Megvetéssel szemlélni a buszmegállóban körülöttem várakozókat – Jaffa68-interjú

Mi köti össze a Rolling Stonest Kelet-Európával? Lehet-e a kocsmában éjszakázás életpályamodell? Hányszor lehet egymás után hatost dobni a kockával? A jaffa68 a 2010-es évek legvége óta stabilan ontja magából a bluesos rock ‘n’ rollt, hol grunge-os, néhol alteres, helyenként meg egészen popos érzékenységgel. A srácok a covid-járvány előtt bazi nagy svunggal meg is lódultak volna, aztán bezárt a világ, mindenki a négy fal közé szorult. Ez egy kicsit meg is szorongatta az alapvetően is egymás társaságában felszabadultabban alkotó zenekar motiváltságát olyannyira, hogy egy 2024-es live sessiont leszámítva már hat éve nem jelentkeztek újdonsággal. Most azonban a srácok úgy érezték muszáj még egyet dobni azzal a bizonyos kockával, és négy fiókból előtúrt új dallal létrejött a Sárga EP. Hogy milyen gondolatokból áll össze a kislemez, hol is tartanak jelenleg az életben a srácok, mi is az a jaffa (amikor épp nem szörp), és hogy milyen az, amikor úgy adsz koncertet, hogy a holnap a szó legszorosabb értelmében egy új világot hoz, az az alábbi beszélgetésből kiderül.

Jaffa68

Ének – Fehér Toma
Gitár – Pék Bálint PéBé
Szólógitár – Gál László Balázs „Chungus”
Basszusgitár – Gácsi Benedek 
Dobok – Demeter Áron „Ceres”

Sziasztok! Először is, hogy mutatnátok be a Jaffa68 zenéjét azoknak, akik nem annyira vannak képben azzal, amit csináltok? 

    Toma: Kricsmiblues! 

    PéBé: A kricsmiblues kifejezést mostanában előszeretettel használjuk. Valójában klasszik rock és blues alapokról indultunk, és mivel előszeretettel kísérleteztünk, így elég sokszínű lett a repertoárunk. Funky, ska, alter, grunge, pop… szinte mindenhonnan merítettünk és vegyítettük is a műfajokat, így nehéz behatárolni pontosan mi a zenénk. Ha kutya lenne, keverék lenne az biztos. Az ének mellett két gitár, basszusgitár és dob az alapfelállás, amit gyakran egészítünk ki billentyűs hangszerekkel és szájharmonikával, illetve egy-egy különlegesebb hangszerrel is kísérletezünk néhány dalban.  

    Baromira furdal a kíváncsiság, hogy “honnananév?”, vagyis mit jelent a nevetek, miért pont ez a szám szerepel benne, mit jelképez? 

      Toma: Áh, a névadás legendája! Én még nem is voltam a bandában mikor ez megtörtént… 

      PéBé: A névadásnál még csak Laci (szólógitár) és én voltunk a zenekarban, gyakorlatilag ez egy nuladik fázis volt. Akkoriban gyakran használtam ezt a kifejezést, olyan reakciók helyett, mint a „ja”, „cool”, „értem” stb. Egy könnyedséggel teli, jól csengő nevet akartunk, aminek nincs konkrét jelentése, aminek meg kéne felelni, vagy predesztinálna bármire is, így a banda kisugárzása tud neki tartalmat adni. Mint azóta megtudtam, a magyar szlengben régen a balfácán szó szinonimájaként használták, ami szerintem zseniális. 

      Toma: Mondjuk én ezeket a verziókat is most hallom először, volt már itt szó izraeli városról, szexpózról és természetesen szörpről is. 

      PéBé: A 68-nak azért kellett oda kerülnie, mert Lacinak valamiért az volt a fixációja hogy egy jó zenekar nevében kell, hogy legyen egy szám… Valamiért belementem, bár túl sok példát azért azóta se tudnék mondani az elmélete igazolására. A 68-at azért választottuk, mert 1968 volt az az év, amikor a zene túlmutatott a szórakoztatóiparon, és a társadalmi változások mozgatórugójává lépett elő. A Rolling Stones kiadta a Street Fighting Man-t, a fiatalok világszerte utcára vonultak, a Beatles ebben az évben rukkolt elő a Revolution-nel, ami szintén éles váltás volt a korábbi szeretethimnuszok után, Párizsban diáklázadás tört ki, de ugyanúgy ebben az évben kezdett el Jim Morrison igazán kiteljesedni rocksámánként, ekkor volt Elvis nagy visszatérése és még sorolhatnám. A „szeretet nyara” utáni évről beszélünk, amikor realizálódott az emberekben a világ ócskasága, a rock’n’roll pedig olyan kultúraformáló tényező lett, aminek társadalmi hatásához zenei műfaj sem előtte, sem utána nem tudott felérni. A zenekar nevében éppen ezért ez egyfajta villoni gúny a zenei világ felé.  

