Adam Dahlmannak, a Grayscale Season basszusgitárosának és clean vokál-felelősének köszönhetően egy zenekar és egy ember nem mindennapi történetét ismerhettük meg. Ezen út alappillére a zene, míg a vihar, amely megpróbál minket a nem megfelelő irányba terelni, a szívünk mélyén megbújó érzelmek örvénye. A lelket pedig az tartja bennünk, hogy egy nap elmondhassuk, valóban boldogok vagyunk. Tarts velünk, hogy együtt találhassuk meg annak módját, miként érezhetnénk valami újat!
Interjúalany: Adam Dahlman (basszusgitár, tiszta ének)
Richard (balra), Adam (középen) és Eddie (jobbra)
Grayscale Season
Eddie Lejhagen - ének
Richard Sörensen - gitár
Adam Dahlman - basszusgitár, tiszta ének
Kezdjük az utatok legelején, amikor a Grayscale Season létrejött. Mi inspirálta a zenekart, és mi az oka annak, hogy végül ezt a zenei irányt választottátok a műfajok tekintetében? Kik voltak rátok nagy hatással?
A 90-es évek gyermekei vagyunk, így azt hiszem, mindannyian nu-metal, grunge és altermatív rock/metal zenéken nőttünk fel. Legalábbis számomra ez kiemelkedően meghatározó a zenénket illetően. Egy olyan banda a miénk, ahol a búskomor dallamok és a melankolikus énektémák szerelmesei lehetünk, a súlyosat a széppel ötvözve. Számomra a Grayscale Season egy hatalmas zenei játszótér. Semmi nem korlátoz minket, bármilyen stíluson belül játszhatunk, amit csak akarunk.
Ami a legfőbb hatásokat, inspirálókat illeti, van néhány klasszikus: a The Acacia Strain, a Deftones és a Superheaven. A “feel something new” tekintetében olyan zenekaroktól merítettünk ihletet, mint például a P.O.D., a Limp Bizkit, az Ethel Cain vagy éppen a HUM.
Az első lemezetek, ami egy self-titled EP volt, 2014-ben jelent meg. Mennyire érzed másnak azt, amit a zenekarod ma megtestesít, mint akkoriban? Van ami azóta sem változott? Milyen hatással volt az életetekre a zene? Mennyiben befolyásolta azt az embert, akivé váltatok? Ebben az időszakban inkább a kreatív oldalatok kiélése volt a cél vagy inkább az, hogy egyfajta terápiára lelhessetek a zenében?
Szeretném tisztázni, hogy ekkor még nem voltam a zenekar tagja. Egyik este egy helyen léptünk fel, és gyorsan összebarátkoztam a srácokkal. Meghívtak, hogy vegyek részt a “These Heavy Eyes” című nyitódalban énekelni. Nagyjából egy évvel később csatlakoztam. De sokat beszélgettünk a korai évekről, úgyhogy megosztom a gondolataimat a kezdetekről!
A self-titled EP-nkre úgy tekintek, mint a koncepciónk legfőbb megtestesítőjére: Képesek vagyunk a Grayscale Season-t működőképessé tenni? Rengeteget fejlődtünk zeneileg, amióta elindult a zenekar. A cél sosem változott, hogy olyan zenét készítsünk, ami egyesíti mindazt, amit szeretünk, de ugyanakkor koherens is. egy egységes egész. Kétlem, hogy a kislemez kiadása bármilyen hatással lett volna ránk, viszont a folyamat maga annál inkább meghatározónak bizonyult. Egyértelművé vált, hogy zenélnünk kell. Akár nevezhetjük terápiának is a zenét, ez szerintem egy helyénvaló megállapítás, de úgy vélem, hogy sokkal fontosabb a tény, hogy annak élhetünk, amire születtünk, és ami motivál minket. Mi mást kezdhetnénk a rendelkezésre álló időmmel? Ez az, amit csinálni akarunk. Ez az, amit csinálnunk kell!
