A kemény munka meghozza a gyümölcsét, ahogy az látható az Employed to Serve esetében is. Egy kis core bandából a szigetország egyik legütőképesebb exportcikkévé nőtték ki magukat, akiket simán oda lehet rakni tízezres közönség elé. Ezen állítást támasztja alá a zenekar legfrissebb anyaga, a Fallen Star is, amelyről részletesebben olvashattok ebben a cikkben. Radó Richárd írása.
Zenekar: Employed to Serve (UK)
Album: Fallen Star
Műfaj: metalcore, groove metal, dallamos death metal
Megjelenés időpontja: 2025. április 25.
Kiadó: Spinefarm Records
Támpont: Bleed From Within, Trivium, In Flames
Nem teljesen a kezdetektől, de viszonylag az őket övező hype előtt figyeltem fel a brit Employed to Serve-re. A 2011-ben, Londontól mindössze 40 km-re fekvő Wokingban alakult csapat addigra már túl volt három kis- és egy nagylemezes bemutatkozáson, mire a 2017-es második lemez, a The Warmth of a Dying Sun egyik húzó nótájának számító I Spend My Days (Wishing Them Away)-nek a klipjét elém dobta a YouTube algoritmusa. Egyből beszippantott a Converge-et idéző, hol kaotikus, hol matekos hardcore/metalcore-elegy, ahol egy fiatal, szőke hölgy köpködött savas gyűlöletet a gyanútlan hallgatókra. Mentem is rá egyből a lemezre, sőt, még egy pólót is beszereztem a híres napos motívummal, ami a radarra kerülésüket eredményező albumuk szimbólumaként világolt.
A két évvel későbbi Eternal Forward Motion már egy fél fokkal kevésbé volt kaotikus, de még mindig nem veszítette el a méregfogát, viszont itt már látszott, hogy a folytonos tagcserék ellenére a banda megkívánja vetni a lábát a nagyobb színpadokon is. Ehhez az is nagyban hozzájárult, hogy a banda két állandó tagja, a már említett szöszi hörgős hölgy, Justine Jones és a gitáros-énekes Sammy Urwin – akik a való életben is egy párt alkotnak – közös kiadót alapítottak Church Road Records néven. Habár ők itt már a Spinefarm istállóját erősítették (és azóta is ott vannak), eltökélték, hogy a kiadó segít felvirágoztatni a szigetország hozzájuk hasonló földalatti próbálkozásait.
Aztán hirtelen még nagyobb szerep jutott nekik, amikor 2020-ban az egyik legnagyobb brit underground kiadónak, a Holy Roarnak az alapítóját, Alex Fitzpatricket több nő is nemi erőszakkal és szexuális visszaéléssel gyanúsította meg, így az akkori #metoo „trendeknek” megfelelően a vállalkozás rövid időn belül földbe is állt. Csak hogy kontextusba helyezzem a dolgot, a Holy Roar előtte olyan bandáknak nyújtott platformot, mint a Rolo Tomassi, a Svalbard, vagy a Renounced – illetve többek közt az Employed’ is. Sammy ekkor döntött úgy, hogy ideje ténylegesen bejegyeztetni a Church Roadot, és hála nekik kijöhetett pl. a Svalbard azóta mérföldkövének számító nagylemeze, a When I Die, Will I Get Better?, vagy a Palm Reader soron következő (és azóta már egyben sajnos utolsó) anyaga, a Sleepless. Ez nem csak a kiadót emelte piedesztálra, de az ETS-nek is eléggé felhúzta a pedigréjét.
Újabb két évet ugrunk az időben, 2021 szeptemberében pedig megjelent a banda negyedik nagylemeze, a Conquering. Ahogy a cím is sugallja, itt már feltett szándéka volt a zenekarnak kilépni a sereghajtó titulusból, és leuralni mindent. Ez elég sok mindenben eredményezett változást: a hangzás egy jóval egyszerűbb, könnyen megjegyezhetőbb, nagy színpadon is bevethetőbb groove-os metalcore-csörte lett, sok-sok slágeres témával benne, leminimalizálták a sötét, depresszív szövegeket, helyüket jóval pozitívabb, felemelő üzenetek vették át, ebből adódóan megszűntek a színpadra lépés pillanatában a közönségnek való bemutogatások is (amik igazából soha nem az emberek ellen szóltak, csak hát ezt az edgy, meg nem értett fiatalos hév indukálta).
