cikkeit. Ha a műfaj specifikus oldalakat nézem, akkor szeretem az undergroundot egyedi szemszögből bemutató Mögött blog írásait, meg a Stoner blogot is. Aztán gyakran előkerül a Ric$ & Green is. Ahogy azt anno a Fáklya Rádiós műsorban is említettem, a Wayo pedig a fiatalos stílusával és látásmódjával üde színfolt. A Grungery pedig egy olyan oldal, ami számomra különösen kedves. Nagy megtiszteltetés volt, amikor Pintér Miki lehetőséget adott annak idején, hogy oda is publikálhassak.
Ugye belekóstoltam a podcast és a videós tartalomkészítésbe is, onnan is vannak kedvenc és hellyel-közzel folyamatosan követett műsorok és tartalomkészítők. A Ric$Cast például egy jó példa volt előttem, amikor a Fáklya Rádión elkezdtem a beszélgetős műsor felé az első lépéseket. A legelső ilyen műsorba Ricsi jött volna, de későbbre halasztódott. Nagyon szeretem Hámori Dáci “Többet a mélyből műsorát” és remélem folytatódik is. A Fülelő ugyan most takarékon megy, de remélem Jam és BB visszatér valahogy! A Nóniusz vágja nekem mindig sokat ad, még akkor is, ha épp olyan a beszélgetőtárs vagy a téma, ami nem épp a stílusom, Ugyancsak Nóniuszhoz köthető a Pócsi Pisti vezette Short Form Rocks, amit szintén csak ajánlani tudok. És kicsit hazabeszélve ajánlom a Rockstar Teraszt is, ahol szintén jó kis beszélgetéseket találhattok.
A vendégcikkek és közreműködések elől személy szerint nem zárkózom el. Nálunk az a policy, hogy olyan írást nem jelentetünk meg (a hírként közölt sajtóanyagok a kivételek persze, bár azokat is igyekszünk valamennyire egyedibbre venni), amik máshol is megjelennek. Ha valaki máshova is ír, annak sincs akadálya. Nekem ilyen a Rockstar, meg az említett Grungery-s megjelenések voltak ezek, de hasonló a spin-offként most épp erősen takarékon működő StonerForgács is.
Armand: A hazai oldalakat nem nagyon követem napi szinten. 70-80% egyforma hírek vannak rajta. Van persze eltérő, mint pl.: a RockStation, vagy a NuSkull. Ez utóbbi különösen tetszik. Nem csak mert nem a klisé rock/metal híreket nyomja, hanem mert egy fiatalos, lendületes platform és amivel foglalkoznak az is inkább a fiatalabb generációt célozza meg. Ezt próbálom hozni én is a híreimben. Nem másolásról beszélek, hanem hogy a fiatalabb réteghez is szólnunk kell. A kortárs szellemiségéhez, az új generációhoz, hiszen most minden téren épp egy generációváltás zajlik. Az underground már nem csak a black, death metal. Ma már egy kortárs proto-heavy metal banda underoundabb, mint a Mayhem.
Közös rovat hazai, vagy külföldi tartalomgyártóval? Az én esetemben hazaira már volt példa. Külföldi, annyi, hogy a zenekar, vagy épp egy-egy kiadó kérte fordítsuk le nekik a róluk szóló hírt, cikket. Külföldi tartalomgyártó… hát ha a Decibel Magazinnál jönne ki hírem, vagy cikkem biztosan meginnék rá két sört, két unicummal…haha. De lehet ez a közeljövőben meg is fog történni.
paff: A Fémforgácsot olvasom a legtöbbet. Nagyon szeretem a kollégáim cikkeit! Az aktív csapat nagyon erős és párját rikító szerintem. Olvasom még a Hammert, bár nálam nem sikerült kitölteni az űrt, amit LL hagyott. Illetve, most már Milán Péter sincs a hangpróbában, amit nagyon sajnálok. A Shockmagazin Klasszikushock vonalát imádom, az az alaposság, infoáradat, meg precízió valami csoda!
Külföldiek közül az Angry Metal Guy és a BangerTV dolgait követem kisebb, nagyobb kihagyásokkal.
S.: Még egy kérdés Sanyinak, ha már szó esett a közös projektekről: Milyen céllal hívtátok életre a Stonerforgács oldalt?
Sanyi: Ennek rövid története annyi, hogy szeretem a stoner zenét is. Itthon a Niko által vitt Stoner blog a legjobb lelőhelye az infóknak. Meg is hívtam a rádióba, aminek aztán az lett az eredménye, hogy nagyon egymásra hangolódtunk és a folytatás mellett döntöttünk. A cél annyi volt, hogy jó hangulatban mutassuk meg másoknak is, amit szeretünk miközben jól érezzük magunkat. Sajnos az én elfoglaltságaim miatt nehezen egyeztetjük össze az időnket, így jelenleg már jó ideje csak a tervezés fázisáig jutottunk az új műsorral. De nem adtuk fel, a StonerForgács folytatódik majd.
Egyébként a projektet a folyamatos változás jellemzi. Az eredeti elképzelést az élet és a tartalomfogyasztási szokások figyelembevétele miatt módosítottuk. Az első adást ugyanis egy fárasztó félnapos forgatáson vettük fel több helyszínen. Azután jött az egyszerűsítés. Nagy fegyverténynek gondolom a Muddy Roots-os haverok tavalyi EP-jének megjelenését segítve mi oszthattuk meg először a gondolatainkat.