Az első albumotok, a Head to Mist 2016-ban debütált. Milyen emlékeid vannak erről az albumról? Mi ihlette a nagylemez témáit? Célotok, hogy a dalaitok ne csak zeneileg, hanem jelentésükben is különbözzenek egymástól?
A Head to Mist esetében nagyobb elszántság volt bennünk, sokkal több felelősséget vállaltunk a teljes alkotási folyamatért, kezdve a dalírástól a lemez megjelenéséig. Nagy örömmel gondolok vissza azokra az éjszakákra a próbateremben! Olyan zenét írtunk, amit szerettünk. Egyszerű baromságokat, hogy kevésbé finoman fogalmazzak. Az egyik dolog, amit szerintem azóta megtanultunk, hogy ne törődjünk azzal, hogy valamiről azt fogják-e gondolni, béna vagy sem. Fiatalok voltunk, és sokat agyaltunk azon, hogy “tetszeni fog ez az embereknek?”. A Head to Misttel biztosra mentünk. Ez nem volt rossz hatással a dalokra, de az Everything Hurts-ön hallható, hogy már az a mentalitás érvényesült, hogy olyan zenét csináljunk, amilyet mi akarunk hallani.
Előfordul, hogy a régebbi dalaitok is szerepet kapnak a a koncertjeiteken vagy szinte kizárólag csak az újabb számaitokra koncentráltok? Melyik klasszikusnak számító dalotokat a legélvezetesebb eljátszani?
Nem igazán, de a Queenmaker a Head to Mist albumról még mindig baszó, úgyhogy az is bekerülhet egy koncerten, az biztos! Azt hiszem, a rövid válasz erre a kérdésre az, hogy az Everything Hurts és a Do You Like Violence trekkjei azok, amiket igazán magunkénak érzünk, tehát az újabb szerzeményekre fókuszálunk.
A 2019-es albumotok, az Everything Hurts egyértelműen magasabb szintre emelt benneteket, mint a korábbi kiadványaitok. Mennyire éreztétek ugródeszkának ezt a lemezt? Milyen visszajelzéseket kaptatok? Ha bárkitől kritikákat hallotok vagy olvastok, hogyan kezelitek azokat? A követőitek határozzák meg a Grayscale Season irányát vagy csak azt akarjátok csinálni, ami önazonos?
Az Everything Hurts azért lett az, ami, mert úgy döntöttünk, hogy tényleg időt szánunk arra, hogy elkészítsük ezt az albumot. Ez volt az első alkalom, hogy rendes demókat és előmunkálatokat végeztünk.
Egyszer csak azt mondtuk: “Allt gör ont“, és ezt felírtuk a stúdiónk/próbaterünk falára. Ez lett mi a jelszavunk. Még ha nehéz is, meg kell csinálnunk! Az “Allt gör ont” azt jelenti svédül, hogy Everything Hurts (Minden fáj). Fun fact, hogy ez a sor hallható a Kobayashi Maru című dalunkban.
A saját erősségeinket kihasználva kezdtünk el játszani, de ember, fogalmunk sem volt arról, hogyan kell albumot írni, tényleg nem. Azt tudom, hogy ebből a folyamatból leginkább azt sikerült leszűrnünk, hogy nem vagyunk túl jók az előfelvételek készítésében. Nincs meg a technikai tudásunk a minél gyorsabb és hatékonyabb munkavégzéshez. Később kitérek arra, hogyan oldottuk meg ezt a problémát.
Az Everything Hurts egy új lépés volt az esztétikát, a dalszerzést és a magunkba vetett hitet tekintve. Tehát ez természetesen egy hatalmas dolog volt számunkra, barátokként és “kollégákként” egyaránt.
Ezzel elérkeztünk a zenekari élet egy másik meghatározó eleméhez, a marketinghez. A promóciók nem az erősségeink. Mi csak zenészek vagyunk. A visszajelzések, amiket kaptunk, fantasztikusak voltak, de egyszerűen nem értünk el elég embert a zenénkkel.
