Ezt hallgasd meg! – Otu: Broken Lens (02.16)

Miért éppen a “Broken Lens”? Ha ismered a “metal coverek” műfaját, és ismerősen cseng Leo Moracchioli, Pete Cottrell vagy Rob Scallon neve, nem kizárt, hogy találkoztál már a Moonic Productions atyjával, Otu Suurmunnével is, aki viszonylag új, ám annál színesebb folt a palettán. Videóiban egy elég egyszerű formulát követ, mely szerint fog egy ismertebb (általában pop)dalt, és átírja azt egy általa kedvelt metal-zenekar stílusában. Nem ő volt az első, és nem is a legismertebb a szcénában. Ami kiemeli őt számomra a többi hal közül a tengerből, az egyrészt a hangszeres tehetsége: az ének mellett maga játssza fel a gitárokat, a dobot, a cikk tárgyát képező dalban pedig még a hegedűt is. A másik ok, amiért végtelenül alulértékeltnek tartom Otut, az az, hogy mennyire széles az eszköztára. Bár nyilván nem említhető egy lapon olyan gitárhősökkel, mint mondjuk John Petrucci vagy Chris Impellitteri, tökéletesen hozza a bonyolultabb tekeréseket is, amikor mondjuk a Panterát imitálva egy Dimebag-es szólótémát kell tennie az adott dalba. A kedvencei ráadásul közösek az enyémekkel: legszívesebben a System Of A Down hangzását veszi elő. Talán mondanom sem kell, mennyire hiánypótló, amikor valaki magára veszi a SOAD-stílusban való alkotás terhét, amikor Tankianék idestova 18 éve nem hajlandók rá. Otu pedig nem vall szégyent: előadásmódja és humora dalról dalra fejlődik, és annyira képes átszellemülni Serj és Daron szerepébe, hogy ha lehunyod a szemed, szinte meg sem lehet különböztetni a hangját az eredetiektől. Jegyezzük meg, a System abból a szempontból sem rossz választás a feldolgozásokhoz, hogy tőlük sem álltak messze a meghökkentő kollaborációk és párosítások (lásd az eredetileg szintipop Berlin, vagy a hip-hop legenda Wu-Tang Clan covereiket). Idővel annyi SOAD-os dala született, hogy akár egy egész albumot is kiadhatott volna belőlük – és ki is adta! A cikk végén található Spotify-linkjén megtalálható a Moonic Of A Down, amit ugyanaz a tömény őrület itat át elejétől a végéig, mint az eredetit, és helyenként ugyanúgy arcon is csap, még akkor is, ha Serj Tankian szókimondó és társadalomkritikus szövegvilága helyett az Én Kicsi Pónim betétdalával, vagy az A-Ha sikernótájával, a Take On Me-vel támad a dobhártyákra. Számomra mégis mind az album, mind pedig egész eddigi munkássága “csúcspontjai” azok a coverek, amik eleve egy rockzenekar témáján alapulnak, mint például az Alice In Chains Dirt-jének feldolgozása (még a teljes Dirt album átültetése sem lenne ellenemre…). Innentől fogva már csak idő kérdése volt, mikor fog saját zenét szerezni, és én titkon abban reménykedtem, hogy utóbbi dal vonalát fogja követni benne.

Aztán Otu a napokban – mondhatni, a semmiből – megörvendeztetett minket az első sajátjának mondható dalával, a Broken Lenssel, és pontosan azt hozta, amit reméltem tőle: egy olyan dalt, amin az kivétel nélkül az összes hatása tetten érhető, de mégis frissnek és egyedinek hat. Egy olyan megoldással nyit benne, amelyet még tőle sem hallhattunk korábban. Az intró pár másodpercében ezidáig rejtve maradt torokhangjait ereszti ki, nagyon odatette őket!
Én mindig is azon a véleményen voltam, hogy ahhoz, hogy valaki rögtön a refrénnel indítson egy dalt, nem kevés, már-már pofátlannak tűnő mennyiségű egó szükségeltetik. Nem gondoltam volna, hogy a dícséreteket a videói alatt egyesével megköszöngető Otu ezt a tézisemet is meg fogja tudni dönteni. A cseppet Chester Benningtont felidéző énektémával megtámogatott refrén a torokhangok elcsitulása után egy huszadik emeletről zuhanó betontégla erejével döngöl a földbe, de a dal többi része sem marad alul intenzitás terén. Az erős Alice In Chains, sőt, néhol Pain Of Salvation-áthallásokkal operáló verzékben nagyon tetszik, ahogy a hegedűvel megágyaz az éneknek, amire külön kíváncsi is voltam az első meghallgatás után. Otu a feldolgozásaiban mindig mások hangját próbálja utánozni, ezért tartom a Broken Lens legfontosabb elemének, hogy itt nem Jonathan Davis vagy Jens Kidman akar lenni, hanem egyes egyedül önmaga. Eddig is tudni lehetett, hogy kiváló adottságai vannak, de ezzel a vokális performansszal tényleg letette a névjegyét. Ha nagyon muszáj lenne hasonlítanom valakihez a hangját. leginkább Lynn Strait (Snot, nyugodjék békében), Whitfeld Crane (Ugly Kid Joe, Another Animal) és Layne Staley (AIC, Mad Season, szintén nyugodjék békében) keverékeként tudnám jellemezni, és ezt a létező legnagyobb bóknak szánom.
Végezetül még egy dolgot tennék hozzá a dalhoz: mint hogy én magam is zenész volnék, nehezen tudok úgy zenét hallgatni, hogy ne azt fürkésszem, én mit csináltam volna másképp, hol fogtam volna más akkordot, hol hajlítottam volna másképp az éneken, satöbbi. Ez sok mindent kétségtelenül megkönnyít, például akkor, amikor zenéről írok, de sok esetben elveszi a zenehallgatás élményét. Ezért is zártam nagyon a szívembe Otut és a Broken Lenst, mert ebben a dalban egyetlen hangot sem tennék arrébb, úgy tartom tökéletesnek, ahogy van. Nem venném zokon, ha a jövőben inkább a saját szerzésű dalokra koncentrálna!