Ha csak a metal karrierjét nézzük, sokaknak eddig leginkább egy ambíciózus, végeredményben főleg szórakoztató projekt állt Poppy neve mögött, de mostantól kezdve többé nem lehet nem komolyan venni. Nem emlékszem, mikor éreztem utoljára egy metal lemezen ekkora main character energy-t – pedig az igazán öncélúan skizo elemek már lejjebb vannak tekerve a korábbi lemezekhez képest. King Kong, Thomas a gőzmozdony, Dukai Regina, Blink 182 – vajon a cikk végére mindez értelmet nyer?
Előadó: Poppy (US)
Album: Empty Hands
Műfaj: metalcore, deathcore, alternatív metal, pop metal
Megjelenés időpontja: 2026. január 23.
Kiadó: Sumerian Records
Támpont: Evanescence, Amaranthe, Spiritbox, Lorna Shore, Suicide Silence, Otep
Moriah Rose Pereira, alias Poppy egy sajátos jelenség. Akinek eddig nem mondott túl sokat a neve, annak meg kell ismernie a hátterét, hogy megértse a zenéjét, ugyanis a nyugati szórakoztatóipar egyik legszerencsétlenebb (rém)sztorija fűződik hozzá. Viszonylag jelentéktelen country rock karrierje kezdetén az akkori producere, Titanic Sinclair (bárcsak a neve lenne a legnagyobb gáz az emberrel kapcsolatban) egy rakás szerződéssel bebetonozott bántalmazó kapcsolat béklyóján keresztül egy YouTube szenzációt csinált belőle – megalkotta a Poppy-karaktert, egy ártatlan fiatal lány alakját viselő, zsinóron irányítható bábut, aki milliós megtekintésekkel, és még a saját műfajukban is igénytelen popdalokkal kövérítette emberünk pénztárcáját.
Így, utólag visszatekintve, amikor 2019-ben Poppy kiszabadult, az körülbelül ahhoz volt fogható, mint amikor a legelső King Kong filmben az óriásmajom – kezében a film szőke hősnőjével – először pillanthatott körbe szabadon a New York-i felhőkarcoló csúcsáról. Nyilván hazugság lenne azt állítani, hogy fenekestül felforgatta volna a kortárs popkultúrát, de azért mégis csak kapott két Grammy-jelölést (a VALAHA VOLT legelső női szóló előadóként metal kategóriában), az utóbbi három albuma pedig talán az évtized három legeredetibb lemeze. Ez a nő nem “alkot egy műfajban”, hanem azt csinál, amit akar, nem ismer sem Istent, sem embert, amikor a hangzások gátlástalan keverésére kerül a sor. Az Empty Hands is úgy csapong az industrial, a stadionrock, a pop metal, a deathcore és a grunge közt, mintha egy asztalon egymás után huszonöt metronómot indítanának el, a kaotikus ide-oda kattogásból pedig kiemelkedik valami egészen magával ragadó, a zajnál nemesebb, de még mindig kakofón harmónia – aki pedig tudja, hogy működnek a metronómok, az azt is tudja, hogy előbb-utóbb ugyanarra az ütemre fognak kalapálni, akkor pedig jaj annak, aki a kalapács útjába kerül.
Pedig a legpopulárisabbaknak szánt dalokban pont nincs szinte semmi olyan, amit a nu metal nagyasszony Otep, a pop metalt a valaha volt legszélesebb rétegekhez eljuttató Amaranthe, vagy a Poppyval a tavalyi End Of You dalt közösen jegyző Amy Lee és Courtney LaPlante zenekarai, az Evanescence és a Spiritbox meg ne valósítottak volna már. Az eredetiséget az adja, hogy az ő eszköztárában ezek mind benne vannak, és az ezekből összeállítható összes lehetséges kombinációt meg tudja valósítani. Amúgy nagyszerű, lejátszóba ragadós számok ezek is (forrás: a lejátszómba ragadtak), gondolok itt a klipes Guardianra és Unravelre, de ha Poppy igazi vizionárius zsenijére vagy kíváncsi, akkor a rétegzene rétegzenéjének a rétegzenéjét képviselő oldalát kell keresned.
Vagy az talál meg téged: rögtön a nyitó Public Domain annak a skizofrén perszónának az egyik utolsó hírmondója a lemezen, ami mondjuk a nagy áttörést jelentő I Disagree lemeznek még az alapját jelentette. Ja igen, van egy rossz hírem: ha 2020-ban felkaptad a fejed mondjuk a Concrete-re, de aztán elvesztetted a Poppy-fonalat a körülbelül évente megjelenő új albumokkal, akkor ezen a lemezen már ne is keress yummy yummy yummyt, meg torzított gitáros Thomas a gőzmozdony zenét. Poppy megkomolyodott, de tette ezt úgy, hogy nem a szabályokat tanulta meg, hanem a teret hajlította meg maga körül.
Jelen sorok írásakor az említett két klipes dalon kívül még a Bruised Sky, és az album talán legjobb main riffjével rendelkető Time Will Tell kapott még klipet, de a legjobb szám megtisztelő címét a Public Domain mellett az extrém (jelentsen ma ez a jelző bármit is) Dying To Forget érdemli. A lágyabb Unravel és az intenzitást a nulladik másodpercben csúcsra pörgető Dying To Forget közti átmenet az egyik legjobb árukapcsolás azóta, hogy a Glamour Magazin egyik számához – borítóján Dukai Reginával – kiscsomagos papírzsebkendő volt a melléklet. Nem Poppy az első, és nem is az utolsó, aki a fejhallgatómon keresztül a dobhártyámba gravírozza az üvöltésével, hogy “I’ll end your fucking life” – ez a zenei ízlésemmel és az arról való írás mesterségével jár – de nem sokan hagytak bennem akkora nyomot vele, mint ő. Róla elhiszed, hogy meg is teszi.
Mondjuk azt még nem hallottam mástól, hogy “Eat the hate that makes me cum, use your tongue to clean it up”. Ez a fajta, még Poppytól is szokatlanul határfeszegetősen polgárpukkasztó szexuális szösszenet egészen pontosan az Eat The Hate dalban hangzik el, amiről nem tudom eldönteni, hogy Nirvanább-e, mint amennyire Blink-182. Libabőrös érzés belegondolni, hogy mekkorát ment volna ez a dal 2001-ben. (Amúgy az egyik dalközi összekötő minitrack-nek pont Blink a címe.) A záró címadó dalra már nem marad bőr az arcon, amit letépjen, de még egyszer utoljára a földbe tapos, biztos ami biztos.
Öt csillag. Március 22-én a Barba Negrába is elér a Constantly Nowhere turné – akárki jöhet utána Magyarországra, nehéz lesz felülmúlni. Az Empty Hands-el pedig majd év végén a toplistán találkozunk még.
Értékelés:
(Németh Hunor)
W a y o 
Hozzászólás