Újra itt van és javában dübörög az ősz, ami nem csak azt jelenti, hogy eljött az ideje a „Magyarországon márpedig nincs halloween, csak kezeletlen depresszió és alkoholizmus” dumáknak – hanem azt is, hogy ismételten jelentkezünk az annuális Atmoszféra-cikkünkkel. Tessék nyugodtan elcsomagolni a szúró-vágó eszközöket, idén nem Silent Hillt hoztam (habár megtehettem volna :P), hanem visszakanyarodunk a rovat gyökereihez és ismételten filmek zenei aláfestéseit vesszük górcső alá. Mai alanyunk nem más, mint az idei év legnagyobb horror-szenzációja, az Obsession, és annak kétfelvonásos hangulatgerince, a Love is in The Air Pt. 1 és 2.
Film: Obsession
Műfaj: Horror
Játékidő: 109 perc
Megjelenés éve: 2025 (mozikban: 2026)
IMDb értékelés: 7,8/10
Kiragadott soundtrack: Love is in the Air Pt.1&2
Ha még nem hallottál erről a filmről, akkor minden bizonnyal vagy egy kő alatt éled az életed, távol mindenfajta social media platformtól (Istenem, hogy irigyellek néha) vagy gyűlölöd a horror műfajt. Még ha nem is nézted meg, biztos vagyok benne, hogy elöntötték már a feededet a film jeleneteiből összeollózott toxikus barátnős mémek, vagy éppen maga a színésznő Inde Navarrette, aki azóta mindenhol is ott van ahová csak a fejed fordítod, jó úton haladva afelé, hogy Hollywood következő üdvöskéje, illetve egy generációnyi férfiú szívének elrablója legyen. Ami külön vicces, mert az alkotás a másik emberről alkotott idealizált kép veszélyeiről is igyekszik szólni többek között. De hát ilyen ez a popszakma! A hatalmas hype ellenére nem amiatt választottam ezt a filmet, hogy én is jól behúzzam belőle a kattintásokat, hanem azért, mert az elsőfilmes Rock Burwell egy olyan fantasztikus soundtracket tett le az asztalra, ami azóta sem ereszt. A teljes korongról nagyon nehéz lenne spoilermentesen beszélni, és általában amúgy is egy számot szoktunk a cikksorozatban kiragadni, de én most kivételesen kettőt hoztam. Ennek oka, hogy lényegében tekinthetők egynek is. Vagy egymás parafrázisának, tökéletesen keretbe foglalva a cselekményt. De előtte pár szó a történetről.
Obsession (2025)
A történet főszereplője az elmagányosodott és szociálisan félénk Bear, aki beleszeret Nikkibe, a baráti társaság ügyeletes „cool girl”-jébe. Miután saját töketlensége okán képtelen megvallani neki az érzéseit, dühében eltör egy közeli spiri boltban vásárolt kívánságteljesítő fűzfaágat. Azt kívánja, hogy a lány őt szeresse mindennél jobban ezen a világon. Bear először kételkedik benne, de szép lassan belátja, hogy a kérése teljesült, hiszen Nikki szinte azonnal közeledni kezd hozzá. Ugyanakkor van valami furcsa a viselkedésében. Mintha nem lenne teljesen önmaga. Az idilli szerelem szép lassan rémálommá változik.
A film a felszínen a toxikus párkapcsolati dinamikáknak, és a modern férfiak elmagányosodásnak vagy éppen elszigeteltségbe menekülésének állít görbe tükröt, azonban, ahogy a cselekmény halad, megjelenik egy sokkalta mélyebb réteg, amely a másik „oldalnak” is odacsap. Az Obsession ugyanígy boncolgatja a nemi erőszak, a vágyaink okozta személyiségtorzulás, a tetteink következményei iránti felelősségvállalás témakörét, a másik fél idealizálásának veszélyeit, és alapjaiban forgatja fel a bántalmazó és bántalmazott viszonyát. Így viszont már nem is olyan egyértelmű, mint ahogy elsőre látszik, hogy ebben a „túszdrámában” ki is az igazi fogvatartott.
Rock Burwell: Love is in the Air Pt. 1-2
Miért pont erre esett a választás?