Az utolsó alkérdésre azt válaszolnám, hogy csak azt csináljuk, ami önazonos a zenekarral, az biztos. Ettől függetlenül a single-ök kiválasztása többnyire azon alapul, hogy mi az, ami nagy eséllyel tetszene az embereknek. Ebben pedig gyakran tévedünk, ami egy nagyszerű lecke, amit úgy tűnik, sosem tanulunk meg. 😉
Már az Everything Hurts esetében is látszott, hogy nem finomkodtok, ha témaválasztásról van szó, illetve hogy szívesen használtok elvontabb megközelítést, megfestve az eltérő, igencsak nehéz élethelyzeteket. Honnan merítesz ihletet, amikor dalszövegeket írsz? Hogyan néz ki számodra egy dal megalkotása? Viszonylag sok dallal a hátatok mögött mennyire könnyű új számokat írni?
Először is, köszönjük ezt a fantasztikus dicséretet! A zenekaron belül nagyszerű összhang van abban, hogyan írjuk a dalszövegeket. Én és Eddie írtuk a legtöbb szöveget, de Richard remek érzékkel van megáldva ilyet téren, és rengeteget segít, amikor elakadunk. Eddie szövegalkotási technikáját könnyű röviden összefoglalni. Ő egyenesen a szívéből ír, a szavaiban van egy bizonyos csupaszság és egy ebből adódó közvetlenség. A dalszövegei azért olyan elvontak néha, mert általában svédül írja őket, majd lefordítja angolra, ezáltal a szavak megválasztása nagyon eltér attól, ahogyan például én írok.
A “Hands” című dalban (amely a közelgő albumon szerepel) Eddie-nek van egy sora: “I just wanna be loved all kinds of ways“. Ki talál ki egy ennyire kétségbeesett, de egyben kísértetiesen szép részt? Ez kifejezi, mennyi bátor, ha az érzelmeink felfedése kerül középpontba.
Az én megközelítésmódom a dalszövegírást illetően változó. Richard nagyszerű volt ebben, míg én korábban túlságosan arra mentem rá, hogy egyértelmű legyen, mit szeretnék mondani az adott szöveggel. Nem törekedtem a mondanivalóm szépítgetésére. Sokat beszélgettünk arról, hogy hagynunk kell, hogy az emberek maguk döntsék el, miről szólnak a dalszövegek, nem kell mindent konkretizálni. Ettől függetlenül még mindig tudok nagyon közvetlen lenni, legalábbis első ránézésre mindenképp. Valószínűleg órákig tudnék beszélni a dalszövegeimről, na meg az összes rejtett kettős jelentésről és szójátékról, amiket meglelhettek az általam írt dalokban.
A folyamat számomra meglehetősen egyszerű: elég egyetlen szó, ami a semmiből jön, és máris megszületik egy elképzelés. Van egy listám azokról a témákról, amelyeket szeretnék a későbbiekben feltárni, illetve olyan mondatokról, amelyeket jobban meg kell értenem, és amelyekre építve jó lenne új dalokat alkotni.
Ezen a ponton egy dalt megírni viszonylag könnyű, de jól megcsinálni, az már a nehezebb feladat. Próbáljuk minden alkalommal átlépni a határainkat. A Gold, a “feel someting new” utolsó előtti száma például 6-8 óra alatt jött össze. Amikor valaminek megvan az értelme és a helye, akkor egyszerűen működik. A “Still Hurts” és a “Dolour” című dalok nagyon sok átírást igényeltek, hogy jók legyenek. Ilyenkor könnyen elakadsz, mert tudod, hogy az ötlet adott, de a megfelelő kivitelezés még hiányzik. Két dolog a fontos a dalszerzésnél: 1. Hagyd el azokat a szegmenseket, apróbb részleteket, amelyeket bár nagyon szeretsz, de nincs meg a helyük az adott dalban (Kill your darlings), 2. Dolgozz keményen az áhított végeredményért
Maradva még az Everything Hurts-nél egy utolsó kérdés erejéig, az Invite Me In című dal 2022-ben saját klipet kapott. Mi a jelentése ennek a számnak? Kérlek, mesélnél nekünk a klipről? Szándékotokban állt, hogy egy ambivalens hangulatot teremtsen a videó és a dal egyvelege? Egy vidámabb, nosztalgikus látványvilág keveredik a fájdalmas, mondhatni kifejezetten sebtépős dalszöveggel.
