Sokszor látom az interneten azt a konszenzust, miszerint a The Cure az a zenekar, ami hidat képez megannyi zenei műfaj kedvelői közt, nemre és korra való tekintet nélkül: legyél zord metalos, sötétbe burkolózó gót, elektronikára izzadó alkat, giccses ruhákban flangáló szintipop-élvező, fiú, lány, fiatal, öreg, hetero, meleg, Robert Smith-ék valamelyik dala előbb, vagy utóbb úgyis betalál. Ebben nem kevés igazság van, én viszont személy szerint Chelsea Wolfe munkásságát is simán ez alá a kalap alá tudnám sorolni. Az énekes-dalszerzőt hiába próbálják beskatulyázni a gothic rock és a folk stílusai alá, az elmúlt kerek két évtizedben, az idén 42 éves hölgy már mindent felsorakoztatott a zenei palettáján, a súlyosabb metalos pusztításoktól, a fojtó atmoszférájú dark wave-es hullámokon át, egészen a chilles elektronikáig. Ennek tudatában pedig bátran kijelenthető, hogy Wolfe még nem adott ki egymás után két ugyanolyan lemezt. Amíg a 2024-es She Reaches Out to She Reaches Out to She főleg az utaztatós, indusztriális trip hopban találta meg az otthonát, addig a most megjelent The Dark egyfajta hallgatóbarát, könnyebben hozzáférhető gótikus popban definiálja a hangzását.
Zenekar: Chelsea Wolfe (USA)
Album: The Dark
Műfaj: gothic rock, gothic pop, folk rock, drone, doom metal, gothic country, alternatív rock
Megjelenés időpontja: 2026. augusztus 21.
Kiadó: Loma Vista
Támpont: Fleetwood Mac, Florence + the Machine, PJ Harvey, Marissa Nadler, Taylor Swift, Ethel Cain
Egy valamit már rögtön az írás elején fontos tisztázni: nincs olyan, hogy rossz Chelsea Wolfe-lemez. A zenésznek könnyedén dokumentálható és exponencionálisan felfelé növekvő evolúciója van a debüt The Grime and the Glow (2010) kezdetleges, de szerethető dalszerzésétől számítva egészen a jelenlegi kilencedik (nyolcadik, ha nem számoljuk az énekesnő 2021-es kollabját a Converge-dzsel) anyagával bezárólag, ahol egy ereje teljében lévő, évek óta józan életet élő, erős hangú, még erősebb mondandójú nőt hallunk megnyilvánulni nem túl rózsás témákkal kapcsolatban. Wolfe dalszerzői squadjában feltűnik sokadszori tettestársa, zenekarának gitárosa, Ben Chisholm, valamint az egyenletbe ezúttal Jennifer Decilveo, Grammy-díjas producer, multiinstrumentalista zeneszerző is beszáll, aki olyan előadókkal dolgozott már együtt, mint Miley Cyrus, Hozier, vagy a The Strokes, de írt már dalt pl. a Rise Againstnek is.
Olyan viszont simán előfordulhat, hogy egyes Wolfe-lemezek nem klikkelnek éppenséggel a hallgatóval. Nekem ilyen volt pl. a két évvel ezelőtti, hosszú című lemez, hiába ostromolta az az év végi listákat. De hasonló (nem) élményt nyújtott a 2019-es Birth of Violence is, holott azon leginkább a korai folk-énjét “fedezte újra fel”. Ellenben az azóta is a legmetalosabbnak számító Hiss Spun (2017), vagy a lemez, amivel megismertem Chelsea-t, a Pain Is Beauty (2013) máig visszajáró vendégei a lejátszómnak. A The Dark-ot hallva elsőre úgy éreztem, hogy manapság, amikor legalább annyira trendi goth-nak lenni (nem mindegy, hogy legit mód, vagy csak kebelben erős tiktokerek raknak fel magukra egy sápadt sminket), mint legutóbb a 80-as években volt, újra tombol a boszorkánymánia, és a Gen-Z fiataljai is az egekbe streamelik a számukra újonnan felfedezett Fleetwood Mac dalait, ez az anyag máskor nem is jöhetett volna ki úgy, és abban a formában, ahogy azt most itt halljuk. Ugyanakkor van rá egy ezresem, hogy az énekesnőnek baromira nem lehetett tényező, hogy egy csak a számoknak írt, people pleaser-lemezt készítsen.
