Eltelt két hónap a legutóbbi All-Timer felvonás megjelenése óta, ami nem jelent mást, minthogy egy új résszel készültünk nektek! Nem is húznánk az időt, bemutatnánk, hogy kik vendégeskedtek nálunk, összeválogatva néhány all-time kedvencet: Matyi-Szabó Nóriról közvetlenül még nem nagyon hallhattatok a tartalmainkat olvasva, de számos olyan zenekar munkáját segíti menedzserként, turnémenedzserként, social media-felelősként vagy éppen mindenesként, akik felbukkannak a Wayo felületein, gondolva itt a Tre Lunatic-ra és a MINDGATE-re, illetve a The Pontiac és a Butterbros bandáknál is ott van a háttérben. Ha ez nem lenne elegendő, a Rockbook Rockmagazinnál és a Koncertmagazin.hu-nál is találkozhattok az írásaival, elsődlegesen koncertbeszámolók formájában. Második válogatónk Gedeon András dalszerző, gitáros-énekes, a Gedeon Reflects frontembere, míg a harmadik listát Árendás Anita hozta el, aki dobosként hódítja meg a színpadot a Bloody Holly and the RicketZ és a Free Houdini! formációkban zenélve. Három remek válogató, három igencsak tetszetős válogatásával folytatódik a sor. Tiétek a terep!
Az All-Timerről: Az All-Timer egy alapvetően kéthavonta megjelenő cikksorozat, amelynek alapjai a HáromPerHárom rovatra épülnek. Ebben az esetben a három meghívottnak az a feladata, hogy öt olyan dalt mutassanak be, amely kimeríti náluk az örök kedvenc, bármikor meghallgatható kategóriát, és amely számokat bárkinek örömmel ajánlanának. A válogatásnál nincs műfaji vagy adott időszakhoz kapcsolódó megkötés, így ennél a rovatnál szinte bármi előkerülhet.
Matyi-Szabó Nóri (Rockbook Rockmagazin, Koncertmagazin.hu)
Bevallom őszintén, kicsit mindig irigykedtem a zenekaraimra, amikor kapták egymás után a felkéréseket interjúkra és különböző válogatások elkészítésére, így borzasztóan örültem, amikor én is lehetőséget kaptam Wolfy-tól. Persze csak ezt követően gondoltam bele, hogy abból a rengeteg imádott dalomból hogyan fogok ötöt kiválasztani, ami valamilyen formában meghatároz engem és az életemet. Nem mondom azt, hogy mindenfélét hallgatok, mert messze nem, de azért elég széles így a skála. Viszont amire most jöttem rá, hogy míg az ismerőseim nagy része több műfajt hallgat napi szinten, mint ahány stílusú koncertre eljár, nálam ez pont fordítva van. Vagyok olyan szerencsés újságíróként (és ezért végtelenül hálás is vagyok), hogy rengeteg olyan koncertre juthatok el, amire alapból egészen biztos, hogy nem vennék jegyet. Viszont (ha nagyon általánosítani kell) a pop-punk és a metalcore zenekarok azok, akik leginkább uralják a hétköznapjaimat.
Az örök kedvenc
Hollywood Undead – Hear Me Now
Az első olyan dal, amiben biztos voltam. Aki csak egy kicsit is ismer, tudja, hogy a Hollywood Undead az én alfám és omegám. Ez a dal pedig duplán különleges, mert egy olyan koncertes élmény is köt hozzá, amit szerintem sose fogok elfelejteni. Mókás amúgy, mert messze nem ezt tartom a legerősebb Hollywood Undead szerzeménynek, de tényleg annyira közel áll a szívemhez, hogy eszembe nem jutna lecserélni. Nagyon szeretem a srácokat, ahogy kiegészítik egymást hangban és a színpadon is egyaránt. A Hear Me Now esetében ez különösen tükröződik is, szóval még egy plusz pontot kap ezért.