Az Invite Me In egy különleges dal, az első verzióját 15 éves koromban írtam, ha jól emlékszem. Ez egy olyan szám volt, amiről tudtam, hogy valami igazán extra lehet belőle, de nem tudtam elérni, hogy elég koherens legyen. Aztán egy buliban megmutattam Richardnak és az ő zseniális elméjéhez egyből passzolt az Invite Me In. Gyakorlatilag azt mondta: “Baszd meg, megcsináljuk ezt a dalt! Pontosan tudom, hogyan tudnánk működőképessé tenni”. Alapvetően annyit csináltunk, hogy dobokat és torzított gitárokat adtunk az új verzióhoz, valamint új vokálsávokat. Ezektől lett jó a dal. Ha meghallgatnád a 15 évvel ezelőtti eredeti változatot, 95%-ban ugyanaz a dal, csak némileg színesebb lett.
Ami a klipet illeti, a gyerekkorban van valami kifejezetten mélyreható. Évek óta megvoltak azok a régi gyerekkori kazetták digitálisan, amelyek felvételeit láthatjátok a klipben, de én nem tudtam rájuk nézni. A gondolat, hogy ezt az ártatlan gyereket sikerült éveken át igencsak csúnyán elrontanom, túl durván hatott. Aztán amikor megegyeztünk a videoklip témájában, vissza kellett vennem az irányítást az életem és konkrétan a testem felett. Legutóbb a “Now Let’s Make Those Teeth Leave Your Pretty Mouth” szövegéről és az általam megtett útról meséltem neked. Ez szorosan kapcsolódik az összes rossz döntéshez, amit meghoztam és amit velem tettek más emberek. Nem szeretem azonban másokra hárítani a felelősséget. Elsődleges mi magunk vagyunk a felelősek a saját boldogságunkért, nem pedig mások. Jó érzés volt megszerkeszteni ezt a videót, és megnézni az idilli gyerekkorom egy elég nagy részét. Amikor látom a videót, számomra nagyon lehangoló. Ahogy megfogalmaztad, egy sebtépős dalszöveg keveredik valami igazán széppel.
A következő mérföldkő a zenekarotok életében a Do You Like Violence megjelenése volt. Miben különbözik ez az album az elődeitől? A Pink Mist és a Now Let’s Make Those Teeth Leave Your Pretty Mouth című dalokkal nagyszerű nyitányt és lezárást kapott a nagylemez. Mennyire jelentett kihívást, hogy ezeket a trekkeket összehozzátok? Egy album esetében a változatosságot vagy a dalok közötti szorosabb kapcsolatokat részesítitek előnyben?
A Do You Like Violence mindent megváltoztatott számunkra. Akkoriban nem volt dobosunk, ki kellett találnunk, hogy a fenébe írjunk zenét úgy, hogy ez az alapvető fontosságú eleme a zenekari életnek nincs meg nálunk. Egy ideig csak gyakoroltunk. A programozott dob szarul szólt, de képesek voltunk az ötleteinket megvitatni és megvalósítani. Pár hónappal az album munkafolyamatainak megkezdése után elkezdtem beszélni Busterrel, akivel alapvetően csak e-mailben voltunk kapcsolatban korábban. Felvetettük neki az ötletet, hogy csatlakozzon hozzánk producerként. Ezt megelőzően egy zenekarnál sem töltötte be ezt a szerepkört, de beleegyezett. Ekkor jött létre a Grayscale Season 3.0.