Viszont nem mehetünk el szó nélkül a Fleetwood Mac-párhuzam mellett sem: ezt azért hoztam fel, mert a The Dark dalai legtöbb alkalommal simán feketébe bújtatott rádióbarát popdalok is lehetnének akár, ha nem lennének a sokszor fájdalmasan akkurátus és lehozós dalszövegek – pont, mint Stevie Nicksék legendás zenekara. Tehát mondjuk ki: az elmúlt húsz évben nem születtek ennyire hozzáférhető és könnyedén hallójáratba ragadós Chelsea Wolfe-dalok. Hogy ez gond lenne? Nekem ugyan nem! Persze lehet lesz majd egy-két kapuőr az internetes kommentszekciókban ólálkodva, akik szerint ez túl nagy elmozdulás a mainstream irányába, de szerintem Chelsea már tíz éve is pont ugyanott balanszírozott a nagy áttörés és az underground közt, és nem feltétlen gondolom azt, hogy pont a The Dark mozdítja majd el fősodor irányába és lesz majd jövőre Taylor Swift előzenekara. Wolfe kisasszony kicsit olyan, mint a Gojira a metalnak, vagy a Knocked Loose a hardcore-nak: tudják honnan jöttek, tudják mire képesek, felfogják a hype-ot maguk körül, és mindezek ellenére se bízzák el magukat.
Rögtön a nyitány, a The Cold be is mutatja nekünk a lemez fő tematikáját és csapásirányát: az elengedést, valamint a belső árnyakkal való konfrontálódást. Ahelyett, hogy elmenekülnénk a sötétség elől, inkább keresztül vágtatunk rajta, éles, súlyos, és iszonyatosan sebezhető hangvétel uralkodik az anyagon. A dal szerintem az egyik legjobb a lemezen, az akusztikus gitár, a basszus, a dob, a zongora és még egy leheletnyi mandolin(!) elképesztő atmoszférát teremt, tényleg, mintha ott lennénk a legsötétebb erdőben, ahol Chelsea új misztikuma épp létrejön egy nekünk adott, személyes koncert keretein belül. A dal struktúrája is a már korábban felemlegetett “popzeneisedést” bizonygatja, és hogy ettől kevésbé lenne értékelhető a produktum? A fenéket! Az, hogy valaki érett korba lép, (jobbára) felhagy a kísérletezgetésekkel, és dalszerű dalokban énekli meg az őt ért traumákat, a számára nyomasztó dolgokat, vagy csak az emlékeit, az tőlem nem kap mást, csakis maxi riszpektet! Bitang erős indítás, imádom!
Ha valaki alaposan beleásta magát a közreműködők névsorába, az igazi all star ligával találkozhatott: Nine Inch Nails, Queens of the Stone Age, Tori Amos stb. A The Cold zseniális felvezetését öregbíti a kettes trekk, a Seethe, ami hiába hangzik egy 90-es évekből ide teleportált NIN-tételnek – amiben Trent Reznor rommá effektezett hangja helyett egy hölgy búg édesen -, ebben pont nem szerepel senki a szeretett indusztriális rockbandából, annál inkább a QOTSA-ból – annak is a gitárosa, Troy Van Leeuwen riffelget benne a már-már éjszakai alagútakban, autóvezetésnek tökéletes soundtracket biztosító dalban. Kettőből kettő eddig a lemez banger-métere (mármint nyilván Chelsea-léptékben), és hiába lassít le tempó tekintetében a következő pár tétel (Humours, Swallower, Halo), az erejéből semmit sem veszít a The Dark és érezhetően egyre beljebb kerülünk a tüskékkel és kényelmetlen neszekkel teli rengetegbe; a Humoursban hallható sikoly az album első magamhoz vételekor rendesen végigszaladt a gerincoszlopomon és azóta is mindig elkap és nem ereszt.