W.: Ha minden igaz, akkor valamikor február környékén volt huszonegy éves a Fémforgács! Mik a kedvenc emlékeitek az oldallal kapcsolatban? Legyen szó koncertről, interjúról vagy bármilyen más maradandó élményről. Na és egy asszociációs kérdés! Mi jut elsőként eszetekbe, amikor a Fémforgácsra gondoltok?
Sanyi: Elsőként az állandóság. Az a szerep, amit az életemben már 18 éve elfoglal. Aztán persze jönnek az emlékek. Amikor hajnalban keltem, hogy a napi híreket legyártsuk zeba kollégával, folyamatosan egyeztetve, hogy ne ugyanazzal foglalkozzunk. Aztán a jelenlegi és ex-munkatársak, akik közül többen már nem lehetnek velünk. A Fémforgács találkozók, amikor két napig személyesen tudtunk időt tölteni a közös sörözések és főzőcskézés során. Az első személyes interjú Téglás Zolival. Az a példaértékű hozzáállás, amikor a portugál Moonspell szinte postafordultával megválaszolta az interjúkérdéseket. Amikor a Metal Factory off-programjában beszélgethettem a rocksajtóról. Vagy az is, amikor a Rocker Rádiós együttműködés során zenéket ajánlhattunk vagy a rocksajtó hetén egy nap a Fémforgács volt a fókuszban. De említhetném azt is, amikor a Rockvilág rádióműsorba hívtak interjúra. Szóval van emlék bőven.
farrrkas: Elsősorban az interjúk. Hárman az interjúalanyaim közül már nem élnek (Gabriel “Negru” Mafa a Negură Bungetből, Warrel Dane és Lénárd László). A velük készült interjúk egészen különleges emlékekké alakultak át. De szürreális az is, ahogy Devin Townsend békaugrásban közlekedik az öltözőben, miközben Einar Solberg válaszol a kérdéseimre… A Fémforgács-találkozók szintén nagyon kellemes emlékek, de ami elsőre beugrik a ‘forgácsról, az a Hangpróba. Erre az interaktív fórumra nagy szükség van, még akkor is, ha időnként felbukkan egy-egy troll, akit, jobb híján, a kötekedés éltet. A HP vitathatatlanul közösségépítő szerepet is játszik az életünkben.
boymester: Forgács találkozók és a Hangpróba. Szerintem ezekkel kapcsolatban már mindent leírtak a többiek. Nagyon jó dolog olyan emberekkel találkozni, vagy akár online tartani a kapcsolatot, akikben közös célok munkálkodnak. Jó arcok a forgácsosok és érdekes emberek egytől egyig. Hol lazább, hol erősebb baráti kapcsolatok is alakulnak a szerkesztőségben. Szívesen beszélek lelkes fiatalokkal, fájó szívvel, de tisztelettel emlékszek vissza olyanokra, akik már nincsenek közöttünk. Akárhonnan nézem, nekem egy második család jut róla eszembe.
paff: Nekem az olyan koncertek, ahol így vagy úgy össze tudok futni a többiekkel.
S.: Zárásként. Látjátok magatok előtt a fejlődési lehetőségeket? Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?
Sanyi: Az eddigi válaszok alapján azt mondanám, hogy megfontoltan próbálunk talpon maradni. Fejlődést én annyiban szeretnék (és ez tényleg csak kívánság és nem elvárás), hogy néhány olyan kolléga csatlakozna vagy a mostaniak közül néhányan egy kicsivel több energiát tennének bele. Nem mondom, jó lenne újra folytatni a Fémforgács podcastot vagy valamilyen hasonló tartalmat, de jelenleg nem látom ennek realitását a közeljövőben. Régebben felmerült, hogy a megjelent cikkekből nyomtatásban hozzunk ki egy válogatást. Talán ezt a 25 éves évfordulóra betervezhetjük. Pár éven keresztül voltak Fémforgács találkozók, ahol két napig összejött a szerkesztőség és élőben is találkoztunk. Ez talán nem csak nekem hiányzik.
Armand: Ahogyan Sanyi is mondja, kicsit stagnálás van a szerkesztőségben aktivitás és energia terén. Ez mindenkinek hobbi. Fejlődés? Talán újra felpörgethetnénk a havi szinten menő Spotify lejátszó listánkat, az aktuális megjelenésről, kedvencekről. Az említett Fémforgács találkozókat én inkább pedig egyfajta közönségtalálkozóként tudnám elképzelni, kis beszélgetésekkel, baráti és szakmai témákban és koncertekkel. És talán néhány állami pályázatot is behúzhatnánk.
boymester: Ugyanaz: aktívabb, stabilabb szerkesztőség. Ez mindig hullámvasút. Vannak időszakok, amikor majd egy hónapra elegendő cikk, beszámoló van időzítve a felületünkön, hogy minden napra jusson bőven friss tartalom, máskor meg akár egy hétig nem érkezik Armand fáradhatatlan hírezésén kívül. Mellé mindenképp kellene segítség… Jó lenne egy megbízható, erős tárhely, esetleg némi ráncfelvarrás design terén, minden más maradjon csak a régi, hiszen a hagyomány is szerves része annak, amit mi úgy hívunk, hogy Fémforgács!
paff: Támogatni a kemény zenét, ahogy csak lehet. Promóval, kooperációval, bármivel.
Fémforgács
Ami még érdekelhet:
Mikorra várható a következő felvonás? Ezzel a résszel hivatalosan is lezárult a Behind the Music első évada, melyet hamarosan majd a második fog követni. Legyetek résen!
by: Wolfy & Skinny
W a y o 
Hozzászólás