Amikor Mitch Micoley gitáros LA-ből Seattle-be költözött, egyből tudta, hogy megérkezett. A nyár közepén megérkezve pontosan az a látvány fogadta, amit egy rocklemez borítójára képzelünk: tetovált, feketébe öltözött emberek mindenütt, és az utcák áramlását végigkísérő erőteljes hangzású zenék. Már az első benyomás elég volt neki hozzá, hogy otthon érezze magát.
2022-ben Mitch feloszlatta a Moon Fever akkori verzióját, és nulláról építette újjá a projektet. A korai garázs-blues gyökereket hátrahagyva egy lényegesen súlyosabb, dögösebb hangzás felé vette az irányt: a cél egy olyan banda megalkotása volt, aki nem fél odatenni magát, és beleadni apait-anyait a közös zenélésbe. Dave Orton basszusgitáros, Troy Wageman dobos és Triston Bracht énekes csatlakozásával végül létrejött a zenekar végleges formája.
A négytagú csapatot kérdeztük tehát ezúttal, akik két éve már beizzították nálunk az Analog Music Hall színpadát, az utóbbi időben pedig még nagyobb fokozatra kapcsoltak.
Moon Fever
Triston Bracht – ének
Mitch Micoley – gitár
Dave Orton – basszus gitár
Troy Wageman – dobok
Ha jól tudom, Seattle-ben indult a zenekar, ott ismertétek meg egymást, és a közös hullámhossz indította el, amiből aztán megszületett a Moon Fever. Mi az a plusz, ami kellett ahhoz, hogy ebben a projektben együtt tudjátok gondolkodni? Hogyan tudnátok leginkább meghatározni a titeket összetartó legfontosabb elemeket?
Dave: Igen, seattle-iek vagyunk – ez a sorsszerűség és a lehetőségek városa. Mitch-nek már volt egy korábbi Moon Fever-projektje, és azért jött Seattle-be, hogy zenésztársakat találjon maga mellé. Troy meg én épp a helyünket kerestük akkoriban, és amikor a menedzserünk megkeresett minket, hogy üljünk össze Mitch-csel, úgy voltunk vele, hogy miért ne? Azonnal megvolt a kémia, pár hónappal később pedig meghallgattuk Tristont. Két nap alatt hat dalt tanult meg, így érkezett a próbára. Már az első pillanatokban tudtuk, hogy ő az emberünk. Ezt egyből érezni lehet, és akkor nincs több kérdésed.
Öt-hat együtt töltött év után vagy megutálod a másikat, vagy barátokká váltok. Sőt, már-már olyan ez, mint a barátság extrákkal – csak épp „extrák” nélkül. Vagyis hát – az a közös extra megvan, hogy együtt zenélünk, de ezzel véget is ér a dolog. Hacsak nem számít extrának az, amikor otthon felejtesz valami piperecuccot, és a másik megszán egy kis fogkrémmel vagy fültisztító pálcikával – szerintem ez simán beleszámít!
Bevallom, engem egy Instagramos hirdetés vezetett el hozzátok, amiért nem is lehetnék hálásabb, mert szerintem szuper, amit csináltok. Többször referáltok arra, hogy milyen zenekarokhoz hasonlítják leggyakrabban a hangzásotokat, viszont mégis ott van az az egyedi csavar, amitől, még ha az ember nem is ismer titeket régóta, egyből felismeri a zenéteket. Kik a személyes kedvenceitek, és ha egy dolgot választhatnátok abból, amit tőlük tanultatok, vagy ami miatt felnéztek rájuk, és azt tovább vihetnétek magatokkal, mi lenne az?
Dave: Rengeteget tanultunk abból, amikor a Steel Pantherrel turnéztunk. Zeneileg persze amúgy is felnézünk rájuk, de a színpadon kívül is hihetetlenül profik. Ránézésre nem feltétlenül ezt gondolná róluk az ember. A legnagyobb tanulság mégis az volt, mennyire jó fejek – különösen olyan helyzetekben, amikor egyáltalán nem lenne kötelességük annak lenni. Úgyhogy igen, mi is igyekszünk mindenkivel kedvesek lenni, főleg a helyi személyzettel meg a biztonságiakkal. Simán lehet, hogy a kidobó srác kétszer is meggondolja, hogy kirakjon-e, ha már érkezéskor megtanultad a nevét.
