Húsz perc a death metal-körhintán: Treasondom – The Flesh Consumes The Mind (lemezkritika)

„Here for a good time, not for a long time” – ez az angol szólás járt a fejemben, ahogy az erdélyi magyar Treasondom első teljes nagylemezét, az augusztusban megjelent The Flesh Consumes The Mindot újra meg újra meghallgattam. Persze senki se értse félre: remélem, még sok folytatása érkezik az albumnak, a mottó inkább a 22 perces játékidőnek szól, amibe tíz dalt is sikerült belepasszírozni. A műfaj azonban ennek ellenére nem (csak) grindcore, hanem technikás, de mégis oldschool death metal – abból is a legigényesebb fajta.

Nem egyik napról a másikra jutott el odáig a Treasondom, hogy a nagylemezzel rendelkező zenekarok sorába léphessen – a nyitó Everyone Is Dead Or Dying egyik korábbi verziója már 2019-ben felkerült az internetre. (Nem ez volt az egyetlen szám, amit már a lemez megjelenése előtt megismerhettünk, a címadó dal mellett a Revolution Eats Its Children és a The Growing Distance sem lehetett már idegen annak, aki követi a zenekart.) Igazi arcbamászó, az elkövetkező 20 perc minden ízére felkészítő nyitány ez a dal, és különösen a régi felvétellel összehasonlítva jön ki, hogy mennyit érlelték. A hangzásban pedig szerencsére ég és föld a különbség, a keverést és masteringet Ben Jones (Pest Control, Endless Swarm) végezte. A többnyire 3 perc alatti energiabombák egymás utáni szüntelen robbanásai az album nagy erőssége, és még némi dramaturgiai érzékről is tanúskodik, ahogyan a rövid tételek közt is nyúlfarknyi Rites Of Loss slayeres baljósságával gyanútlanná téve vezet bele az egész lemez legnagyobb vadulását jelentő Cathedral For Thieves-be. Néhol azonban talán épp a gyors váltakozás válik gyenge ponttá, a Soul Searching Sickening például hiába van száztíz százalékra tömve nagy riffekkel, egyszerűen nem tart addig, hogy valódi fogódzót találjak benne, és ledob a death metal körhinta.

Az album csúcspontja számomra a Spitting Feathers, ami már a legelső húrpendítéstől komoly sportteljesítmény mind az előadó, mind a hallgató számára – CD formátumban még nem került a kezembe az album, de remélem, van rajta valahol egy figyelmeztetés a túlzott headbangelés veszélyeiről! A végén zseni a Black Sabbath-tributenak is beillő téma, és az is, ahogyan a dal átmegy a The Growing Distance kezdetére. Ha pedig már kikacsintások, a lemezen akadnak olyan pillanatok is, amik nem csak az extrém metal, hanem általában a metal határait is súrolják – a Progress? kezdő riffje később hamisítatlan hardcore darálássá evolválódik, de ez és a No Shores At The End első fél perce tényleg bármilyen műfajban felhasználható lenne, és valószínűleg fel is használták már – punkoktól kezdve garázsrockereken át Avril Lavigne-ig mindenki. Remélem, nem kapok érte hideget-meleget, de talán ez kicsit megmutatja, hogy nem is állnak olyan messze egymástól ezek a muzsikák, mint azt hisszük.

Ez tehát a The Flesh Consumes The Mind, csíp, rúg, aprít, harap, hat, alkot és gyarapít meg miegymás. Határozott előrelépés az eddigiekhez képest – már a 2018-as Nihilistic Incubator EP is tele volt bivaly riffekkel, ezeket is jó lenne valamikor jobb minőségben hallani –, az ősz folyamán pedig érdemes lesz élőben is meglesni a Treasondomot.