Ami rólam szól
Simple Plan & State Champs ft. We The Kings – Where I Belong
Jó, kicsit túlzás, hogy rólam szól a dal, tekintve, hogy nem szokásom több tízezer ember előtt színpadra állni, ahol azt érezhetem, hogy oda tartozom. Inkább ezt a zene és a zeneipar iránti szeretetemre és elkötelezettségemre értem. Nem véletlen, hogy ennek a dalnak van négy sora a kezemre varrva, amit még a Simple Planes srácoknak is meg tudtam mutatni a 2023-as Budapest Parkos koncertjük alkalmával. Vicces egyébként, mert nálam talán ők értek be az ismertebb zenekarok közül a legkésőbb, viszont megszeretni őket olyan volt, mint hosszas barangolás után hazaérni. Ha ki akarom kapcsolni kicsit az agyamat vagy szimplán jobb kedvre deríteném magam, a Simple Plan dalok 90%-a alkalmas erre. Nem véletlen, hogy a Spotify Wrappedem (amit én is minden évben úgy várok, mint a messiást) élmezőnyében végeznek évek óta. Lehetne már október 31-e. 😀
A bakancslistám éllovasa
The Maine – Loved You A Little (ft. Taking Back Sunday & Charlotte Sands)
Bevallom őszintén, ezzel a dallal csaltam most kicsit, de esküszöm muszáj volt. Mióta 2023-ban láttam a Mötley Crüe-t élőben, azóta a koncertes bakancslistám élén az arizonai The Maine áll. Nem csodálom, ha senki nem hallott róluk, aki ezt a cikket olvassa, mert bár stadionokat töltenek meg, gyakorlatilag ugyan olyan ismeretlenek itthont, mint a Biffy Clyro. Nekem ennek ellenére ők az első számú komfort zenekarom. Tudjátok, az a zenekar, akinek bármelyik dalát meghallod, olyan, mintha a lelked kivetülése lenne. Azt, hogy csaltam, pedig arra értettem, hogy bármennyire is imádom a Loved You A Little-t, nem ez a kedvenc dalom tőlük, de így tudok két legyet ütni egy csapásra és kitérni Charlotte Sands-re is. Az a szörnyű igazság, hogy nem vagyok jóban a női énekesekkel és legyen bármennyire is jó a zenekar, ha meghallom a női éneket, kis túlzással instant bokákolás jön rám. Azért persze adok nekik esélyt és több női frontos zenekar esetében is akad olyan dal, amit szeretek, viszont egy kezem is sok ahhoz, hogy megszámoljam, kik azok a női előadók, akikért tudok olyan szinten rajongani, mint ahogy azt illik. Az éllovas pedig a nagyon durván kék hajú Charlotte Sands, aki nálunk legelőször ‘23-ban a Simple Plan előtt, majd a 5 Seconds Of Summer előtt nyitott, tavaly pedig az első önálló klubkoncertjét adta, ami abszolút az egyik top koncertélményem valaha. Hogy miért fogott meg ennyire az ő hangja, azt pontosan nem tudom, de tavaly például a már emlegetett Wrapped első helyén is végzett. Gondolom az összegzés egyértelmű ezek után, hogy a Loved You A Little kollab számomra maga a tökély.
Amit bármikor meghallgatok
Bury Tomorrow – Abandon Us
Jó, azért egy morci dalt úgy éreztem csak illene már bevenni egy ilyen magazinba, de fogalmam nem volt melyiket. Ekkor jutott eszembe a topik, hogy melyik dalok azok, amiket egyetlen egyszer nem pörgettem tovább, innen pedig egyenes út vezetett az Abandon Us-hoz. Nagyon sokszor hajlamos vagyok én is arra, hogy amikor megjelenik egy nóta, amit imádok, pár hétig minden harmadik dalnak azt hallgatom meg, majd szépen félreteszem, mert jön más. Na, azt hittem itt is ez lesz, de szerencsére nem lett igazam. Amikor zenét hallgatok, akkor is elég koncert-központú a gondolkodásom, egy új album esetében is már lélekben egy koncerten találom magam és az ottani érzéseket váltják ki belőlem a dalok. Így amikor 2022 októberében napvilágot látott ez a Bury Tomorrow szám, tudtam, hogy imádni fogom élőben. Ez így is lett, még abban az évben novemberben az Akváriumban csillagos ötösre vizsgázott a nóta. Ahogy néztem, mostanában ezzel kezdik az összes show-t, úgyhogy remélem nem lesz nagy változás és idén kétszer is megáldanak minket és a füleinket vele.
