Atmoszféra – A Silent Hill és Akira Yamaoka géniusza

Ebben a rovatban ezidáig főként filmek zenei aláfestéseivel foglalkoztunk, most azonban veszem a bátorságot és ebben a rendhagyóan hosszú cikkben egy klasszikus videójáték-sorozatot veszek górcső alá, mely az atmoszféra kifejezés szótári illusztrációja lehetne. Ez nem más, mint Akira Yamaoka Frankenstein-szerelemgyermeke, a Silent Hill zenei világa!

Videójátékok: Silent Hill, Silent Hill 2, Silent Hill 3, Silent Hill 4: The Room, Silent Hill: Origins, Shattered Memories, Homecoming, Book of Memories, Silent Hill: The Short Message, Silent Hill 2 (remake)
Filmek: Silent Hill, Silent Hill: Revelations

“In my restless dreams, I see that town. Silent Hill.” Na körülbelül én is valahogy így vagyok ezzel. Az utóbbi időben kis túlzással ugyan, de ezzel kelek, ezzel fekszem, nem igazán ereszt el a dolog. Apró vallomással tartozom, ugyanis ezt a cikket a tavalyi Spooky Seasonre terveztem megírni. Akkortájt kezdtem elmerülni eme ködös kisváros nyúlüregébe zenei fronton. No meg illett is a témához. Neki is fogtam, csak hát rám jellemző módon elsodikáztam a dolgot, az időből kifutva karácsonykor nem éreztem volna relevánsnak. Húsvétkor pedig pláne nem. Egy év távlatából visszanézve talán nem is baj, mert a téma talán relevánsabb, mint valaha. E tetszhalott franchise annyi év után végre tényleges életjeleket mutat, s most októberben jelent meg a legendás második rész remake-je. Másfelől az elmúlt egy évben alkalmam nyílt elmerülni a játékokban és a lore-ban. Így a jó hír, hogy sokkal átfogóbb és részletesebb háttéranyagból tudok dolgozni. A “rossz” hír pedig, hogy most már hivatalosan is egyike vagyok azoknak a fanoknak, akik pointing wojakké avanzsálva csodálkoznak rá egy nyirkos, hideg reggelen a kapun kilépve, hogy:

“KÖD VAN!!!!”

Előkerül a kamera és már robban is a poszt a sztorik közé, hogy MILYEN CSODÁS EZ A NAP!

Elöljáróban még annyit, hogy a rovat korábbi cikkeitől eltérően nem egy tételt vesézek ki. Képtelen lennék erre. Tehát fel lehet készülni, hogy nem egy, és nem két betétdalnál fog megállni a számláló. Szóval készítsetek be két napi hidegélelmet. Ahhoz hogy igazán értsük miről is van szó, mitől ennyire különleges ez a “diszkográfia”, az alapoktól kell kezdenünk és érdemes dekódolnunk hogy:

MI VALÓJÁBAN A SILENT HILL?

