A 2026-os évben olyan nevek kerültek a legnagyobbak közé, mint a Volbeat, a The Cure, az Iron Maiden és a Bring Me The Horizon, akiket a Bad Omens, a Sex Pistols, a Sabaton, a The Offspring, az A Day To Remember és a Three Days Grace követett.
Az idei fesztivál június 11-én, csütörtökön indult, de a beköltözés már a hét elején elkezdődött. A szervezők ezt napokra bontva oldották meg: elsőként a lakóautós Caravan résztvevők, majd szerdán a kempingezők érkezhettek. Bár a koncertek hivatalosan csütörtökön kezdődtek, a fesztiválterület egy része már előző nap is látogatható volt, a színpadok előtti lezárt zónák kivételével.
A Nova Rock hatalmas területen fekszik, amelyet szélturbinák vesznek körül, így már a helyszín is különleges atmoszférát ad: gyakorlatilag a semmi közepén épül fel egy komplett rendezvény. A Blue Stage és a Red Stage mellett a Red Bull Stage is fontos szerepet kap, ahol a kisebb, de népszerű zenekarok lépnek fel. A zenei programot étel- és italválaszték, bazársor, merch, óriáskerék, görkoris diszkó és bungee jumping is kiegészíti.
Mi a Green Campingbe csekkoltunk be szerda este, ami gyorsan megtelt, sokan már korábban elfoglalták a helyüket. Ez a kemping van a legközelebb a színpadokhoz, így kényelmesebb, de zajosabb is. Mi a praktikum és a tisztaság miatt választottuk, és végül teljesen elégedettek voltunk vele.
Mivel rengeteg zenekart láttunk, és sokba csak belehallgattunk, napi bontásban emelem ki azokat, akik valamiért maradandó élményt nyújtottak – teljesen szubjektív válogatás következik tehát.
Június 11., csütörtök
A nyitónap fő fellépője nem túlzás, ha azt mondom, számomra a fesztivál egyik legerősebb produkciója is volt. A Bad Omens mellett olyan nevek kerültek a listámra, mint a Black Veil Brides vagy a Bilmuri. Előbbieket nagyjából követtem, de a dalaikat nem ismertem mélyebben, míg a Bilmurit korábban a Sleep Token előzenekaraként láttam Budapesten.
A Black Veil Brides kitett magáért, de az ének hangosítása gyenge volt, ami kár, mert Andy hangja élőben is rendkívül karakteres és tiszta volt.
A Novás életérzéshez hozzátartozik, hogy a nagy nevek gyakran két színpadon, egymást átfedve vagy minimális időeltéréssel lépnek fel, így sokszor folyamatos az átjárás a koncertek között. A Bad Omensnél igyekeztünk időben érkezni, így végighallgattuk a Kaleo koncertjét is.
A programból talán egyedül ezt, illetve a Palaye Royale kisszínpadra való áthelyezését nem értettük. A Way Down We Go című számukról elhíresült Kaleo élvezhető, tehetséges zenekar, de a Bad Omensre váró tömeg láthatóan nem erre a hangulatra vágyott – nagyobbat ütött volna a Red Bull Stage-en.
A Bad Omens viszont… rájuk teljes mértékben megérte várni. Noah színpadi jelenléte hibátlan volt, a hang, a látvány és a setlist tökéletes egységet alkotott, így az egy és negyed óra nagyon gyorsan elrepült (ha belegondolunk, ez amúgy sem egy túl bő lére eresztett koncerthossz). A Volbeat már a vége előtt bekezdett a másik helyen, de mi végig maradtunk, így nem tudok arról beszámolni, mennyien mehettek át őket megnézni. Az estét végül sikerült egy pengető elkapásával megkoronázni.
Június 12., péntek
A péntek egy „gatyafelkötős” nap volt. Délután négykor kezdett a President, utána a Breaking Benjamin játszott, majd a Melrose Avenue-t buliztuk végig, később pedig a The Pretty Reckless-t, mielőtt szusszantunk a majd éjféli kezdésű Ice Nine Kills előtt.