Bármennyire is a normie-k által is befogadható az album, még ezeken a lassabb (mondhatni egyirányú) szerzeményeken se annyira nyilvánvaló a hook helye és hogy fog szólni. Ettől függetlenül – vagy pont ezért is – a Swallower a másik kedvencem a lemezről, illetve az, hogy a Halo szövege a The Last of Us-ból inspirálódik tényleg minden geek szívét meg kell, hogy dobogtassa. A címadó dalra elérjük a legsötétebb pontját a vadonnak, ahol már mi vagyunk a legfélelmetesebb teremtmény a faágak keresztezésében, és csak azon múlik a józan eszünk megmaradása, ha úrrá tudunk lenni a félelmeinken. A lemez itt is egy jól bevált, csendes, sokszor egy szál akusztikus gitáros, folkos taktusokból a grandiózus fináléig építkező metódust alkalmaz, amiről továbbra is tucatnyi tehetséges zenész és profi szakember gondoskodik, hogy egy pillanatra se érződjön elcsépeltnek, elpuffogtatottnak, vagy csak avétosnak.
Aki a metalos Chelsea Wolfe-ra vágyott, annak is akad jó hír a Turn the Key személyében. Itt egy kicsit nagyobb szerepet kapnak a mélyre hangolt gitárok, amikkel karöltve Chelsea hangja még mindig hidegrázósan gyönyörű kompozíciót alkot. Ennek a dalnak is van egyébként egy NIN-es beütése – valószínűleg azért, mert ebbe már tényleg adott zenészt a banda -, annak kísértetiesen, a háttérben lüktető billentyűi miatt. A tempó innentől viszont még egy jó nagy arasznyival lejjebb lesz tekerve (tudom-tudom, hát már hova tovább?!); az I’m Not There, valamint a Death Is Not the End sok meglepetést már nem tartogatnak, lényegében ezek a lemez legkonvencionálisabb, leginkább csupaszra vetkőztetett szerzeményei, amiken bár Wolfe nem lesz kevésbé őszintébb, viszont aligha kalandozik már el zeneileg izgalmasabb ösvényekre. A záró Dancer in the Sky a nagybetűs BALLADA, ahol Chelsea már le se tagadhatná ambíciózus vágyait a nagyobb színpadok irányába. De nem úgy, mint egy hálószobát gloomy hangulattal megtöltő PJ Harvey, sokkal inkább, mint egy arénákat ostromló Florence + the Machine.
A nap végén a The Dark nem feltétlen váltja meg a világot, nem is hiszem, hogy Chelsea Wolfe legemlékezetesebb, vagy objektíve legjobb anyaga lenne, viszont simán gateway státuszba emeli az előadónőt a maga szubkultúrájában. Tehát nyugodtan lehet ajánlani ezt az albumot olyannak, aki nem feltétlen ismerős a hölggyel, már csak az olyan dalok miatt is, mint mondjuk a Cold, vagy a Swallower. Azt pedig, hogy ezt valaki lehozza ennyire egységesen illusztris karrierrel a háta mögött, úgy, hogy soha nem tér el a koncepciótól, nem enged az önelemzés iránti alapvető elkötelezettségéből és elég magabiztos ahhoz, hogy kitartson a víziója mellett, aminek megvalósításához meg is van a kompozíciós tehetsége is csak azt bizonyítja, hogy Chelsea-hez hasonló művész nem terem minden bokorban. Habár a The Dark sötétben működik igazán, egyértelmű fénnyel világítja be a hölgy jövőjét.
Értékelés:
(Radó Richárd)
Chelsea Wolfe emellett nagyszabású amerikai és európai turnéját is bejelentette, amelynek keretében december 7-én Budapestre is visszatér teltházas koncertje után, ezúttal az Akvárium Klubba. Az estén az előzenekari posztot A.A. Williams tölti majd be. Jegyek ide kattintva érhetők el.
CHELSEA WOLFE
Leave a Reply