A triviális válasz: A Silent Hill a kilencvenes évek második felében egy mezei Resident Evil klónnak induló horrorjáték volt, melyet a Konami egy csodabogarakból álló fejlesztőbrigádra (Team Silent) bízott. Konyhanyelven ez annyit tesz, hogy a vállalat fogta és elkülönítette a kissé különcebb alkalmazottjait, akikkel sokszor nehéz volt együtt dolgozni, hogy ne hátráltassák a főbb projektek munkálatait. Egy teljesen elszigetelt részlegen összeterelte őket egy stúdióba, s egy horrorjáték elkészítésével bízta meg őket, teljesen szabad kezet adva nekik, hogy addig se rontsák máshol a levegőt. A fejlesztőcsapat neki is látott a munkának. Akkoriban hatalmasat ment a Resident Evil széria a Capcomnál, éppen ezért is állt elő a Konami egy hasonló játék igényével. A “néma társaság” azonban már az elején tudta, hogy náluk nem az akció lesz a középpontban, hanem a hangulat és a cselekmény. A szóban forgó történet először Stephen King “A köd” című könyvének játékadaptációja lett volna, melyben egy kisvárosra sűrű, megannyi rémséget rejtő köd telepedik. Az író jóváhagyásának hiányában ezt végül elvetették. Az alapkoncepciót megtartották és saját történetet kreáltak hozzá. Így született meg a legelső játék a szériában, mely azonnal bombasiker lett és számos díjat bezsebelt. A kiadó zöld utat adott a második résznek, ami nem meglepően ismét hatalmas sikert aratott és a mai napig a franchise ékköveként van számontartva. Ezután kezdődött a lejtmenet. A második etap után a Konami egyre inkább igyekezett szabályozni a munkálatokat. Nem ismerte fel, vagy nem is akarta felismerni, hogy a sorozat sikerének kulcsa maga az alkotói szabadság. Így hát lépten nyomon beleszóltak a történetbe, a játékmenetbe. Egyre szűkebb megjelenési határidőket tűztek ki a csapatnak. A hab a tortán pedig az volt, hogy éves megjelenésű címmé akarták tenni a szériát, így a Team Silent a harmadik, illetve negyedik részen egyszerre kényszerült dolgozni. Ez végül meglátszott a játékok minőségén is, és habár a maguk nemében továbbra is nagyszerű játékok voltak, a SH2-höz képest visszalépésnek számítottak. A kritikák is egyre vegyesebbek voltak, s az eladások drasztikusan lecsökkentek. Ezt látva a Konami szélnek eresztette a fejlesztőcsapatot, akik akkor már elkezdték kidolgozni a soron következő ötödik rész irányvonalát, ami visszatért volna a második rész koncepciójához és elmondásuk alapján az általuk írt addigi legsötétebb történet lett volna. Az IP külsős fejlesztő stúdiókhoz került és még négy önálló játékot élt meg (plusz egy PS vita játékot). Mondanom sem kell hogy ezek meg sem közelítették az első négy játék színvonalát. Meg voltak a pozitívumaik, de érződött a játékokon, hogy a fejlesztőik nem minden esetben értették meg, mitől is működtek igazán az elődök. A lore helyenkénti teljes összekuszálása és az akció túlzott előtérbe helyezése a leghűségesebb fanokat is csalódással töltötte el, így a rossz kritikák és az anyagi veszteségek hatására a 2014-es Downpour után a Konami egészen mostanáig jegelte a szériát. Volt még egy ígéretes SH projekt, melyet Hideo Kojima, a már-már istenemberként tisztelt Metal Gear Solid-széria alkotója álmodott meg, olyan nagyágyúkkal együtt dolgozva, mint Guillermo del Torro (A faun Labirintusa, Hellboy, A víz érintése stb.), a japán horror atyaúristene Ito Junji (Uzumaki, Tomie, No longer Human stb.) és Norman Reedus (The Walking Dead, Death Stranding) Egy igencsak ígéretes PlayStation demo is megjelent, azonban a projektet törölték, miután Kojima összerúgta a port a Konamival és otthagyta a céget. Ha ki kell emelni egyetlen dolgot, amely minden zavaró körülmény vagy stúdióváltás ellenére kiemelkedő maradt, akkor azok a játékok zenéi, melyekért – a 2014-es Downpourt leszámítva – minden esetben Akira Yamaoka felelt.