A Presidentet már láttam év elején az Architects előzenekaraként Budapesten. Azt gondolom, hogy nekik is jót tesz a sötétebb, atmoszferikus közeg, ami passzol a maszkos, darkabb stílushoz, amit képviselnek. Sajátjaikon felül a Deftones legendás Change-ét is játszották, ami azt hiszem, nem volt a fesztiválos bingó kártyámon, de működött.
A The Pretty Reckless sokaknak újdonság volt, és ahogy a környezetemet figyeltem, nagyon jól fogadták őket. Nem csoda, Taylor Momsen dögös, fiatal, és baromi jó hangja van. Szeretem a zenekarban, hogy mennyire elkötelezettek, hogy hozzák magukkal az igazi rock n’ roll életérzést, Taylor pedig sokkal felszabadultabbnak tűnt, mint a régebbi fellépéseiken.
Az Ice Nine Kills előtt egyértelműen a Melrose Avenue-ra voltam leginkább kíváncsi. A srácokkal nemrég interjú is készült az oldalra, azóta pedig egyre nagyobb rajongói közönséget mozgatnak meg zenéjükkel, és karizmatikus megjelenésükkel. Az ausztrál zenekart rengetegen várták, és a fiúkat javarészt a TikTokról megismerő (főleg) nők türelmetlenül vártak kezükben a telefonjukkal az első pár sorban, ahol bebetonozott helyet alakítottak ki maguknak. A zenekar sem volt hálátlan – hatalmas, őszinte, már-már gyermeki lelkesedéssel zenéltek.
Énekesük, Vlado állandó kontaktot tartott a közönséggel, és végigpörögte a koncertet. Az utolsó számuk után a rajongók közül páran megpróbálták kicsalni őket, hogy írják alá az általuk vitt kartonokat. Ez olyan jól sikerült, hogy Vlado végül átbújt a kordonon, és fotózkodott, beszélgetett a szerencsésebbekkel, mintha mindenki egy nagy, közös haveri társaság része lenne.
Az Ice Nine Kills teljesen új színt hozott a napba – persze akik ismerik őket, pontosan tudták, mire számítsanak, de azok számára, akik nem ismerték, hogy a zenekar horrorfilmek tematikáját dolgozza fel és viszi színpadra, könnyen sokkoló lehetett a teátrális show. Itt előkerültek a jól ismert gyilkos karakterek, valamint a láncfűrész és a balta is, Spencer és színpadi segítői pedig drámai eszközökkel és látvánnyal kísérve „gyilkolták le” az áldozataikat.
Kívülálló szemmel nézve ez tényleg nem mindenkinek való – bár bizonyos szinten el lehet vonatkoztatni, a koncert végére olyan durvább jelenetek is előkerültek, amelyek, fogalmazzunk úgy, nem feltétlenül kegyesek az anyai szívhez. Évek óta hallgatom az INK zenéit, és kétségkívül kifogástalan az élő produkció, de az átütő élményből számomra talán épp a színészi alakítás vett el valamennyit – erről előbb mondanék le, mint a teljes erőbedobásos énekről, amit itt néhol kicsit hiányoltam.
Június 13., szombat
Annak ellenére, hogy szombaton az A Day To Remember, az Iron Maiden és a Sabaton is fellépett, mégis ez egy nyugisabb napnak ígérkezett, mivel alapvetően egyik zenekarnak sem vagyok első számú rajongója. Bár mindegyikbe sikerült belehallgatni, a két tervezett program a The Rasmus és a Palaye Royale volt.
Előbbi tiniéveim meghatározó zenekara volt, utóbbi pedig számomra a Nova Rock felfedezettje lett. Nem gondoltam volna, hogy a The Rasmusra ennyi év után is ennyien kíváncsiak lesznek – és szerintem ők sem. Mindig érzékelhető, ha kivételes a kémia a zenekar és a rajongók között, és ez is egy ilyen alkalom volt: rendesen hypeolta őket a közönség, Lauri pedig a nagyjából harmincéves közös zenélés után is eszméletlenül aktív a színpadon.