Mindemellett talán a legszembetűnőbb változás a tiszta ének nemcsak felbukkanása, hanem konstruktív pozícióba előlépése volt, ráadásul nem is onnan érkezett ez, ahonnan a társadalmi elvárások diktálták volna: nem Justine kezdett dalolni, hanem párja, a gitáros Sammy, aki mindig is egy oldhead volt, Dión, ‘Priesten, és Maidenen nőtt fel, ahol ezek a metalos félistenek mind magas hangon trilláztak, így evidens volt, hogy ha van már hozzá egy platformja, akkor megpróbáljon a nyomdokaikba lépni – erre még a későbbiekben kitérünk, hogy sikerült-e. Egyébként ennél a lemeznél fixálódott a zenekari felállás is, és habár a banda állítja, hogy ami gyenge pont a kiadványon, az maximum az új tagok közti kémia kezdeti gyerekcipőben járásának eredménye, a Conquering így is elnyerte a rajongók szívét, és a rá következő évben a Gojira elé pakolta a zenekart a francia metal titánok európai körútján, ahol állomásonként több ezer ember előtt kellett ezeket a dalokat megszólaltatniuk. Az, hogy a tyúk volt előbb, vagy a tojás, tehát, hogy tudvalevő volt számukra a lehetőség, és azért íródtak nagyobb színpadokra ezek a dalok, vagy csak így hozta a sors, valószínűleg a zenekar titka marad örökre.
2025 elején aztán bejelentették friss anyagukat, a rendkívül hosszú felvezető után pár mondat után itt is kitárgyalásra kerülő Fallen Start, amihez a zenekar nagyjából az összes forrását felhasználta a két album közti legnagyobb szünetük alatt. Csini promófotók, a visszatérő napos motívum, tizenegy dal közel háromnegyed órában, három igen nívós vendég (ami előtte soha nem volt még ETS-anyagon), mindez pedig a „heavy metal egység” zászlaja alatt. Ehhez pedig jön az újabb csavar: a zenekar is mondhatni felült a svéd melodeath revival jeges hómobiljára és úgy írta meg az új lemezét, hogy közben a turnébuszban folyamatosan In Flames szólt – amikor épp nem Soilwork. Ez Sammy tradicionálisabb metalos ízvilágával, vagy Justine nu metalos orientáltságával vegyülve akár egy katasztrofális végkifejletet is eredményezhetett volna, de szerencsére nem egy kezdő, ctrl+c-ctrl+v-csapatról lévén szó, érezhető volt, hogy ez a „skandi-mánia” csak a marketing része a dolgoknak, és maximum egy-két építőkockát fognak kitenni a Fallen Star egészében. Természetesen így is cigivel és sörrel a kezében a képernyőre mutogató DiCaprióvá válunk, amikor tényleg felcsillannak a svédelt riffek az anyagon.
A lemezről három előzetes nóta érkezett, és elsőre kapásból el is lőtték az album szerintem legjobbját. Ez az Atonement, ahol az elmúlt évek legpopulárisabb malachanggyárosa, a Lorna Shore szénné varrt torka, Will Ramos vendégeskedik. Itt pedig megjegyezném, hogy baromira imponáló, hogy a zenekar annyira alázatos, hogy mindhárom dalt, amiben fítek vannak, az adott előadóra igazították. Jelen esetben még inkább, ugyanis a trekk ízesen Will alá “deathcore-osodik”, és eleinte csak az lett volna a fiatal énekes feladata, hogy Justine oldalán felröfögi a verzét meg a bridge-et amolyan rossz zsaru-még rosszabb zsaru felállásban, de helyette az éneklős refrént is elvállalta. Igen, tiszta énekkel. Ez amúgy annak lehet csak meglepő, aki Ramos munkásságát csak a Lorna Shore-on keresztül vizslatja, de igazából a srácnak elég pöpec hangja van, amivel előszeretettel énekelget Sleep Token- vagy BMTH-dalokat a saját csatornáján. A dal így egyébként egy meglehetősen rádiós metal slágerré alakult, és nem lehetek elég hálás Willnek, amiért elhappolta Sammy elől az éneklés lehetőségét, erre pedig még mindig nem térek ki, hogy miért is, de eskü mindjárt odaérünk.