Buster egy kivételes egyén a zenei tehetségét, a barátságát és a humorát illetően. Az egyik legnagyobb erősségei közé tartozik, hogy valami ha egy általa megálmodott dalrészlet megszólal a fejében, akkor azt zeneileg és technikailag is képes rekonstruálni a gépen dolgozva. Ennek köszönhetően az albumok elkészítése jelentősebb gyorsabb folyamat. Az Everything Hurts megalkotása közel 4000 órát igényelt, míg a Do You Like Violence-é mindössze néhány száz órát.
Képesek voltunk áthidalni a hiányosságainkat a zeneprodukció terén, és elmagyarázni Busternek az ötleteinket, ő pedig rendelkezik a megfelelő eszközökkel, tehetséggel és tudással ahhoz, hogy mindent megvalósítson.
Rengeteget tanultunk tőle az egyszerűség fontosságáról, azaz hogy olyan dolgokat csináljunk, amiknek van értelme és jól hangzanak, ne essünk túlzásokba. Ha valami egy kicsit furcsán hangzik, az azért van, mert az is. Inkább mondjuk le az általunk vágyott egy-egy elképzelésről, és helyette törekedjünk a minőségi megvalósításra. Ettől lesz jobb a végső produktum.
Vicces, de a Pink Mist is egy olyan dal, amit 15-16 éves koromban írtam. Ez egy akusztikus szám volt. Ma is el tudnám játszani, és nagyjából ugyanúgy szólna. Azt csináltuk, hogy az alaphangszer a zongora lett, én pedig egy kicsit megbolondítottam a dallamokat. Ennél a pontnál pedig már kitalálhatjátok, mi történt. Richard jött és azt mondta: “tudom, hogy lesz ebből egy jó dal”. Ezt követően közbeszúrtunk pár keményebb gitártémát és új vokálsávokat. Megszületett a Pink Mist.
A dal elhelyezéséért Richardot illeti a dicséret. Már a kezdetektől fogva egyértelmű volt számára, hogy a Pink Mist nyitódal lesz, és hogy egy az albumhoz méltó lezárást kell készítenünk.
A dalokat tulajdonképpen nem volt túl nehéz megírni. Ami a legtöbb időt igényelte, az az összefüggő dallamok megírása volt, és az, hogy ne essünk túlzásokba. Lényegében ennek a két dalnak a megalkotása volt a legegyszerűbb. A Calm volt az, ami nagyon sok időt vett igénybe… Jézusom, mekkora kihívás volt! 😀
Mivel az előző albumhoz kapcsolódóan már említettem egy videót, nem hagynám ki a lehetőséget, hogy itt is megtegyem ugyanezt! A Pillow Grinhez egy sajátos klip készült. Miért pont ezt a dalt választottátok a forgatáshoz? Milyen tapasztalatokat és tanulságokat szereztetek a videoklip elkészítése során?
A Pillow Grin már egyfajta mém lett néhány nagyszerű rajongónk körében. Nem kellett volna időt szánnunk arra, hogy videót készítsünk hozzá? Nem. Fun fact, hogy a szüleim és a barátaik imádják ezt a dalt, ezért mindig kínos, amikor együtt vacsorázunk, és ezt akarják hallgatni…
Őszintén reméltük, hogy ez a klip majd visszhangot kelt, és hogy talán lesz némi extra érdeklődés a munkásságunk iránt. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy nagyon sokan szeretik a dalt, és ez nagyon boldoggá tesz. Nagyon különleges helyet foglal el a szívemben. Néhányan furcsának tartják a videót. A művészet mindig megosztja az embereket. A tanulság az volt, hogy ne a várható reakciók alapján válasszunk single-t. Azt kell választani, amit a legjobban szeretsz. A “feel something new“-nál törekedtünk arra, hogy ez a mentalitás érződjön.
Ami az albumborítókat illeti, gondoskodtatok arról, hogy minden egyes kiadvány képi hatása intenzív és erőteljes legyen. Mi inspirálta a nagylemezeitek grafikáit?