      Toma: Na jó, ez már megvolt…   

      Mióta zenéltek közösen és mióta fix a mostani felállás? 

        Toma: Igazából most „ünnepeljük a születésnapunkat” azaz, hogy szinte pontosan most van hat éve, hogy először koncerteztünk Budapesten. 2020 február 19-én az Aurórában. Onnan indul az időszámítás. 

        PéBé: Az alapfelállás azóta is fix, a billentyűt leszámítva, ugyanis az ezért felelős szakember Ausztriáig menekült előlünk… 

        Toma: Ő most azt az érát éli, mikor Luke elmegy a Dagobah rendszerbe. 

        PéBé: De hamarosan visszatér szóval úgy tervezünk, hogy onnantól ismét hat főre duzzad a csapat. Egyébként ő nagyjából egy éve koncertezik velünk, viszont a kiadott felvételeken a legendás Beke István, Bex klimpírozása hallható, aki egyébként a keverésért is felelt.

        Volt egy leállásotok, ez minek “köszönhető”, és miért döntöttetek úgy, hogy ez nem állapot, és ideje visszatérni?

          PéBé: Amikor elindult a zenekar nagyon nagy lendülettel ment a projekt, remek szériánk volt. Aztán jött a covid. Volt egy koncertünk a bezárás előtti utolsó napon, ahova sokan eljöttek, és az egészet átjárta egy apokaliptikus hangulat. Nem tudtuk mi lesz ezután, benne volt, hogy évekig ez lesz az utolsó bulink szóval ugyan kicsit baljós volt, de mindenki kiadott magából mindent. A közönség és mi is. 

          Toma: Egyébként végül jó buli volt, de a lendületünket gatyára vágta. A járvány után az már nem jött ugyanúgy vissza, ez más dolgokra fordította a fókuszt. Ugyan koncerteztünk, vettünk fel dalt, az is egy időszak volt. De ennek a zenekarnak eddig mindig is része volt a ciklikussága. És ezért is fontos a Sárga számomra. Ez ennek a mögöttünk álló időszaknak a színe, a hangja. Ez egy sok szempontból nosztalgikus kislemez, amit talán így ezekkel a lassabb évekkel tudtunk most igazán értékelni. Így pedig tényleg megadni a módját a bemutatásának. 

          Mit kell tudni az új, Sárga címre elkeresztelt EP-tekről? 

            PéBé: Négy, évek óta a fiókban váró dal, négy más téma, három pörgős és egy melankólikusabb ritmus. A Kocsmaszellem egy keserédes, de dinamikusan lüktető memento azokról az éjszakákról, amikor az ember pultról pultra járva próbál eltűnni a mámorban. A Papucs blues egy dudorászós vidám bluesrock dal, a párkapcsolati dominanciaharcban elbukott férfi szemszögéből. A Füstfújó egy riff központú, dögös-pörgős, táncolható trekk, témájában afféle kelet-európai satisfaction, melynek frusztrált főhőse megvetéssel szemléli a buszmegállóban körülötte várakozókat. A Sárga egy nosztalgikus, alternatív pop dal, a múlt érzéseiről ábrándozó, ám abból már kiábrándult nézőpontból – témája pont az újrakezdés és a korszakok.    

            Kik, vagy melyik zenekarok a fők inspirációitok? 

              PéBé: Külföldi előadókból a The Rolling Stones-t, a The Doors-t és az INXS-t mondanám, magyarok közül pedig az LGT, Hobo, és a Hiperkarma ami meghatározó szerintem, de valójában bármilyen zenei műfajban, ha találunk olyan elemet, ami izgat minket, azt nem félünk használni.   

              Toma: Bob Dylan-el egészíteném ki a sort.

              Kicsit komolyabb téma: úgy jellemzitek magatokat, hogy “Táncolható történetek a hazai albérletifjúság dohányáztatta, sörszagú világából”, szerintetek mennyire okés, hogy a mostani késő húszas, kora harmincas korosztály erre az olykor sanyarú sorsra van kárhoztatva? Nyilván nektek bejött a dolog, mert erről zenéltek, de reálisan nézve meddig tartható fent ez az állapot? 

                PéBé: Nem gondolom, hogy ez sanyarú sors lenne, elvégre nem a feudalizmusban élünk, ahol akkor vagy valaki, ha saját földed van. Az albérlet egyrészt kisebb felelősséget és elköteleződést jelent, mint egy saját lakás, az italozgatás, szabadság megélése pedig óhatatlanul a fiatalkor, és a személyiségfejlődés része. Plusz egy albérletből könnyebb dobbantani, ha úgy van. Szerintem amíg nem tudja az ember pontosan, hogy és hol képzeli a jövőjét, kézenfekvőbb az albi. Azontúl pedig megvan ezeknek a romantikája, olyan, mint egy időszakos szerető. Tudod, hogy nem lesz örökre a tied, ezért könnyedebben kezeled, és vidáman gondolsz vissza rá, viszont nem hiányzik. 