A “helyes” válasz: A zanzásított trivia után, túl a lore-on és minden máson, nézzük, mi is az a kvintesszencia, amit a külsős stúdiók nem értettek, de a Team Silent játékaiban vitathatatlanul jelen volt. Mi valójában ez a csendes elhagyatott kisváros? Silent Hill egy koncepció. Méghozzá nagybetűs. Egy purgatórium a földön. Egy élő, lélegző lelkiismeret, személyes pokol, esetenként egyfajta groteszk pszichoterápia, amiből vagy más emberként távozol, vagy belepusztulsz. Legyen szó bárkiről, a város megszólítja és magához vonzza azokat, akik traumák és/vagy bűnök sokaságát cipelik a vállukon. A készítők megerősítették, hogy minden egyes epizóddal egy új történetet szerettek volna elmesélni, más-más szereplőkkel. Viszont mivel a Konami mindenképp franchise-t akart építeni, illetve voltak rajongók, akik nehezményezték a második résznél, hogy nem az első játék történetét folytatja, így a fejlesztők a harmadik résznél kénytelenek voltak folytatni valahogyan a Rend nevű szekta és az “Isten” köré épülő történetet. Ezen okok miatt azonban a játék kevésbé merült alá főszereplője lelkének bugyraiba. Sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a város köré épülő történet és az akció, míg a belső pszicho-dráma aspektusai háttérbe szorultak és legtöbb esetben csak a játék képi világa vagy egy-két elejtett mondat sejtette a játékossal, hogy miről is akart a cselekmény valójában szólni. Ez pedig a későbbi folytatásokra már egyre inkább jellemzővé vált. Ennek tekintetében a Silent Hill 2 egyfajta fekete bárány a családban, hiszen önmagában is élvezhető, nem kötődik szorosan a lore-hoz néhány apró részletet és easter egget leszámítva, mégis a legtökéletesebben reprezentálja, hogy miről akar szólni a sorozat. Emberi gyarlóságok, félelmek, traumák, őrület, tragédiák, depresszió, elszigeteltség, rossz családi viszonyok, bűn és bűnhődés, ártatlanság, gyász, betegség, irigység, magány, elfojtott szexuális vágyak, testképzavar, terhesség, öngyilkosság, elfojtott emlékek és még sorolhatnánk. A játékok történetére és képi világát olyan művek ihlették, mint David Lynch filmjei,ezenkívül a Jákob Lajtorjája, Pszicho, Rosemary gyermeke, Stephen King regényei. Freud és Jung pszichoanalízis elméletei, vagy éppen Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése, és még sorolhatnánk.

“They looked like monsters to you?”

Ezen elfojtott traumákkal és félelmekkel a Silent Hill elsősorban a szörnyek képében igyekszik szembesíteni az “áldozatot”. A játékban minden egyes szörny személyre szabott és az adott szereplő valamely félelmének, elfojtott sötét vágyának vagy lelki sebének manifesztációja. Minden részben van egy központi figura, akinek a pszichéje köré épül a város arculata és “lakossága”. Például az első részben egy meggyötört fiatal lány elméjéből táplálkozik, a negyedik részben a főantagonista sorozatgyilkos eltorzult valóságába csöppenünk, de a második és harmadik részben már a főszereplőink személyes poklát láthatjuk. Egyénenként változnak a szörnyek, a városban felbukkanó elhunyt vagy eltűnt hozzátartozók, vagy azok suttogása, manifesztálódott személyes tárgyaik. A város mindenkinek személyre szabott “szabaduló szobát” gyárt, melyben lehetnek hasonlóságok, útközben egymásba futhatnak, nagy ritkán talán beleláthatnak a másik ember valóságába, de végül mindenkinek más kulcs nyitja az ajtót a megváltás vagy éppen a pokol felé. Vannak, akiknek minden borzalom ellenére egy teljesen átlagos elhagyatott városnak érződik és nem is látnak szörnyeket, mert tiszták és a városnak nincs velük dolga. Valaki viszont talán azokat is szörnynek látja, akik valójában nem is azok.

ÉLETRE KELT ATMOSZFÉRA

Azért különlegesen zseniális Yamaokának a játékokon végzett munkája, mert mindaz, amit az imént felvázoltam, átjön pusztán a zenéből és érződik. Szavak nélkül. (Szóval igazából megtehettem volna, hogy csak bedobálom a linkeket, aztán szevasztok, de ehelyett itt szívatlak titeket egy kisregénnyel.) A zenén és az atmoszférán keresztül életre kel az egész, ismerned sem kell a történetet, hogy ott érezd magad. Úgy hívja magához a játék az embereket a dallamain keresztül, mint ahogy Silent Hill teszi a meggyötört lelkekkel. Velem ez úgy történt, hogy kicsit több, mint másfél évvel ezelőtt a YouTube algoritmus egyszer csak ajánlott szekcióba elkezdett Silent Hill dalokat feldobálni. Nevezetesen a “One More Soul To The Call” című dalt. Szemeztem ugyan a thumbnailen láható apa-fia portréval valamilyen oknál fogva, de napokig ignoráltam. Így ment ez egészen addig, míg egy este félálomból arra ébredtem, hogy a lejátszási listámba bekeveredve rázendít az ominózus dal. Álmatag erőtlenségemben, tehetetlenül hallgattam végig, és valamit megpendített bennem, már nem is akartam megmozdulni, hogy átskippeljem. Olyan szomorú volt, sötét, de mégis gyönyörű és megmagyarázhatatlanul nosztalgikus. Aztán elkezdtem egyre több és több válogatott tételt meghallgatni és egyszerűen beszippantott. Létrejött a fejemben egy saját purgatórium. Egy saját ködös kisváros, a magam démonaival és keserédes emlékeivel. Kis idő elteltével végül beadva a derekam nekiveselkedtem a játékoknak és már a negyedik részt taposom. A város hívott, én pedig mentem. “Üdv Silent Hillben!”

