Két év telt el azóta, hogy új zenével jelentkezett az ausztrál metalcore banda. Viharos idők voltak ezek: küzdelmek addikcióval és depresszióval. Évtizedes barátságok süllyedtek az óceán mélyére látszólag végleg, de tovább mennek a srácok, új felállással és a jól ismert kísértetekkel.
Az Amity a 2010-es évek második felét a kísérletezésnek szentelte, több-kevesebb sikerrel. Anyagaik eléggé megosztották a hallgatóságot. Egyesek kedvelték az új irányzatokat, mások keserédes nosztalgiával szívükben szinte sértődötten könyörögték vissza a “Let The Ocean Take Me”-éra hangzását. A 2023-as “Not Without My Ghosts” albummal végül visszatértek a gyökereikhez és egyúttal sikerült -szerény személyem véleménye szerint – egy hasonlóan erős korongot lerakniuk az asztalra, mint a tíz évvel ezelőtti. Ha már említem a tíz évet, tavaly töltötte be a szóban forgó 2014-es magnum opus-szuk a jubileumi első X-et. Ennek örömére, kiadtak belőle egy újrakevert változatot és jól meg is turnéztatták a Föld körül. Úgy tűnt a srácok végre hazatértek. Ám a tenger felmordult és egyre nagyobb hullámokat vetett. A viharfelhők már akkor elkezdtek gyülekezni, amikor az énekes-gitárosuk, Ahren Stringer mentális és lelki problémákra hivatkozva kényszerpihenőre ment, kihagyva a jubileumi turné legtöbb állomását. Bármilyen morbidan is hangzik, ez még nem volt olyan meglepő, hiszen köztudott, hogy a metalcore színtér talán legdepresszívebb dalszövegeit szállító csapat tagjai rengeteg démonnal és gyásszal küszködnek a mai napig. Bipoláris zavar, súlyos depresszió, családi tragédiák, függőségek és még lehetne folytatni. Az is elég árulkodó, hogy diszkográfiájuk majdnem fele valamilyen aktuálisan elhunyt szerettükhöz vagy barátjukhoz íródott. A másik felében meg gyakran magukat kívánják a hullámsír fenekére lírai vagy kevésbé lírai értelemben. Végül Ahren visszatért, de hozta magával az esőt is. Néhány hónappal ezelőtt bejelentette azt, amire senki sem számított: többé már nem tagja a zenekarnak és megszakítja a kapcsolatot Joelékkel. Ez hatalmas döfés volt a rajongóknak, hiszen oszlopos alapító tag a kezdetek óta, egyedi énekhangja a zenekar egyik legerősebb védjegyévé vált és megannyi dalszövegért is ő felelt. A banda frontemberével, Joellel pedig több évtizedes szoros barátságot ápolt. De csak hogy megforgassuk azt a bizonyos kést, az elválás sem volt éppen a legszebb. Ment az adok-kapok, anyagi követelések, perrel fenyegetőzés, sárdobálás, tiltogatás. Ahren kihasználtnak, becsapottnak érezte magát, kígyót-békát kiáltva társaira, míg a zenekar állítja minden segítséget igyekeztek neki megadni, de a közös munka egy idő után teljesen ellehetetlenedett. Hogy kinek van igaza, ki a hibás, abban nem fogok igazságot tenni, hiszen a sztori szövevényesebb, mint egy évadnyi Barátok közt-epizód. Egyszerűen sajnálatos az egész, mert ennek a történetnek csak vesztesei vannak. (Ahren azóta bejelentett egy új zenekart, melyet az ex-Volumes-os Gus Farias-szal közösen indít el.) Kérdezheted, miért írtam le mindezt ilyen hosszan? Egyszerűen azért, mert az Amity új száma, az “All That I Remember” nem erről szól. (:p)
Két okból talán nem volt értelmetlen elmerülni az előzményekben. Egyrészt itt mutatkozik be hivatalosan a The Amity Affliction új tagja, aki nem más mint Jonny Reeves, a Kingdom of Giants zenekarból. Nagy meglepetést nem okozott, hiszen tavaly több turné állomáson is helyettesítette Ahrent, így sejteni lehetett, hogy esélyes a pozícióra. A tavaly augusztusi Akvárium koncertjükön is ő volt az ügyeletes és meg kell hagyni, bitang erős műsort nyomtak. Másrészt az All That I Remember egy hasonlóan fájdalmas kötelék apropóján íródott. Joel Birch elhunyt édesanyjának toxikus viselkedéséről énekel, ami rányomta bélyegét a testvérei és az ő saját életére is.
Joel: “Az anyám csak az abúzus és elszigetelés nyelvét ismerte, még a halálakor is, amikor eltaszította maga mellől a saját gyermekeit. Úgy halt meg, ahogyan az életét is élte: paranoiásan és egyedül.”
Két testvére hasonló élményekről számolt be:
Beau: “Időről időre anyánk újból és újból megmutatta, hogy számára saját maga az első, az élete fájdalmait pedig kifogásként használta, hogy azzal magyarázhassa saját cselekedeteinek és önös érdekeinek jogosságát, miközben minket teljesen magunkra hagyott.”
Chanel: “Ez a dal emlékeztet arra, hogy az anyánk hogyan ugrasztott minket egymásnak állandó jelleggel, ami miatt úgy érzem, a testvéreimmel ápolt kapcsolatom azután tudott csak igazán megerősödni, hogy ő elment. Fiatalon nem láttam át a dolgot, nem értettem meg, hogy manipulál, egészen addig, amíg évek teltek el és elszabadultam. Óceánoknak kellett elválasztania minket ahhoz, hogy levegőhöz jussak.”
A dal egyébként hangzásilag a jól bevált Amity receptet követi, amihez a jelenlegi lemezükön és az azt megelőző EP-n visszakanyarodtak. Sötét, haragos, drámai és érzelmes. A The Amity Affliction legújabb fejezete hivatalosan is elkezdődött, meglátjuk mit tartogat számukra a jövő. Például egy novemberi MVM Dome koncertet a szintén ausztrál Parkway Drive és Thy Art is Murder társaságában már biztosan.
The Amity Affliction
Nyitókép: Tom Ise (@tomise)
Post-credits scene gyanánt, aki elég bátor, az nyugodtan próbálja ki az “Amity ivós játékot” ezzel a cikkel. A szabály egyszerű: ahányszor találkozol a vízzel, a levegővétellel vagy nem vétellel, a depresszióval és szerfüggőséggel, a szélsőséges időjárással vagy kísértetekkel, az ezekkel kapcsolatos szinonimákkal, fokozásokkal, költői képekkel, iszol egy felest. Sok sikert! (Valójában emiatt lett ilyen hosszú ez a cikk, muhaha! Jó rotyogást!)
by: Traidusk & Wolfy
W a y o 
Hozzászólás