Soha ennyit nem kellett még Propagandhi albumra várni, mint az idén májusban megjelent nyolcadik, “At Peace” névre keresztelt kiadványra. Nyolc év telt el a Victory Lap óta, ami őszintén szólva számomra nem is tűnt ennyinek, hiszen olyan gazdag a banda bűnlajstroma, hogy a hét lemez akármelyikét vettem elő, teljes mértékben ki tudtam elégíteni a vágyaimat, amikor agyas szövegekkel teletűzdelt technikás punk/hardcore-ra fájt a fogam. [Szecsődi Tamás vendégszerzőnk írása]
Zenekar: Propagandhi (CA)
Album: At Peace (13 dal, ~ 48 perc)
Műfaj: Punk rock
Megjelenés időpontja: 2025/05/02
Kiadó: Epitaph Records
Hogy ne vesszünk el a műfajok erdejében, amikben a Propagandhi alkotott – azoknak, akik ne ismernék a punk-veteránokat – dióhéjban annyi, hogy szélsebes deszkás punknak hangzó zenekarként kezdték, majd egyre inkább megfertőzte a munkásságukat a dallamos hardcore. Annyira, hogy egy ízig-vérig alapművet tettek le 2001-ben Today’s Empires, Tomorrow’s Ashes címmel. Ami ezután következett, az ennek a logikus folytatása: további négy lemez jött nagyjából ezen a punk-melo hc vonalon, egyre több prog(!) elemmel megtűzdelve. Igen ám, mert a Propagandhi fennállásának nulladik percétől kezdve nagyon is technikás muzsikát játszott és ezt a vállalást soha egy pillanatig nem hazudtolták meg. Az olyan műveket, mint a Supporting Caste, vagy a Failed States nyugodtan lehetne progresszív hardcore-punknak hívni, már ha egy ilyen kreálmány hallatán ne akarna valaki azonnal elküldeni a pokolba. Mégis, a miheztartás végett, a szóban forgó zenekar tagjai bizony komoly zenei műveltséggel rendelkeznek és emellett tartották magukat mindig is igazi punknak.
El kell mondanom, hogy számomra eddig nem létezett olyan Propagandhi album, amit ne tartottam volna kiválónak (talán a 2005-ös Potemkin City Limits kicsit lagymatag lett összességében a többihez viszonyítva). Így vártam az új korongot és biztos voltam benne, hogy a kanadai ős-punkok most sem fognak csalódást okozni. Amikor a címadó tétel megjelent beharangozandó a lemezt, akkor sem képzeltem másképp. Csakhogy. Még most lelövöm poént: messze az album legkiemelkedőbb dala, ami igazi kvintesszenciája az előző mondjuk négy kiadványnak, amitől rögtön felcsillant a szemem. Jött még a Cat Guy, valamint a klipes No Longer Young, amik ugyan nem rosszak és egyre inkább sikerült megkedvelni őket, de hanyatt ezektől már nem estem.
Aztán teljes egészében sikerült meghallgatni az At Peace-t és elmondhatom, hogy az elmúlt hónapokban is csak keveset alakult az ismerkedés elején kialakult véleményem. Nagyon érdekes kezdés a tördelt riffekkel operáló középtempós Guiding Lights, valahogy a Natural Disasters-re emlékeztet (bár hadd ne hasonlítgassak új dalokat régiekhez). Kezdésnek furcsa, na. Aztán jönnek a csalinak bedobott dalok meg a Rented P. A., ami még hozza a szokásos dallamos, lendületes Propagandhi-receptet. Aztán, mint valami interlude, jön a Stargazing, egy egész jó, echte progos, szintetizátorral megtámogatott nótácska, majd kezdem elveszteni az érdeklődést. Elég középszerű dalok jönnek, kicsit az az ember érzése, mintha az előző lemezek b-oldalain foglaltak volna helyet, ha korábban írják őket. A Prismatic Spray (The Tinder Date) egy főhajtás a zenekar legnagyobb kedvencének, a kanadai thrash metal Sacrifice-nak. Csöppet sem punk, vagy hardcore, ez bizony olda school stílusgyakorlat. Sőt, itt pár dallammal főt hajtanak a korábban nekik szalutáló Protest The Heronak is a Hair Trigger motívumaival.
Nos, ezután még öt dal foglal helyet a lemezen és a lendület teljesen elveszik és ez a tény pont szíven találja azt, amiért nagy kedvenc a Propagandhi nálam: a sebesség. A zenekar az eddig leginkább kísérletező lemezét hozta össze, ami ki tudja, minek köszönhető. A címadó dalban Chris Hannah fekete öves dalszövegíró mintha kinyilatkoztatná, hogy napjaink aktuálpolitikájával és magával a világ történéseivel ő már nem kívánna úgy foglalkozni, ahogy ezt eddig tette, pedig frusztráltságában leginkább lemetélné az arcát egy tapétavágóval. Mondjuk nem csoda ez a beletörődés azok után, hogy minden eddigi albumukon kiemelkedő dalszövegeivel három évtizeden át combközépig gázolt olyan témákban, amik az emberiség számára kínosak, fájdalmasak. Hannah egészen elképesztő szövegíró és emellett gitáros/énekes is, méltatlanul kis figyelmet kap máig a szcénában. Ezen az albumon érzem azt, hogy kicsit bele is fáradt ebbe (nem a figyelem hiányába), inkább hogy a világ az elmúlt években csak szarabb hely lett. Todd Kowalski basszusgitáros-énekes még sosem jegyzett annyi dalt egy albumon, mint az At Peace-en. Kowalski énekdallamai és dalszerzése talán kevésbé fogós és közérthető, mint Hannah-é, ez is hozzáad ahhoz az érzéshez, hogy a kísérletezés most előtérbe kerülhetett.
Propagandhi
by: Szecsődi Tamás & Wolfy (szerk.)
W a y o 
Hozzászólás