A tökéletes dal
Nothing But Thieves – Overcome
De tényleg… Persze vitatkozni mindig lehet, de mióta kijött ez a nóta, vallom, hogy másik bolygóról származik. Borzasztóan szeretem Conor hangját és elképesztőnek találom, hogy mennyire hozza élőben is a stúdió minőséget. Akárhányszor hallom az Overcome-ot, kicsit mindig más érzést vált ki belőlem. Abszolút jelen van az ordítva éneklős és a sarokban összekuporodva sírós énem is és sose tudni, hogy mi fog történni a dal végére. Élőben hallani pedig olyan eufórikus érzés, hogy azt elmondani nem tudom. A Nothing But Thieves koncerteket amúgy is receptre írnám és nem egyszer mondtam már valakinek, hogy igazán megérdemelne egy NBT koncertet, mert annyira jó ember, hogy szimplán kijárna neki. 😀
Gedeon András (Gedeon Reflects)
Megtisztelő, hogy Márk felkérésére én is mesélhetek néhány kedvenc dalomról. Olyan dalokról írok, amik a konkrét zeneiségemre is nagy hatással bírtak, és melyek hatása akár konkrét Gedeon Reflects dalokban is tetten érhetők.
Dream Theater – Strange Déjà vu (1999)
A Dream Theaterben az fogott meg, hogy úgy csinálnak elképesztően komplex, szanaszéjjel borogatós, dalokon belül is össze-vissza kalandozós rock/metáldalokat, hogy közben az még számomra a befogadhatóság határán belül van. Emellett az 1999-es Scenes From A Memory albumuk a zeneiség mellett amiatt is kifejezetten érdekes, mert egy zseniális konceptalbum, egy tök izgalmas storyval (élmény volt 2020-ban élőben is meghallgatni a teljes albumot az Arénában). Az album dalai közül több dalt is ki lehetne emelni, de befogadhatóság és sokszor meghallgatás szempontból a Strange Déjà vu című dalt hoztam el, annak is egy élő vonósokkal kiegészült verzióját 2014-ből.
Metallica – Master Of Puppets S&M (1999)
Talán a Metallica kicsit túl egyszerű választásnak tűnhet, de nem tudom megkerülni a kedvenc élő albumom, a Metallica S&M albumát, annak is konkrétan Master Of Puppets dalát. Szerintem ez az az eset, amikor a világ egyik legzseniálisabb metálhimnuszából egy még tökéletesebbet hoztak létre. Teljesen lenyűgöz, ahogy ebben a verzióban milyen szépen kiteljesül az egyébként egyszerűbb steril metál hangszerelés egy szimfonikus zenekar izgalmas adalékaival.
Leander Kills – Feladtam egy levelet (2020)
Leandernek odavagyok azért a képességéért, ahogyan hirtelen képes hatalmas dinamikai váltásokat létrehozni hangszerelésileg, és énekileg is. A „Feladtam egy levelet” is kiváló példa erre, ahogy a dal egy egyszerűbb zongorás kísérettel indul szép lágy énekléssel, majd váratlanul kitépi az ember szívét, aztán még egyszer váltogat a kettő közt.
Rammstein – Mein Herz Brennt Piano Version (2015)
Mély hangú énekesként Till Lindemann hangját mindig is nagyon izgalmasnak tartottam, kiváló példa, hogyan is lehet magas hangokkal kevésbé megáldva világhírűnek lenni a rock szcénában. Körülbelül minden Rammstein dalban váltogatja a mély érces hangú beszédet az énekléssel, és mindehhez fantasztikus kifejezőképessége van, széles érzelmi palettával. Ide a Mein Herz Brennt zongorakíséretes verzióját hoztam, mert úgy gondolom, hogy ez még talán átütőbb verziója is az egyik legjobb Rammstein dalnak, és megfelelő hangulatban csomószor szívesen meghallgatom.