                Toma: Én mondjuk szívesen laknék egy sok hektáros uradalomban a pályaudvarra néző albim helyett, vagy akár egy kastélyban, valahol Szicília partjainál. De ahogy a sporttársam is megfogalmazta, mindennek megvan a szépsége. És persze az árnyoldala is, amit szintén megéneklünk pár dalunkban. De az igaz, hogy a szövegekben sokszor gúnnyal rejtem el, hogy mit is tartok igazából súlyos problémának. Úgy gondolom vannak olyan dolgok, amiket egy egész korosztály magától is könnyen átérez. 

                PéBé: Inkább azzal a fajta klasszikus cinizmussal állunk hozzá témákhoz, amikkel Faludy/Villon lírai énjei, vagy mint Mick Jagger jónéhány szerzeményében. Az elfuserált világ különböző dolgaira reagálunk. Van, hogy gúnyosan, van, hogy önfeledten, van, hogy frivolan. Ez szerintem ugyanúgy tud elgondolkodtató lenni, mint ha halálos komolysággal vannak előadva ugyanezen témák.

                Lesz-e mondjuk egyszer egy “felnőttebb”, “érettebb” leképződése a Jaffa68-nak? Mondjuk, hogy egyen kötött pulcsiban a Margit-szigeten szombat délelőttönként vizslát sétáltató középkorú pároknak írtok majd zenét? 

                  PéBé: Szerintem a zenekar alapvető mentalitása ugyan laza, de nem gondolnám éretlennek. 

                  Toma: A ciklikusságunk miatt szerintem ez azért egy jó kérdés. Valamennyire látom előre, hogy milyen témáink, dalaink vannak még, amiket nem adtunk ki. Én azt gondolom, hogy fogunk tudni ennél komolyabbak lenni úgy is, hogy a hangvételünkön nem változtatunk. Egyébként márciusban kezdünk dolgozni egy új dal felvételén, ami talán az eddigi legszemélyesebb dal számomra. És ha már a vizslát említetted, egy kutyáról is lesz szó benne. 

                  Ki(k), vagy melyik előadó/zenekar társaságában lenne az ideális előadnotok ezeket a dalokat? Lehet már feloszlott brigád, vagy nem élő zenész is.

                    PéBé: Szerintem a mai palettáról a Fiúk passzolna hozzánk a leginkább, feloszlott brigádból a Biorobottal nézném meg magunkat, nem élő zenészek közül pedig Somló Tamást mondom.

                    Toma: A Men at Work-el, hogy a Down Undernél felmehessek a színpadra vokálozni. 

                    Mit várhat tőletek a közönség, ha ellátogatnak február 28-án az Akvába a lemezbemutatótokra, illetve az azt követő jövőben?

                    PéBé: Az új kislemez dalai mellett természetesen felcsendülnek a régebbi jaffa-számok is. Ezeken végeztünk kis ráncfellvarrást, hogy ne tűpontosan ugyanazt az élményt adják, mint a stúdiófelvétel, hanem adjon valami olyan pluszt, ami miatt megéri jegyet váltani a koncertre. Sokat dolgoztunk a hangzásokon is, hogy minden dalnak kijöjjön a maga hangulata és atmoszférája. 

                    Toma: Szinte már hagyomány, hogy egy-egy ‘Stones-t mindig játszunk.

                    PéBé: Illetve készülünk olyan új dalokkal is, amiket ugyan még nem vettünk fel, de engednek némi bepillantást abba, ami még bennünk van. Rengeteg dalunk van talonban, szeretnénk mihamarabb kiadni őket, de nyilván sok múlik azon, hogy mennyire látjuk az igényt a jaffára.

                    Még egy az útra: ki lenne az a közéleti személyiség, akit kocsmatúrán szerzett “bátorság” nélkül is simán lenyomnátok a zenekar együttes bicepszével? 

                      Toma: Alapvetően pacifisták vagyunk, de mondjuk kihívnánk Varga Viktort egy Ki tud több kabátot felvenni?-versenyre. 

                      A Jaffa68 új EP-je, a Sárga már elérhető a Spotify-on, valamint a címadó klipje is frissen megtekinthető alább, a srácok pedig február 28-án tartják a lemezbemutatójukat az Akvárium Klubban, ahol az Arms of Apollo melegít majd előttük.

                      Borítókép: Off Luca Teodóra

                      Jaffa68

                      Szerző: Radó Richárd

                      Hozzászólás

                      Create a website or blog at WordPress.com , Anders Noren fejlesztésében.

                      Fel ↑