Silent Hill Homecoming OST – One More Soul To The Call

ZSENI VAGY KÓKLER?

Akira Yamaoka egy japán dalszerző és zenei producer a Tokyo-i Művészeti egyetemen végzett designer szakon, és ezen a pályán is képzelte el jövőjét, de végül szabadúszó zenész lett és 1993-ban a Konaminál kötött ki, ahol videójátékokhoz kezdett el zenéket komponálni. Számtalan játékon dolgozott, de a Silent Hill játékok miatt vált igazán ismertté, melyben nem csak a zenékért, de a korai részekben a teljes körű sound designért ő felelt. A különböző zörejek, szörnyhangok is mind az ő agyszüleményi voltak, emellett szervesen együttműködött a történet és a karakterek kidolgozásában és több játék producereként van feltüntetve. Elmondása alapján legfőbb inspirációinak A Nine Inch Nails frontemberét Trent Reznort és számos David Lynch-film zeneszerzőjét, Angelo Badalamentit tartja. (Miért is vagyok meglepve :D) Említi még a Metalicát és a Depeche Mode-ot is. Nos, a Silent Hill stílusok és műfajok terén elképesztően változatos. Megtalálhatóak benne az indusztriális, az ambient, a techno, a rock elemei. Emellett olyan klasszikus hangszerek is, mint a hegedű, a zongora vagy talán a legikonikusabb hangszer, amiről mindig a Silent Hill jut a rajongók eszébe, a mandolin. Ezt a pici pengetős hangszert Yamaoka előszeretettel használta például a játékok intro zenéiben. Többek között az első rész “Silent Hill” és a második rész “Theme of Laura” tételében.

Silent Hill (1999) – Silent Hill

Silent Hill 2 – Theme of Laura

Néhol még a metál rétegeit is megkapargatja, mint például a SH2 “In Water” alternatív befejezéshez készült “Angels of Thanathos”-ban.

Silent Hill 2 – Angels of Thanatos

Viszont talán a legfontosabb zsanra, ami igazán hatással volt Yamaoka Silent Hill-es munkásságára az a Trip hop. A hiphop és az elektronikus zene egyfajta pszichedelikus fúziója lassú tempóval és atmoszferikus hangzással, mely ténylegesen képes volt egy belső lelki utazás élményét kelteni. Innen is a Portishead adta a legfőbb inspirációt. Néhány példa a trip hop hatásra:

