Szinte a semmiből érkezett tavaly év végén a győri Devoid zenekar harmadik nagylemeze, a Culture War, amely egy tűpontos és sajnos elég hervasztó látlelet kis hazánk jelenlegi lelkiállapotáról.
A hazai közbeszéd jelenleg olyan akár a béka a forróvizes lábasban, mely alatt lassan, de fokozatosan emelik a hőfokot. Évről évre érezhető volt, ahogyan melegszik, de talán az utóbbi időben hasított belénk a felismerés, hogy elértük a forráspontot, a vadul bugyborékoló főzővíz pedig bármelyik pillanatban kiszökhet az edényből, eláztatva a konyhát és megégetve a kezet, ami utánakap. A kis kétéltű mozdulatlanul hever az edény alján. Nagy valószínűséggel döglött. Szinte teljesen ellehetetlenített, vagy cinizmussal szétmart diskurzusok, buborékba zárt rögvalóságok, felhúzott falak, amelyeken még ablak sincs. Ha netalán mégis van, akkor sosem tisztították, a kilincs pedig le van szerelve róla. A pokol a másik emberré vált. A kérdés támadás, a gondolkodás fenyegetés, a kompromisszum keresése meg naiv idealizmus a másik szemszögéből. Leegyszerűsítve: Kultúrharc. Erről szól és ezt a nevet tudhatja magáénak a Devoid legújabb albuma is. Waldmann Szilárdék 10 tételen keresztül igyekeznek rávilágítani a jelenségre és kísérelnek meg valamicskét tisztítani az arra még fogékonyak ablakain.
Hangzás tekintetében rengeteget fejlődött és újított a zenekar. Vokál terén a frontember az eddigi legjobbját nyújtja. A korongon lévő trekkek “dallamosabbak”, mint valaha. Az korábbiaknál jóval tudatosabb és összeszedettebb dalszerkezettel dolgoznak a srácok, ami hatalmas fegyvertény, mert így a műfajt kedvelő, de avatatlanabb fülek is könnyebben rá tudnak hangolódni a ritmusra és koncerten is könnyebben énekeltethető. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy veszítenek a tempóból, sőt. A Culture War sokkal súlyosabb, deathcore-osabb irányt vett a diszkográfia korábbi darabjaihoz képest. A hangzásvilág, illetve a rosszalló, társadalomkritikus dalszövegek összességében a Fit For An Autopsy-t jelenítették meg lelki szemeim előtt. Abból is az újabb, “Gojirásabb” hangzás dominál, ami számomra hatalmas piros pont.
A lemezt nyitó New Religion (Hate) című szám a legelején nyilvánvalóvá teszi, hogy a lemez központi témáját valóban Magyarország ihlette és nem valami fiktív állam, ami mögé kényelmesen szuperpozícióba lehet helyezkedni, hogyha esetleg a performansz hatására fenn áll a veszélye annak, hogy már nem csurran és cseppen az a bizonyos. A felhasznált híradós audiókollázs a korai KING 810-et idézi, ahol előszeretettel nyúltak hasonló dramaturgiai eszközökhöz szeretett szülőföldjük ostorozására. A felvezető után rögtön a title track következik amely megkísérel a legszemellenzősebb rétegekhez szólni egy igencsak nyers kórussal és egy olyan nukleáris blegh szegmenssel, ami a forgóajtót is bevágja.
A következő slágerszám az albumról a D.C.S.R., ami rögtön kitűnik pit-pozitív ritmikájával és kántálós refrénjével. Őt is megtámogatták egy videóklippel, amely csak úgy árasztja magából a jól ismert, még mindig a szánkban érzett posztkomcsi hangulatot. Bepillantást nyerhetünk abba, hogyan folyik a munka “Devoidisztán” vezetésében a “Csencselj! Csalj! Lopj! Ismételj!” szabály égisze alatt.
Waldmann Szilárd, a banda frontembere a következőket fűzte a dal klipjéhez:
“A klip erőteljes vizuális világa a totalitárius rendszerek romlottságát és embertelenségét hivatott bemutatni, üzenete a társadalmi visszásságokra és a hatalom torzító hatására reflektál.”
A harmadik klipes, és egyben legrégebbi szingli, a ‘Begging For Love’, azért is érdekes, mert az album kontextusában egy teljesen új értelmezést is kapott. A dal eredetileg (írtunk is róla anno) a közösségi médiában kialakult felszínes kapcsolatokra és a megfelelési kényszeres magamutogatásra kívánt reflektálni. Az online térben uralkodó szeretethiány az album keretrendszerébe is jól illeszkedik. Elég csak az elmúlt évben már kézi vezérléssel is folyamatosan gerjesztett “harcosáradatra” és komment-lövészárkokra gondolni. A lemez még ezek után is bőven tartogat meglepetéseket. A The Flame és a Hold On Tight iszonyat dallamos gitárszólamai olyan emocionális töltettel rendelkeznek, amit személy szerint nem vártam volna a zenekartól. A Leave It Behindot lezáró Robotboy soundtrackre emlékeztető breakdown pedig számomra az album egyik fénypontja. (Sajnálom, nem tudom nem hallani.)
A zenekar egy meghatározó mérföldkőhöz érkezik a záráshoz közeledve. A legtöbb olyan magyar zenekar életében, aki a hazaáruló kémek nyelvén (értsd: angolul) énekel, előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor megírja első magyar ajkú dalát. A Devoid életében most jött el a pillanat. A No Martyr Collective-t alkotó zenekarok (Bipolaris, Beerzebub, Witchthrone) vokalistáit egy csokorba szedve megszületett az Apátia Luxusa című nóta, ahol az említett bandák stílusai keverednek, és alkotnak egy kifejezetten egyedi egészet.
Emelem kalapom a Devoid előtt, akik eddigi legjobb munkájukat tették le az asztalra a Culture War képében. Mégis számomra a legkedvesebb meglepetést a búcsúzó MMXXII jelentette, ami egy vokáltól mentes, zongorás-hegedűs téma. Sötét és melankolikus. Mintha csak Yamaoka Akira egyik kiadatlan soundtrackje lenne a Silent Hill 3 érából. Ennyi tombolás után tökéletes levezetés egy ilyen intenzív albumnak, de ugyanakkor nem nyújt érzelmi feloldozást. Azzal, hogy feltártuk a betegséget, még nem szüntettük meg. Hogy mi lehet a megoldás, és számomra mi a lemez fő üzenete, azt George Orwell is megfogalmazta 1984 című “fikciós” regényében:
“Gondolkozni, gondolkozni, ha csak a másodperc töredéke van is hátra – gondolkozni: ez az egyetlen remény.”
Értékelés:
(Elekes Roland)
DEVOID
W a y o 
Hozzászólás