Peter Hollens ft. Tim Foust – Misty Mountains Cold (2016)
Tudom, hogy ezen az oldalon elsődlegesen rockzenével kapcsolatos produktumok jelennek meg, viszont a zenei személyiségfejlődésemben elengedhetetlen szerepe volt az acapella zenének, így például Peter Hollens, a Pentatonix, a Home Free vagy Voiceplay feldolgozásainak. Csodálatos, mennyi mindenre képes az emberi hang, ahogy akár a teljes hangszeres kíséretet is ki tudja váltani, és ahogy acapellában teszi ezt egy „sima” kórusműnél kortársabb, számomra izgalmasabb módon. Sok kedvelt acapella dalom van, viszont ami az egyik legelső volt, és örökre megszerettette velem a stílust, az a Hobbit Misty Mountains Cold dala, amelyet Peter Hollens egy még zseniálisabb kibővített átirattal csinált meg, és egyik kedvenc basszus hang példaképem, Tim Foust is közreműködött benne.
Árendás Anita (Bloody Holly and the RicketZ, Free Houdini!)
Mikor megkaptam a felkérést, rögtön agyalni kezdtem, hogy hogyan válasszak ki öt kedvenc dalt, amikor minden héten épp másik öt dal a kedvencem, és ha százöt dalt kéne sorolni, valószínűleg akkor is azon problémáznék, hogy még egy csomó jó kimaradt. Végül úgy döntöttem, a koncert vonal mentén választok ki kedvenceket: olyanokat, akik élőben is sokat adnak/adtak nekem.
Foo Fighters – In Your Honor
Nagy kedvenceim lévén nehéz volt egy dalt választani. Ezt a dalt úgy hallgassátok meg, hogy jó hangosra tekeritek a hangerőt, fejhallgatóval, csukott szemmel, és egy sötét stadionba képzelitek magatokat. Nekem bármikor libabőr ez, de eskü még a szívverésem is felgyorsul. 😀 Szerintem tökéletesen visszaadja a Foo Fighters stadionrock hangulatát. Nagyon szeretem a Foo Fighters-ben, hogy élőben is olyan jelenlétük van, hogy betöltik a teljes rendelkezésre álló teret, mindenféle színpadi díszlet vagy lézershow nélkül. Persze hozzátartozik, hogy nekem Dave Grohl a nagy zenész crush-om. Mikor tizenévesen megtalált minket a Nirvana-láz, már ott ő volt a kedvencem. Akkor Kurt már nem élt, Dave a Foo Fighterst csinálta, én meg ültem az MTV és a VH1 előtt és VHSre vettem az összes videót, interjút, bármit, amit csak leadtak vele… Ha jól számolom, kilenc Foo koncerten voltam, a legelsőn Berlinben az első sorban végig a korláthoz passzírozott minket a tömeg, de minden lila foltot megért az élmény.
Ghost – Square Hammer
2011 áprilisában láttam először a Ghostot a Paradise Lost Draconian Times MMXI turnéjának (egy újabb all-time kedvenc, hupsz, ráadásul most lett harminc éves az album) előzenekaraként Londonban. Gőzünk nem volt róla akkor, kik ezek, a barátnőmnek nem is tetszett, nem tudta komolyan venni a teljes pápai outfitben pompázó Papa Emeritus-t és a csuklyás Ghoulokat. Nem is mentünk közelebb, de hamar feltűnt, hogy a zene nagyon jó. Itt is nehéz volt egy dalt választanom, mert tulajdonképpen a teljes életművet szeretem, a sötétebb dalokat azért, a seggrázósakat meg azért. Szerintem nagyon érdekes és izgalmas az a komplex világ, amit Tobias Forge a zenekara köré épített, a folyamatosan megújuló színpadi megjelenésükkel, a kis történetekkel, amikkel folyamatosan fenn tudja tartani a figyelmet. Ami nekem személyes kedvencem, az a rengeteg vokál, amit a dalokban használ, és ami élőben is ott van a koncerteken. Amennyire működik a Foo Fighters színpadi puritánsága, pont annyira működik a giga színpad a Ghostnál.