Silent Hill 4 The Room – Traversing the Portals of Reality

Silent Hill Shattered Memories – Always On My Mind

Silent Hill 2 – Null Moon

Van azonban még valami, ami esszenciális Yamaoka eszköztárában. Az a bizonyos elefánt a szobában. A sample-ök használata. Nos, Akira rengeteg sample-t használ a zenéiben, ami miatt vannak egyesek, akik kóklernek tartják. Maga a tény, hogy egy zenész nem a nulláról alkot meg valamit, hanem már létező elemek használatával hoz létre aláfestőket, megkérdőjelezi művészi hitelességét a fanyalgók szemében. A sample-gyűjtemények használatának legfőbb oka egyébként az időhiány volt. Mikor az ember egy szűk határidős játékon dolgozik, ráadásul úgy, hogy az aláfestők mellett a teljes sound designért felel, elég nehéz és szinte lehetetlen a semmiből megálmodni egy 20-30 tételből álló tracklistet tokkal, vonóval. Ez egy sorozatnál hatványozottan igaz. Ahogy végeztél, rögtön dolgozni kell a következő játékon. A SH franchise teljes diszkográfiáján érzékelhető, hogy minden egyes rész kicsit megújul zeneileg. Más stílusok és más hangulat dominál minden egyes résznél, miközben mégis meg kell maradnia közben annak is, ami mindig is volt. Rengeteget dallamot írt egyébként ettől függetlenül, legyen szó a zongorás betétekről vagy az alt rockos instrumentálokról. Azt gondolom, ér már meglévő nyersanyagokból dolgozni, ha az illető képes kihozni belőle valami különlegeset. Ha Yamaoka Frankeinstein-teremtényei nem működnének, akkor nem lenne szerves része a mai popkultúrának. Mióta felismerem ezeket a dallamokat, azóta csodálkozom rá lépten-nyomon, hogy hányszor hallottam már őket életem során különböző helyeken és helyzetekben úgy, hogy fogalmam sem volt arról, honnan származik az a zörej vagy aláfestés. Emellett azt gondolom, lényegtelen mekkora eszköztára van valakinek, ha képtelen használni. Ha nincs meg legalább egy minimális zenei előképzettség, hozzáértés, kreativitás, illetve egy koncepció a fejben. Így az egész csak egy rakás zörej marad. Yamaoka mesterien ért hozzá, hogyan kell hangulatot teremteni, és hogyan töltsön meg élettel és érzelmekkel egy ilyen halott várost. Alább egy válogatás az általa használt mintákból. Akit érdekel kuksizza meg és majd eldönti magának, hogy zseni vagy kókler.

YAMAOKA SZERZŐTÁRSAI

A Silent Hill aláfestései kezdetben teljesen instrumentálisak voltak. A harmadik rész készültekor viszont megérett az igény arra, hogy rendes betétdalok is íródjanak a játékhoz. Ekkor jött a képbe Joe Romersa zenész, szerző, aki szinte minden betét dalszövegéért felelt. Néhány alkalommal énekelt is ugyan, (Hometown, Cradel Of Forest) de nagyrészt a háttérben maradt. A projekt “frontembere” nem más, mint Mary Elizabeth McGlynn, aki az éneklés mellett író, szinkronrendező és szinkronszínész. A Silent Hill mellett több más videojátékos projektben közreműködött. Jelenléte rengeteg új kreatív lehetőségnek adott helyet. A pörgősebb slágerszámoktól egészen a depresszív lassú balladákig minden egyes szám telitalálat. Neve olyannyira összeforrt a franchise-zal, hogy sokan el sem tudnának képzelni nélküle egy új játékot. Ahogy ő sem Yamaoka nélkül. Történt ugyanis, hogy Akira Yamaoka 2009-ben otthagyta a Konamit. Ez volt az oka annak, hogy a 2012-es “Downpour” epizód zenéjéért már nem ő felelt. Elizabeth kijelentette, hogy nem hajlandó Yamaoka nélkül más Silent Hill játékokhoz az énekhangját adni. Addig is más közös projekteken dolgoztak a zenésszel. Ez egészen idén év elejéig tartott, amikor is megjelent az ingyenesen letölthető, alig két órás játékidejű “Silent Hill: The Short Message” melyben nemcsak Akira, de Elizabeth is visszatért a “My Heroine” című dallal.

Silent Hill Shattered Memories – When You’re Gone

Silent Hill 3 – Letters From The Lost Days

Silent Hill: The Short Message – My Heroine

“THERE WAS A HOLE HERE. IT’S GONE NOW.”

Ahogyan változnak a szereplők, úgy formálódik át a város is. Ezt a folyamatos változást a játék zenéi is lekövetik, minden egyes epizódnak külön identitást adva. Most nézzük meg az első négy rész szinopszisát (amennyire lehet, igyekszem spoilermentesen) és az ahhoz tartozó aláfestéseket.

