A pancakewar közösségi oldalain a kislemez kiadását megelőző neonszínű széldzsekis képek és a százhúsz százalékon cukiskodó kommunikáció már korán engedett sejtetni valami mélyebb iróniát a lazasrác-farsz mögött, főleg azokkal, akiknek ismerős a tagok korábbi zenei munkássága. A dalok kiadása előtt csak találgatni tudtam, hogy mire számíthatunk majd, és két verziót tudtam elképzelni. Az egyik, hogy ez most a The 1975 hátborzongató példájára próbál majd annyi rétegben ironikus, vagy iróniát meghaladóan kínosan őszinte és szégyentelenül nyálas lenni, hogy végül igazából tök ugyanaz lesz, mint a rádiós mainstream. A másik, hogy az a bizonyos palacsinta valami vérfagyasztó, furcsa anyaggal lesz-e megtöltve, amitől a hiperchill indie-arc imázs egy nagy csalinak bizonyul majd, hogy maga a zene akkor landoljon egy critical hit-et, amikor legkevésbé számítasz rá. Ez a bemutatkozó lemez, akarva-akaratlanul, de az utóbbit hozza. Valami olyan szirupos ayahuascával kenhették meg a srácok, hogy nassolás közben észre se veszed, ahogy egyre haladsz önmagadba befelé. Ez a zene történik két órával azután, hogy kimondtad: „These edibles ain’t shit”.