Habár a teljes soundtrack magas színvonalon teszi a dolgát, baromi jól lavírozva az atmoszferikus melankólia és a borzongató nyomasztás között, a trekkek nagy része sima egy-két perces befejezetlen ambient hatását kelti. Ami természetesen nem baj, de egyértelműen a Love is in the Air a legkidolgozottabb, leginkább felismerhető dalpáros, mely teljes értékű „theme song”-nak tekinthető. Van egy fülbemászó dallam, megjelenik a zongora, a dobok és a szintetizátor is. (Talán még személyes kedvencem, a Bear az, ami hasonlóan kidolgozott, de terjedelmét tekintve elég rövid.) Az első rész olyan, mint egy horrornak álcázott romantikus filmzene, a második rész pedig pont az ellenkezője. A part 1-ben dominál az álomszerű romantikus hangzásvilág, amibe vegytisztán beleivódott némi megmagyarázhatatlan melankólia. Melegséget, érzékiséget sugall, de mégis van benne valami megfoghatatlanul távoli és baljós.
A dal akkor csendül fel, mikor a két főszereplő először egy hullámhosszra kerül és beteljesül a szerelem. Egymást követik a romantikusabbnál romantikusabb vágóképek, mégis, ahogy fentebb írtam, van az egész jelenetben valami nyugtalanító. A zene nagyon jól követi le és festi meg ezt a képet, ahogyan a meleg, érzéki dallamokba azért belefurakodik csendesen némi hamiskás, torz, disszonanciát keltő elem. Valószínűleg azért, mert ismerjük az előzményeket. Tudjuk, hogy ez a románc nem organikusan szökött szárba. Érezzük az idegenkezűséget. Még a kívánság utáni, de a megpecsételődés előtti jelenetekben is láthattunk vészjósló jeleket Nikki viselkedésében. Ez arra enged következtetni, hogy ez a valóra vált kívánság nem éppen a legjobb természetű. Ezt maga Bear is nagyon jól tudja! Miért fontos ez? Azért mert, mind a képi, mind pedig a hangzásvilág a főszereplő szemszögéből mutatja be az eseményeket. Érdemes megfigyelni, hogy a filmben nincsen egy olyan jelenet sem, amiben ne ő szerepelne. Minden olyan történés, amiről ő nem tud, vagy fizikailag nincs ott, az képernyőn kívül történik. A zene a belső történésekre fókuszál. Bear érzéseire, hogy mikor mit érez, és hogyan reagál a különféle szituációkra. Erre következtethetünk az album számcímeiből is, melyek szinte kivétel nélkül dekódolhatóak, hogy hol és melyik jelenetben csendültek fel. A dallamok narratív iránya is egybefonódott a képi történésekével. Egy meghitt összebújást megmérgező rosszul megválogatott mondat, egy feszült csend, vagy éppen maguk a jumpscarek is megváltoztathatják a dalok ritmusát, épp úgy, ahogyan Bear lelki és mentális állapotát. Így értelmet nyer a szerelmes montázs alatt érzékelhető feszültség is. A srác nem is lehetne boldogabb, hiszen „szerelmes”, és éppen valóra vált az, amire mindig is vágyott, de mélyen legbelül ő is tudja, hogy ez az egész nem valódi és nagy árat fizethet érte.
A Part 2 a film utolsó jelenetében csendül fel (amit a spoilerek miatt nem linkelek ide). Minden jóvátehetetlenül és visszafordíthatatlanul tönkrement. Az illúziók szertefoszlottak. Mégis a film groteszk módon egy meghitt egymásra találással zárná a cselekményt. A két főszereplő ismét egy hullámhosszon van, de ez megint csak nem természetes. Ám ezúttal a nézőnek is világos, hogy ez minden, csak nem szerelem. Meztelen a király. Nincs az az összebújós jelenet, ami ennyi vért, könnyet, halált és tragédiát hurcolva képes lenne velünk még egyszer elhitetni, hogy ennek bármi jövője lehet. Ezt a Love is in the Air Pt. 2 is nagyszerűen illusztrálja. Kétségbeesetten igyekszik újra és újra eljátszani a film elején hallható érzéki, szerelmetes dallamot, de képtelen tartani magát az őrület fülsiketítő zajával szemben, és végül elhallgat. Bear „büntetése” karmikus és nem ígér feloldozást. „Senki sem fizet az árulásért ezüsttel… Mert minden árulás díja csakis a hús!” (Jó, mondjuk ez pont Setét Torony, de kellett egy drámai végszó!:D)
Ha szereted a tényleg jól megírt, karakterközpontú, atmoszférára építő horrorokat, akkor ne ijesszen el téged a hype, nyugodtan tégy egy próbát az Obsessionnel, mert nem fogsz csalódni. Ha pedig közel érzed magadhoz a Silent Hill vagy éppen a Twin Peaks stílusú ambient filmzenéket, akkor tessék felütni a film hivatalos soundtrackjét és persze árgus szemekkel követni Rock Burwell jövőbeli munkásságát.
szerző: Elekes Roland
Vélemény, hozzászólás?