A Head to Mist a Watchmen iránti szeretetem miatt született. A Rorschach látványvilága csodálatos.
Az Everything Hurts esetében Francisco De Goya egyik gyönyörű festményére esett a választásunk, amely egy madridi múzeumban található. Nagyon régóta szeretem ezt a festményt, és amikor megmutattam a srácoknak, minden értelmet nyert. Annyira jól reprezentálja az album hangzásvilágát.
A Do You Like Violence a mi “Mechanical Animals“-korszakunk. Kifinomult, divatos és arc- és testközpontú. Egy fantasztikus embertől és művésztől, Robert Merricktől kaptunk segítséget.
A “feel something new“-hoz tartozó képek, illetve az albumborító Richard és Eddie ötletelgetéseinek a gyümölcsei. Annyira jól működnek a dalokkal, hogy visszanyúltunk a 90-es évek és a 2000-es évek elejének atmoszférájához, ami nagyban inspirálta ezt a lemezt. A borítók és a zenekari fotók Jakob Ivar Ekvall munkáját dicsérik.
Ha már albumok és albumborítók… Januárban vált hivatalossá, hogy a következő nagylemezetek, a “feel something new” márciusban jelenik meg! Ez az album érezhetően más lesz, mint a korábbi lemezeitek. MI az, amit előzetesen megosztanál velünk a korong kapcsán? Mi volt a döntő tényező annak eldöntésékor, hogy mely dalok jelenjenek meg single-ként?
Nagyon izgatottak vagyunk a hamarosan megjelenő nagylemez miatt! Ez egy nagy előrelépés számunkra, az biztos. Eredetileg azt terveztük, hogy csak öt dalt írunk és kiadunk egy EP-t, de nem tudtunk leállni az új dalok írásával. Egy idő után muszáj volt megálljt parancsolnunk, nehogy túlvállaljuk magunkat.
A “feel something new“-nál különösebb terv nélkül írtuk a dalokat. Ez az első alkalom, amikor így készítünk egy albumot. Volt néhány támpontunk: a Custom Paintednél egy nagy, gyönyörű akkordokkal teli dalt akartunk írni, a Verifiednál pedig vicces ötletnek tartottuk, hogy Eddie-vel egymás részeire reagáljunk.
Néhány dolgot szeretnék megosztani a megjelenés előtt. A lemez akad pár érdekesség, néhány tétel, ami teljesen új terep volt számunkra. Rendkívül szórakoztató volt felfedezni a zene ezen szegleteit!
A single-ök esetében csak a kiadvány sokszínűségének prezentálása volt a cél. Az volt a terv, hogy egy olyan erőteljesebb számmal kezdjünk, mint amilyen a “Verified”, és hogy a single-ciklus zárása a “Still Hurts” legyen, ami amúgy az albumunk nyitánya lesz. Izgatottan várom, hogy halljátok a záródalt! Remélhetőleg eléri majd a lemez az előző szintjét.
Az album megjelenésén túl mik a terveitek az idei évre? Van rá esély, hogy a közeljövőben Svédországon kívül más országokban is felléptek, akár egy turné részeként?
Nemsokára visszatérünk az íráshoz, mert már pár hónapja érzem a késztetést, hogy újra dalírással foglalkozzak. Nagyon remélem, hogy a jövőben lesz pár turnénk. Nem lenne rossz, ha fel tudnánk venni a kapcsolatot olyan emberekkel, akik koncertek, illetve turnék szervezésével foglalkoznak. Esetleg ismersz valakit? 😉
Köszönöm szépen a válaszaidat!
Grayscale Season
- Facebook: https://www.facebook.com/GrayscaleSeason
- Instagram: https://www.instagram.com/grayscaleseason/
- YouTube: https://www.youtube.com/user/grayscaleseason
- Spotify: https://open.spotify.com/artist/7vkn8n6j3FIOVuRmVVYzA4
by: Wolfy
W a y o 
Hozzászólás