Kedvenc vendégszerzőnk, Szecsődi Tamás (Summiteer) ismét a billentyűk közé csapott, és most megosztjuk veletek, mi megosztanivalója támadt az Every Time I Die poraiból született Many Eyes szeptemberben megjelent lemezével kapcsolatban. Kőkemény metalcore, ajtócsapkodós tagcsere-dráma, ismerős, de mégis egyedi ETID-etüdök – a szó Tomié!
Emlékeztek még arra az albumra, amit Tom Delonge azután adott ki sebtiben, hogy a Blink 182 szépen kinevezte a helyére Matt Skibát? Mintha valami vetélkedés kezdődött volna a két fél között, hogy ki hoz ki hamarabb valamit. Tom részéről ez kimerült abban, hogy bármit. Nem is csoda, ha elfelejtettük azt a lemezt, ami To The Stars…Demos, Odds and Ends címre hallgatott.
Valahogy ez ugrott be, miután a mindenki által (köztük engem is) nagyra tartott Every Time I Die viharos feloszlása után a két Buckley-fivér birokra kelt, hogy összehozzák a saját új bandájukat és hangzóanyag-versenyt hirdessenek egymás közt. Jordan Buckleynak annyiban könnyebb dolga akadt, hogy a zenekar nagy része mellette maradt és pikk-pakk összevezényelte a ma már Better Lovers-ként emlegetett egyletet. A kék sarokban Keith Buckley vokalista-liricista sem panaszkodhadott, hiszen ki ne akarna vele dolgozni a szcénában (a saját testvérét leszámítva). Hamar lettek is társai: Jamie Jasta összehozta őt a Bellmore-fivérekkel, akikkel ő együtt dolgozott a Kingdom of Sorrow-ban, illetve a szólóprojectjén, de az urak Corpsegrinderrel és Dee Sniderrel is nyomultak, szóval nem a semmiből ugrottak a nagyérdemű elé. Keith és Charlie hamar össze is barátkoztak, kiderült, mennyi zenekarért rajonganak közösen (Alice In Chains, Soundgarden, Deftones, stb.) és rögtön munkának is láttak. Már 2023 végén meghallgathattuk a Revelation-t a közelgő albumról, ami bizony kellemes meglepetés volt. Ugyan az ETID kaotikusságát nélkülözte a dal, de remekül megírt, energikus szerzemény lett. Be is ígérték ezek után az első Many Eyes lemezt 2024 augusztusára, amiről még pár kedvcsináló érkezett év elején (Future Proof, Mystic Cord).
Beszéljünk is erről az albumról, ami 2024 szeptember 6-án jött ki The Light Age címmel. Az egyszerűség kedvéért nem hasonlítgatnám a Better Lovers nemrég napvilágot látott debütalbumával, sem az EP-jükkel, de hogy az ETID-ről ne essen szó, azt sajnos nem tudjuk kikerülni.
A zenészek elmondták, hogy nem akartak túl bonyolult megfejtéseket a dalszerkezetekben: Keith hol a verzékben üvöltözik, a refrénekben meg énekel, hol pedig fordítva. Semmi epikus, hat-nyolc perces progresszív művészkedés, vagy igazán váratlan momentum. A gitármunka Charlie Bellmore részéről egész korrekt, néha előkerül egy-egy sablonosabb riff, de alapvetően kellemes meglepetés. Ahol Keith énekel nagyobbat, ott nagyon tudatosan alájátszanak és visszavesznek a zenészek. Keith pedig pontosan tudja a saját erősségeit: amikor üvölt, akkor torkaszakadtából teszi, amikor énekel, akkor pedig egészen kiváló, fülbemászó, emlékezetes dallamokon énekel. Egyik-másik dalban azért tetten érhető egy ETID-utánérzés, ami keserű szájízként jelenhet meg. Nem nagyon lehet koppintani ugyanis Jordan Buckley-éket. Ő elárulta anno, hogy a riffek írása közben semmi nem érdekli, csak hogy a közönség megőrüljön a hallatukon. Ez a kompromisszummentesség emelte ki őket a többi hardcore/metalcore zenekar közül, és ez az, amit nagyon nehéz reprodukálni. Ezért is nagyon kár, hogy a banda a Jézus-hasonmás frontember nélkül folytatja tovább. De ugorjunk vissza a The Light Age-hez, aminek erőssége, hogy viszonylag rövid: mindössze 35 percet tesz ki a 10 dal.
Keith Buckley nyilatkozott egy olyat is, hogy ő ugyan az új számok szövegeiben nem foglalkozik a múlttal és másokkal, sokkal általánosabb témákról ír – na persze. Nem kell agysebésznek lenni ahhoz, hogy tudjuk, egyik-másik sor kinek szólhat. Mindegy, ő dolga. A dalszövegek egyébként az ETID-éhez képest valamivel kevésbé izgalmasak, de egy olyan kivételes szövegírónak, mint Keithnek talán megbocsájtható, hogy nem mindig sziporkázik ugyanolyan szinten mindig. Azért írt anno ő olyan bravúros és sokkoló szövegeket is, mint a Low Teens-en szereplő Petal, vagy a White Void az utolsóról, de lehetne szemezgetni a munkásságából bőven és feltenni a kérdést, hogy kapott-e már ezekért valami komolyabb díjat.
Nem tudnék dalt kiemelni, hiszen nagyjából ugyanazt a minőséget képviseli az összes. A refrének, mint azt megszokhattuk Buckley-nál bombasztikusak, és erősen dallamtapadás-veszélyesek. Ez nagyon is felfelé húzza a kiadvány nívóját. Ha egy képlettel akarnánk egyébként leírni a The Light Age stílusát, valahogy így nézne ki: ETID-féle hardcore/metalcore mínusz southern hangzású dallamok mínusz káosz, plusz erősen refrénközpontú dalok, nagyon enyhe grunge-ízzel, de semmiképp nem a hangzásban. Ha nagyon összpontosítunk, itt-ott talán a közös nevezőként említett zenekarok hatását is hallhatjuk (pl. a Third akár Around The Fur-érás Deftones is lehetne).
A bulvárt sem hagyhatjuk ki a végére sajnos. Miután kijött a lemez, aminek a létrehozásában Charlie Bellmore oroszlánrészt vállalt, KB szinte azonnal kirúgta a zenekarból. Semmi magyarázat. A tag megírt egy korrekt albumot, amit aztán egy teljesen új gitáros fog eljátszani a turnén. Ráadásul a fivér, Nick Bellmore maradt KB mellett, szóval teljesen érthetetlen, ami történik a frontember körül. Ismét.
Összességében kétarcú lemezt kaptunk a Many Eyes-tól. Ha egy teljesen ismeretlen zenekar lépett volna ki a homályból, hogy a kezünkbe nyomja a dalcsokrot, közel a legmagasabb osztályzatot érdemeltek volna. Az Every Time I Die árnyékában azonban felmerülnek olyan kifejezések a The Light Age kapcsán, mint „stílusgyakorlat”, „középszerűség, amit Keith Buckley hangja emel fel”, stb. Maradjunk az objektivitás talaján: ez egy jó lemez lett, amit bárkinek ajánlanék, nálam a későbbiekben is a lejátszóban a helye, de ha választhatok, akkor inkább előbb a From Parts Unknown-t, vagy a Low Teens-t pörgetem le…
by: Szecsődi Tamás & Skinny
W a y o 