Sokszor látom az interneten azt a konszenzust, miszerint a The Cure az a zenekar, ami hidat képez megannyi zenei műfaj kedvelői közt, nemre és korra való tekintet nélkül: legyél zord metalos, sötétbe burkolózó gót, elektronikára izzadó alkat, giccses ruhákban flangáló szintipop-élvező, fiú, lány, fiatal, öreg, hetero, meleg, Robert Smith-ék valamelyik dala előbb, vagy utóbb úgyis betalál. Ebben nem kevés igazság van, én viszont személy szerint Chelsea Wolfe munkásságát is simán ez alá a kalap alá tudnám sorolni. Az énekes-dalszerzőt hiába próbálják beskatulyázni a gothic rock és a folk stílusai alá, az elmúlt kerek két évtizedben, az idén 42 éves hölgy már mindent felsorakoztatott a zenei palettáján, a súlyosabb metalos pusztításoktól, a fojtó atmoszférájú dark wave-es hullámokon át, egészen a chilles elektronikáig. Ennek tudatában pedig bátran kijelenthető, hogy Wolfe még nem adott ki egymás után két ugyanolyan lemezt. Amíg a 2024-es She Reaches Out to She Reaches Out to She főleg az utaztatós, indusztriális trip hopban találta meg az otthonát, addig a most megjelent The Dark egyfajta hallgatóbarát, könnyebben hozzáférhető gótikus popban definiálja a hangzását.