A következő dal a címadó Fallen Star előzetes megfuttatása volt, amit sokan a megjelenésekor a fellow csajfrontos Rolo Tomassi munkásságához hasonlítottak a sejtelmesen ködös atmoszféra-fátyolos megoldásai miatt. Ez is egyébként az album erősebb pillanataihoz tartozik, biztos vagyok benne, hogy gittként fogja egyben tartani a setlistet. A lemez megjelenése előtt pedig harmadikként a Breaks Me Down látott napvilágot ami a minél inkább az epikusságra törekvő billentyűivel és elektronikus dob beatjeivel az elején garantáltan egy emlékezetes pillanat marad. Sajnos nem pozitív szempontból, inkább azért, hogy mennyire furcsa az ott, és idegen a zenekartól. Szerencsére a dal többi része azért felhúzza a minőségi mércét, meg a mosolyt az arcom szélén, amikor a ‘Dying Sun-ra emlékeztető tördelések jelennek meg benne.
A lemez vehemensebb élét képviseli még a borda roppantó nyitány, a Treachery, ami egy igazi ős-ETS-darab lett. Semmi dallamos ének, csak végig kalapálás, ízléses szólózás, majd két lábbal a koporsóba talpalás és meghajolás. Parádés. Az előzetes single-ök hármasát átugorva a Familiar Pain is hasonló fordulatszámon pörög, aminek svungját megint csak a refrén töri meg. A svédelt ízek aztán a Now Thy Kingdom Come-on csúcsosodnak ki igazán, és itt hatalmas gitározások közepette játssza magát az egekbe az Employed to Serve, amit már csak a soron következő, a banda nem hivatalos testvér zenekarának, a Svalbardnak a vörös ciklonjával, Serena Cherry-vel közös Last Laugh tud tetézni. Hol akkor mégis a hiba? Miért nem tökéletes a Fallen Star?
Erre leginkább két magyarázatot találtam. Az egyik, amire már a cikk eleje óta utalgattam, azok a gitáros itt-ott megjelenő tiszta énekei. És isten ments, hogy belerúgjak a srácba, aki egy tündérpofának tűnik így ismeretlenül is, illetve egyik fele annak a dinamikus duónak, ami miatt még mindig létezik a banda, és biztos vagyok benne, hogy sokat tett azért, hogy a zenekar ott tartson, ahol. Emellett viszont egész egyszerűen nem egy képzett énekes, és nincs ezzel semmi baj, ki lehet ezt tanulni idővel, viszont én egy baromira türelmetlen arc vagyok, aki azt az elvet vallja, hogy valamit vagy csináljunk rendesen, vagy sehogy. Ezért aztán jobbnak (és élvezhetőbbnek is) tartom azokat a momentumait az anyagnak, ahol nincsen erőltetve az ő tiszta éneke – ami így számomra nem is annyira tiszta igazából.
A másik dolog pedig – és ez elkerülhetetlen volt a zenekar népszerűségének növekedését látva -, hogy a banda átállt az afféle „nagyszínpados metalra”, ami valakinek vagy fekszik, másoknak pedig egész egyszerűen nem annyira a kenyere. Magamat is inkább az utóbbi kategóriába sorolnám bizonyos helyzetekben. Ettől függetlenül borzasztóan örülök a banda sikerének, és nagyon is büszke vagyok rájuk, hogy olyan célokat tűztek ki maguknak, amiket igazából ilyen spiritusz mellett simán be is húzhatnak idővel – mint ahogy azt tették előttük sokan mások, hasonló pozícióból indulva. Hogy úgy mondjam, a Fallen Star az Employed to Serve-nek az, ami a Parkway Drive-nak az Ire volt. És nézzük meg hol tartanak most az ausztrálok.
Végső soron a Fallen Star nem pont nekem szól – ettől függetlenül viszont szólhat nagyon sok másik embernek! Valószínűleg jóval többeknek, mint azt a ‘Dying Sun, vagy az Eternal’ lemezek tették. Az Employed to Serve soha nem volt még annyira magas szinten, annyira betonstabil felállással és annyira szilárd üzenettel és kinyilatkoztatással felvértezve, mint most, és a lemez címével ellentétben ez a csillag nem hullik, hanem minden eddiginél fényesebben ragyog. És habár én a közösen átélt emlékek végett a 2017-es napfogyatkozásra voksolok, a megfelelő okuláré mellett tovább figyelem majd ennek a termetes égitestnek a tündöklését a továbbiakban is.
Employed To Serve
by: Radó Richárd
W a y o 
Hozzászólás