Azoknak, akik egy ideje nem látták őket fellépni, újdonság lehetett a felállás, hiszen 2022 óta Emppu Suhonen gitározik Pauli Rantasalmi helyett, aki az Eurovíziós fellépésüket megelőzően lépett ki az együttesből. Teljesen váratlanul ért, hogy a koncert végén Eero, a basszusgitáros lejött a színpadról, és átölelt – majd természetesen rajtam kívül még néhány embert is a közönségből. Igazán kedves és őszinte gesztus volt. A Palaye Royale nem első alkalommal lépett fel az ausztriai fesztiválon – két évvel ezelőtt a nagyszínpadon állhattak, így jogosan merült fel sokakban a kérdés, miért kerültek idén a Red Bull Stage-re, már csak azért is, mert a népszerűségük sem csökkent.
Az amerikai, glam rock/fashion-art színezetű banda idén is nyomot hagyott: hiába zenél a három testvér gyerekkoruk óta együtt, az alázatot, a szenvedélyt és a megújulni tudás képességét nem veszítették el. A hónap végén egyébként a Budapest Parkban is fellépnek, így ha esetleg még nem ismered őket, még nem késtél le arról, hogy élőben is megnézd őket.
Június 14., vasárnap
Erős zárást kapott a fesztivál, viszont a vasárnapi nap már csak egy nagyszínpaddal futott, így várható volt a tömeg az esti Architects – Papa Roach – Bring Me The Horizon trióra. Ezt megelőzően a Hollywood Undead és a Three Days Grace is fellépett, és már ezeknél is tele volt a Blue Stage előtti tér.
A Papa Roach Jacoby-ja családjával érkezett a turnéra, így fiai egy-egy szám erejéig vele együtt énekeltek, ami az egész hangulatot családiasabbá tette. Az Architects frontembere, Sam kiemelte, mennyire hálás Jacobynak, aki ott volt mellette a nehezebb időkben, és rengeteget köszönhet neki, mert pontosan tudta, mire volt akkor szüksége.
Jacoby az utóbbi pár évben sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a mentális egészség megőrzésére és a hála kifejezésére, aminek hátterét részben a hitrendszere is adja. Jó látni, hogy azok az „öreg motorosok”, akik több évtizede jelen vannak a zeneiparban, nem félnek ezekről a témákról beszélni, és példát mutatnak a fiatalabb zenészgeneráció számára is. Külön tetszett, hogy azt tapasztaltam, az emberek toleránsak és elfogadók egymással, és ünneplik azokat, akik felvállalva tökéletlenségeiket is maximálisan szeretnék magukat jól érezni. Az Architects koncertjén volt, aki a moshpitben lecsatolta a lábprotézisét és azt a levegőbe emelve indította el a pogózást, majd később a crowdsurföt is bevállalta.
A napot és egyben a fesztivált a Bring Me The Horizon zárta, akik a tőlük megszokott látvánnyal készültek, ráadásul a kivetítőn az angol szöveg német fordítása is megjelent. Mielőtt a közönség elindult volna, a szervezők tűzijátékkal búcsúztak a fesztiválozóktól.
Hihetetlenül intenzív volt ez a 4-5 nap, de az a meglátásom, hogy ha valaki egynél több napra is kíváncsi, mindenképpen érdemes bérletet venni, mert amellett, hogy anyagilag is jobban megéri, életre szóló élményt ad az ott töltött idő. A hét végén már bejelentették a jövő évi első pár nevet, akik közül az egyik a Motionless in White lesz, akik pár hét múlva új albumukkal, a Decades-szel dübörögnek tovább felfelé ívelő karrierjükben.
Nova Rock Festival
Szerző: Kocsis Viki
W a y o 
Hozzászólás