Újfent egy vendégszerző írását olvashatjátok az oldalunkon! Ezúttal Szecsődi Tamás, azaz a Summiteer szólóprojekt megálmodója és megtestesítője vendégeskedik nálunk az idén áprilisban megjelent Alient Ant Farm-lemezt aprólékosan bemutatva. Amennyiben még nem hallottad a mAntras-t, vagy csak szívesen megnéznéd, más mit gondol a korongról, ez a lemezkritika kifejezetten neked szól!
Zenekar: Alien Ant Farm (US)
Album: ~mAntras~ (11 dal, 40 perc 55 másodperc)
Műfaj: Rock, hard rock
Megjelenés időpontja: 2024/04/26
Kiadó: Chick Music Records
Korántsem egyszerű feladat egy olyan zenekar sokadik albumáról kritikát írni, amely magnum opus-át réges-rég, még a pályája első szakaszában leszállította, annak minőségét nem közelítette meg azóta sem, ráadásul ezt a tényt maga a banda sem rejti véka alá. Az Alien Ant Farmot nem kell félteni mindezek ellenére sem: ha annyira már nem is motiváltak, néha azért megrázzák magukat, hogy új dalokat szállítsanak le. Bár tény és való, hogy új ANThology nem készült azóta (spoiler: most sem), valahogy sosem érződött az izzadtságszag az elmúlt húsz évben kiadott mindössze három korongon. Miért van ez? Mert az Alien Ant Farm egy szerethető zenekar csupa szimpatikus és remek zenésszel és valahogy nem az az egyszeri hallgató érzése, hogy azért dobtak össze egy új lemezt, hogy beteggé keressék magukat (valószínűleg nem is menne), sokkal inkább a közös zenélés élményéért. Ami pedig még fontosabb, hogy a saját hangzását a zenekar sosem hagyta el és bármivel kísérletezett is, megmaradt az, ami. Ezért van az, hogy megérdemlik a figyelmet még mindig és a bejelentést követően izgatottá tett, hogy vajon a most már ötven körüli zenészek egy öreges dad-rock albumot adnak-e ki. Ha így is lett volna, akkor sem haragudhatnánk rájuk.
Az elég lágyra sikerült Always And Forever (AAF) után röpke kilenc évvel el is érkeztünk tehát az új koronghoz, amely április 26-án jelent meg mAntras címmel tizenegy szerzeménnyel. Pontosabban kilenc saját dallal, egy Wham!-coverrel és egy outrónak szánt, önálló számként nem értelmezhető kollázzsal. Ha eddig a zenekar stílusát kellett volna meghatároznunk, elég sok címke felmerülhetett velük kapcsolatban a punk-rock, a grunge, az alternatív metalon át. Bár a nu metal-színtérrel egyszerre kerültek felszínre, pár nagyon apró elemet (pl. rendkívül bő gatyák) leszámítva nem tartoztak a zsánerbe. A mAntras-zal a banda most egy izgalmas lépést tett viszont a (mondjuk alternatív) metál irányába: Terry Corso legnagyobb meglepetésünkre egy héthúrossal vágott neki az albumnak. Mondjuk ő a So Cold klipjében is egy Wormrot pólóban virít és azt valószínűleg nem csak úgy ráadta valaki. Itt álljunk is meg egy pillanatra, vagy akár egy egész bekezdésre, mert a kiadvány számomra legérdekesebb része ez.
Sokat gondolkodtam ezen, hogy ha már beleálltak a srácok, hogy egy lépést tegyenek a metál felé, miért rejtették el így a gitársávokat. Ugyanis Corso témái egészen meglapulnak a mixben. Nem annyira, hogy egyáltalán ne halljuk őket, sőt mondhatni, hogy kellemesen duruzsolnak, de valahogy szégyenlősen megbújnak a háttérben. Az egy magyarázat lehet erre, hogy a tagok rábólintottak, hogy a gitáros egy plusz húrt hozzon, de azzal a feltétellel, hogy ne lopja el a showt. Egy másik, hogy az előző, szinte poplemez után meg akarták mutatni, hogy nem kell őket temetni mint rockzenekar, de azért csak diszkréten. Enyhe hiányérzet marad azért az emberben, de összességében mégis pozitív az összkép: a banda hangzásában egyszerre maradt hű önmagához és egyszerre sikerült lépnie egyet előre. Ha visszakanyarodunk arra a gondolatra, hogy akár egy unalmas dad-rock lemezt is várhattunk volna tőlük, ez azért igazán kellemes meglepetés így.
Az albumon egyébként nagyon korrekt rockdalok foglalnak helyet, amelyek közül jónéhányat már klippel megtámogatva meg is ismerhettünk a megjelenés előtt. A nyitó The Wrong Things, amely kijelöli az új irányt, a zakatolós, majd remek szólóval operáló So Cold, a lassan vonagló Prosperous Futures, de egyébként az összes dal fogós refrénnel, remek énektémákkal bír. A Last DAntz mondjuk annyira, hogy egy rakás mai zenekar példát vehetne róla, mert garantáltan az ember fülében ragad napokig. Dryden Mitchell semmivel sem lett rosszabb énekes, mint volt mondjuk 2001-ben, a Mike Cosgrove dobos és Tim Peugh basszusgitáros által alkotott profi ritmusszekció pedig lubickol a dalokban, mint két magáról megfeledkezett koi-ponty a kerti tóban. Terry Corso pedig csak szerényen riffelget és mosolyog magában, hogy rábeszélte a többi tagot (ez továbbra is csak a feltételezésem), hogy ezúttal valami harapósabbat írjanak. A Wham! feldolgozás sem lóg ki egyébként a lemezről, bár minden egyes saját dal erősebb lett nála. A maga negyvenegy percével az album egyébként tökéletes hosszúságú, élvezetes hallgatnivaló. Nincs semmi tájidegen rajta, vagy olyan kísérlet, ami túl nagy falat lett volna a zenekarnak.
Mindent összevetve, a mAntras az AAF legjobb lemeze mondjuk a 2003-as TruANT óta. Meglepetés, de a zenészeknek úgy sikerült a hangzásukat előremozdítani, hogy nem vállalták túl magukat és csupa korrekt rockdallal pakolták tele a kiadványt. Ez mindenképp megsüvegelendő főleg abban a kontextusban, hogy előbb fogadtam volna arra, hogy befejezik a pályafutásukat, mint hogy megpróbálnak megújulni. A mAntras nálam egy erős négy csillag, és ha ilyet tud 2024-ben az Alien Ant Farm, akkor hadd ne kelljen újabb kilenc évet várnunk a következőre! A lemezt a CKY-jal közös Európa turné keretein belül be is mutatják, ezúttal a legközelebbi állomás azonban Bécs, november elsején.
Értékelés:
(Szecsődi Tamás)
mAntras
Alien Ant Farm
by: Szecsődi Tamás & Wolfy
W a y o 