Silent Hill

Az első Silent Hill egy apáról szól, aki egy közúti baleset után arra ébred, hogy kislánya nincs az autóban, így a legközelebbi kisvárosban kezd el kutakodni. Hamarosan kiderül, hogy a város korántsem barátságos, az utcákon és az épületekben szörnyek garázdálkodnak, és ha ez nem lenne elég, létezik egy vallásos szekta, mely leuralta az egész várost és történetesen a főszereplőnk, Harry kislányára pályázik. Zenei fronton az első részben túlnyomó részt az indusztriális elemek, hangos, fémes zörejek és gyomorszorító sötét atmoszferikus tételek dominálnak, melyek életre keltik azt a csontvelőbe maró iszonyt és rettegést, amit egy szülő a gyermeke esetleges elvesztése iránt érezhet. Pláne, ha ártó kezek próbálnak benne kárt tenni.

Silent Hill – Don’t Cry

Silent Hill – Half Day

Silent Hill – Moonchild

Természetesen már a ’99-es játékban is tetten érhető volt az a fajta keserű melankólia, amely elsősorban jellemzi a sorozatot. Elég csak a korábban említett Silent Hill intro tracket vagy a “Tears of” outro zenét említeni. Illetve egyik személyes kedvencem a “Not Tomorrow”, mely a játék vége felé csendül fel egy olyan pillanatban, amikor ténylegesen úgy érzed, magadra maradtál ebben az őrületben, és az utolsó személy, aki tartotta benned a lelket utad során, már nem ugyanaz az ember, és már ő sincs többé….

Silent Hill – Not Tomorrow

Silent Hill 2

James Sunderland azért érkezik Silent Hillbe mert levelet kap három éve betegségben elhunyt feleségétől, amiben a városba invitálja őt. A városban a rémségeket leszámítva hasonló emberekkel találkozik, akiket szintén megszólított valami. Emellett találkozik egy nővel, aki az elhunyt felesége vadabb és dögösebb képmása, illetve követni kezdi egy piramisfejű lény, amit már korábban látott valahol. Ezt a történetet áthatja a bűntudat, a gyász, az elfojtott vágyak. Az egész egy pszichedelikus kanosszajáráshoz hasonlítható. Utazás egy megtört ember pszichéjének mélyére. Mint egy lázálom. Az első részhez képest sokkal érzelmesebb, álomszerűbb és megfoghatatlanabb. A játék aláfestései tűpontosan adják át ezt az élményt. A Silent Hill 2 soundtrackje számít a legikonikusabbnak a rajongók között és magának Yamaokának is ez a kedvenc korongja, amin dolgozott.

Silent Hill 2 – White Noiz

Silent Hill 2 – Promise (Reprise)

Silent Hill 2 – Heaven’s Night

Silent Hill 2 – Love Psalm

Silent Hill 2 – Theme Of Laura (Reprise)

Álomszerű hangzás ide vagy oda, a második résznek sem kell a szomszédba menni, hogy játék közben néhány tételtől kiverjen minket a hideg veríték.

Silent Hill 2 – Ashes And Ghost

Silent Hill 2 – Blank Fairy

Silent Hill 3

Hősnőnk az első rész főszereplőjének tizenéves lánya, aki épp nyakig gázol a lázadó tinédzser-érájában. Apja és saját múltja utoléri, így köt ki a jól ismert csendes kisvárosban, ahol az első részből megismert Rend első számú célpontjává válik. Heather egy lázadó kamasz, akinek a gyász és bosszúvágy mellett olyan félelmeivel kell szembesülnie Silent Hillben, mint a felnőttektől és egyéb zaklatóktól való félelem, a testképzavar, a depresszió, a nővé válás, a nemi erőszak és a nem kívánt terhesség. Ezek elég erős témák, de mint mondottam, ezek jelentős része sajnos csak képileg vagy nagyon árnyaltan jelenik meg, a történet nem erre helyezi a fő hangsúlyt. Heather egyébként ízig-vérig egy igazi tinédzser, de nem az idegesítő fajtából. Karaktere nagypofájú, sokszor indulatos, de szerethető. Jót tett a soundtracknek, hogy az egész egy sokkal alt rockosabb irányt vett, mely Mary Elizabeth McGlynn vokáljával olyan hatást kelt, mintha Heather az események után alapított volna egy rockbandát. Telitalálat. Az album hivatalos cover artja is elmenne egy Avril Lavigne vagy Deftones lemezborítónak a 2000-es évekből. Azt mondanom sem kell már, hogy itt is kapunk bőven melankolikus és elborult trackeket egyaránt.