Ez most kicsit ide nem illő téma, de kifejezetten büszkék vagyunk rá, hogy az öltözőket meg a backstage-et a lehető legtisztábban hagyjuk magunk után – nehogy már más takarítsa fel a szart, amit magunk után hagyunk. Ezt a hangmérnökünktől, Tylertől tanultuk, akire szintén nagyon felnézünk. És ha ez nem lenne elég, kifejezetten jóképű is a srác.
Ugyan már voltatok EU-turnén, mégis kíváncsi vagyok rá: mik a közelgő terveitek. Szeretnétek inkább helyben találni egy nagyobb zenekart, akihez csatlakoznátok, vagy inkább bejárnátok saját turnéval újra az EU-t, vagy akár Ausztráliát?
És ha már itt tartunk: melyik az a zenekar, akiket tuti megnéznétek, ha mondjuk egy fesztiválon lépnétek fel?
Dave: Mostanában rádiós fellépésekkel meg interjúkkal turnézunk, próbálunk minél jobban hajtani, hogy a Bury Me végre berobbanjon. Az év hátralévő részében még bőven lesz dolgunk. Még gyerekcipőben járunk, úgyhogy Washington államon kívül egyelőre nem sok értelme lenne önálló headliner bulikat szerveznünk. Bármikor boldogan repülőre ülnénk, hogy lenyomjunk egy európai turnét, de előbb az kell, hogy lássuk, van erre igény.
Pár éve felléptünk a Sonic Temple fesztiválon, ahol a Limp Bizkit és a Slipknot volt a két főzenekar – a Limp Bizkitet az istenért se hagytuk volna ki! Elképesztőek voltak, pont, ahogyan azt az ember előre elképzeli. Elvittük az öcsémet is, és épp a backstage-ben lógtunk, miközben a Slipknot már a színpadra lépéshez készülődött. Összeborulva körben álltak valami fellépés előtti rituáléhoz, amikor az öcsém megbökött, és megkérdezte, mit sündörögnek ott azok a takarítók. Mondom neki „Baszki, tesó, ez a Slipknot! Ne bámuld őket!”
Albumotok, a Forever Sleep a 2025-ös év elején jelent meg, azóta pedig gyakorlatilag egymás után dobtátok ki a jobbnál jobb, fülbemászó dalokat. Mennyire szoktatok strukturáltan gondolkozni – alaposan megtervezitek általában a következő évet, mint egy projekt, vagy impulzívabb, kicsit kaotikus a dolog az aktuális ihlettől függően?
Dave: A dalok megjelenéseit alaposan megtervezzük mögöttünk egy olyan csapattal, akik mérföldekkel jobban értik ezt a folyamatot, mint mi. Ha csak rajtunk múlna, valószínűleg minden egyes megírt számot azonnal megosztanánk, aztán senki nem hallgatná őket, mert egyszerűen elnyelné őket az éter. Most annyira a Bury Me pörgetésére koncentrálunk, hogy ha van is szó újabb megjelenésről, én semmit nem tudok róla – mondjuk nálam amúgy is ez az alapállapot.
Mielőtt a Forever Sleep megjelent, ha jól rémlik, nagyjából negyedévente adtunk ki egy-egy single-t a 2025-ös tényleges megjelenés előtt. Zavaros hónapokat éltünk akkoriban. Iszonyatosan ködöseket. Valószínűleg a legnagyobbat, amit életedben láttál.
Ha a karrieretek elejét összehasonlítanánk azzal, ahol most tartotok, mi lenne a legnagyobb tanulság, amit már szívesen láttatok volna előbb? Mi változott szerintetek leginkább azóta bennetek egyéni illetve zenekari szinten?