The Pierces – The Devil is a Lonely Night
Ha jól emlékszem a 2011-es You & I albumukkal ismertem meg őket. Agyaltam rajta, hogy mi fogott meg ebben a duóban, és mi az, ami miatt újra és újra előkerülnek a dalaik nálam a lejátszóban. Van a zenéjükben és a megjelenésükben valami boszorkányos, valami nagyon elemi nőiesség, mindez bebugyolálva a szőke-barna, fehér-fekete, kicsit ártatlan testvér imidzsbe. Persze a hangjuk is tökéletesen passzol egymáshoz, és nagyon izgalmas szólamokat hoznak szinte végig az összes dalban (mondtam már, hogy rajongom a többszólamú énekdallamokat? :D). Gondban voltam, hogy melyik dalt válasszam tőlük. Van egy csomó daluk, aminek nekem nagyon tetszik a szövege, valahogy betalál. Ezt is például anno ronggyá hallgattam, plusz a klipben abból a turnéból vannak videók, amin én is láttam őket 2014-ben. Bánatomra 2015 óta már nem aktívak.
Def Leppard – Foolin’
Mindenképpen szánni akartam egy dalt a ’80-as évek / glam rock vonalnak is. Egy jó 80’s playlisttől nálam azonnal kisüt a nap. Egyetemistaként aktív metálos korszakomban a legjobb barátnőm/lakótársam a legnagyobb glamster volt ever (még mindig az), így behatóan megismertem a glam zenekarokat. Meg nagyjából mindent, ami ’80-as évek. Lehoztuk, hogy felváltva szólt Amorphis és Firehouse. A Def Leppard maradt velem a mai napig, főleg a korai albumok kerülnek elő sokat, de annak idején nagyon sokat hallgattam az X és a Yeah! lemezeket is, amikor kijöttek. Az első Def Leppard koncertre mégis teljesen véletlen sikerült eljutni – 2016-ban pont ott játszottak, ahova épp utaztam! Picit aggasztó volt, hogy ültetett buli, de két dal után már senki nem ült. 🙂
Black Nail Cabaret – Bête Noire
Azt akartam írni, hogy a BNC egy újabban felfedezett kedvencem, de rájöttem, hogy már az újabb is vagy hét éve volt. Talán hagyjuk is ezt az idő dolgot. Szeretem a mélyebb, dögös hangú énekesnőket, Emese nekem pont ilyen. Párosítva a sötét elektronikával, szerintem csodálatos. Ráadásul vizuálisan is nagyon erős amit csinálnak; a klipek és a színpadi megjelenésük is. Emese egyedi outfitjei külön érdekessé és izgalmassá tesznek minden koncertet. Olyan energia van a zenéjükben, valamiféle transz, ami élőben bennem is felszabadít valamit, amiről nem is tudtam, hogy ott van.
+1: Blondie – Maria
A bónusz dal azért került be, mert ez volt az a dal, ami miatt tizenöt évesen dobolni kezdtem. Akkoriban a Dave Grohl rajongásom mellett is vacilláltam a gitározás és a dobolás között, majd egy este ültünk otthon Békéscsabán a Gólya nevű kocsmában (még arra is emlékszem, melyik asztalnál), amikor a rádióban következett ez a dal. Valami megmagyarázhatatlan bizsergés közben azt éreztem, hogy nekem ezt dobolnom kell. Úgyhogy beiratkoztam ütő tanszakra a zeneiskolába. A mai napig hozza ez a dal azt a bizsergést egyébként.
Mikorra várható a következő felvonás? Az All-Timer harmadik része valamikor augusztus első felében fog megjelenni, ha minden a terveink szerint alakul.
Amennyiben meghozta a kedved az All-Timer ahhoz, hogy gyarapítsad a zenei élményeidet, akkor feltétlenül ajánljuk számodra az alábbi programokat, lemezeket, illetve tartalmakat:
- “Nem fájna, ha nem lett volna ennyire szép” – Fatal Error búcsúztató
- A svéd supergroup első magyar headline koncertje | The Halo Effect-koncertbeszámoló
- Gedeon Reflects – Előtted Áll (2025) [Ric$ & Green]
- Gedeon Reflect – Előtted Áll [Spotify]
- Bloody Holly and the RicketZ – Grand Opening [Spotify]
- Free Houdini! – Zéró naivitás [Spotify]
by: Wolfy
W a y o 