Silent Hill 3 – You’re Not Here

Silent Hill 3 – I Want Love (Studio Mix)

Silent Hill 3 – Never Forgive Me, Never Forget Me

Silent Hill 3 – Please Love Me… Once More

Silent Hill 3 – Flower Crown of Poppy

Silent Hill 4: The Room

A negyedik rész főhőse Henry Townshend egy nap arra ébred, hogy képtelen elhagyni a lakását és képtelen felvenni a kapcsolatot a külvilággal. A fürdőszobája falán egy hatalmas lyuk tátong, ami egyre csak nagyobb és nagyobb lesz. Ezen a lyukon keresztül különböző világokban köt ki. Legyen az egy erdő, metró, stb., ahol eltérő rémségekkel találkozik. Végül mindig visszajut a saját szobájába. Kiderül, hogy az egészért egy Walter Sullivan nevű sorozatgyilkos felel, aki korábban a lakás tulajdonosa volt. Most pedig Henryre várna a feladat, hogy potenciális áldozatait valahogy megmentse a Walter pszichéje által létrehozott őrülettől. Henry egyébként egy kifejezetten érdekes főhős. Nincs szervesen köze a cselekményhez, egyszerűen belecsöppen a dolgok közepébe. Amolyan szemlélő. Főszereplőnk vélhetően egy antiszociális figura, aki a múltban nagyon fájó lelki sebeket szerzett. Egy depressziós, minden értelemben magányos valaki, aki önként szigetelte el magát az emberektől feltehetőleg múltbéli traumái miatt. Olyasvalaki, aki a lelki kiüresedés határán billeg. Erről árulkodik a tény, hogy mikor arra ébred, hogy saját lakása rabja lett, nemigazán hatja meg a dolog, jóformán le sem reagálja. Szinte teljes nihilben van. Azonban Henrynek rá kell ébrednie, hogy igenis, még mindig egy érző lény. Ha baj van, azonnal mások segítségére siet. Aggódik embertársaiért és szabályosan felőrli, mikor nem tud másokat megmenteni. Ezt a fajta sötét, depresszív, hangulatot kelti életre Yamaoka ebben a játékban. Ami nem kis feladat! A negyedik talán a legnyomasztóbb rész az egész szériában, annak hideg, kísértetjárta díszleteivel együtt. Ebben a játékban található egyébként Mary Elizabeth McGlynn kedvenc dala, a “Room Of Angel”.

Silent Hill 4 The Room – Tender Sugar

Silent Hill 4 The Room – Cradle Of Forest

Silent Hill 4 The Room – Melancholy Requiem

Silent Hill 4 The Room – Room Of Angel

VÉGSZÓ

Rengeteg aspektusból lehetne még vizsgálni Yamaoka munkásságát, de úgy érzem sikerült érzékeltetnem a lényeget. Tetszik vagy sem, a Silent Hill diszkográfiája megkerülhetetlen mind a videójátékok, mind a horror műfajában. Hogy mit hoz a jövő? Majd meglátjuk. Novemberben jelenik meg a Silent Hill 2 remake hivatalos albuma, melyben Akira fogta a legendás második epizód összes számát és több mint húsz évvel később újrakomponálta őket. Az újragondolás izgalmasan csavar egyet az eredetin, de mégis hű marad hozzá és ízig-vérig Silent Hill marad. Ezenkívül még két játék lóg a levegőben, amiket bejelentettek. Ezek a Silent Hill f és a Silent Hill Townfall. Megjelenési dátum még nincs a láthatáron és azt sem tudni, hogy Yamaoka ül-e majd a billentyűk mögött, de reméljük a legjobbakat. Végezetül még egy apróbb válogatás a személyes kedvenceimből, amelyek még nem szerepeltek a cikkben (igazából Jolly románcokat is tehetnék a linkek közé, ezen a ponton már úgysem olvassa senki. :D):

Silent Hill Shattered Memories – Hell Frozen Rain