Dave: A legnagyobb tanulság, mi? Ha visszagondolok a kezdetekre, mindannyian elég keményen a pohár fenekére néztünk – meg más dolgokéra is. Láttad a Pénzcsináló című filmet? Brad Pitt mond benne valami olyasmit, hogy „Előbb-utóbb mindannyiunknak megmondják, hogy nem játszhatjuk tovább a gyerekjátékot.” Sokat gondolok erre. Az utóbbi időben elért apróbb sikereinkkel a hátunk mögött – nem hiszem, hogy ezt már bárki is kimondta volna közülünk hangosan – talán mégsem a legjobb ötlet teljesen kiütni magunkat a fellépések előtt. Nem arról van szó, hogy szentéletű jófiúk lettünk (kivéve Troyt), de ma már felfogjuk, hogy mekkora kiváltság ez a munka. Személy szerint nekem sokkal könnyebb a turnézás, ha nem szenvedek a másnaposságtól. Ráadásul nem is hagyok el dolgokat olyan sűrűn, ami amúgy elég fájdalmas tud lenni, ha csóró vagy, és majd’ 2000 kilométerre jársz az otthonodtól. De szerintem mindannyian hatalmasat léptünk előre abban, hogy ezt komolyabban vegyük, ami akárhogy is nézzük, mégiscsak egy ajándék.
Melyik számotok született meg legkönnyebben, és melyiket volt a legnehezebb megírni? (Akár lelki szinten is, hiszen sokszor az is lehet az ok, hogy egy téma túl személyes.)
Mitch: A legkönnyebb szinte biztosan a Bury Me volt – csak úgy az ölünkbe pottyant az égből, ez a jelenség pedig általában már hozza magával azt is, hogy ez egy jó szám lesz. Ami meg a legnehezebbeket illeti, van, hogy teljesen elölről kell kezdenünk egy-egy dalt. Bár ha valamit újra meg újra át kell dolgoznunk, egyszerűbb inkább írni egy újat. Bizonyos dolgokat egyszerűen nem lehet erőltetni.
Ha most választanánk egy olyan rajongói réteget, akik nehézségekkel küzdenek, és bennetek találnak menedéket, szerintetek kihez kapcsolódnátok most legjobban azzal, amit képviseltek (dalszöveg, mondandó)?
Mitch: Az, hogy van már olyan dalunk amit játszanak a rádióban, elképesztő szemfelnyitó élmény volt. Így lehet tényleg rájönni, hogy a dalunk az élet minden területéről megszólít embereket. Triston mesélt egy sztorit egy rajongóról, akivel az úton találkozott. A srác épp egy nagyon kemény időszakon volt túl az életében, Triston meg amilyen jó fej, elszívott vele egy cigit, és átbeszélték a dolgot. A srác külön megemlítette, hogy a Bury Me segített neki átlendülni a megpróbáltatásokon.
Mi jelenti az abszolút poklot és a teljes szabadságérzést? (Pl. a bezártság abszolút pokol, míg megülni egy vágtázó lovat teljes szabadság.)
Mitch: Egyértelműen a turnézást mondanám – olyan érzés, mintha egy úttörő lennél, aki épp átkel a Mississippin. De független zenekarként az is hatalmas dolog, hogy bár mindenkinek van valahol egy „főnöke”, nekünk legfeljebb a rajongóink felé kell elszámolnunk.
Ha rajzfilmes karakterek lennétek, melyikőtök ki lenne?
Mitch: Dave lenne a Csonttörő, Triston Razor Hat, Troy a Szalamandra, engem meg annak idején sokan csak Razor Pantsnek hívtak.
Van valami közös rituálétok a próbák során vagy a turné alatt?
Mitch: Haha, igen! A negyedik fellépésünk pont a Godsmack előzenekaraként volt, úgyhogy akkor indítottuk útjára a koncert előtti rituálénkat, aminél karöltve körbeállunk, és azt énekeljük, hogy „I’m not the one who’s so far away, when I feel the snake bite enter my veins.” (A dalszövegrészlet a Godsmack – Voodoo című számából származik. – szerk.)
Vegyük úgy, hogy amit most ide leírtok, az egy éven belül valósággá válik. Mit kívánnátok az „álomcsinálótól” a következő évre?
Mitch: Imádnám, ha felléphetnénk pár DWP-fesztiválon (pl. Welcome to Rockville, Aftershock – szerk.), ahogy azt is, ha visszatérhetnénk Európába egy turnéra, meg persze pörgetnénk a bulikat az Államokban is. Komolyra fordítva a szót: Európa, visszafogadtok minket? Emlékeztek még a régi szép időkre? Szeretünk titeket és hiányoztok. Kérlek, hívjatok minket!
Moon Fever
szerző: Kocsis Viki
Vélemény, hozzászólás?