Túl vagyunk az év egyik leghypeoltabb megjelenésén: a scrantoni Motionless In White kiadta legújabb, hetedik nagylemezét, mely éppen a zenekar huszadik évfordulójára futott be. Az anyagot nem kis várakozás övezte, ez köszönhető többek között a banda évről-évre egyre növekvő presztizsének, a bitang erős szingliknek és a grandiózus ígéreteknek. Eljött a megjelenés napja és az album megítélése elég megosztó lett a rajongók körében. Valaki csalódottan, magát becsapva érezve, orrbefogva fordult tova, megint mások szerint pedíg ez a legjobb dolog a szeletelt kenyér óta. Na de hol az igazság? Nem tagadom, az első találkozásom a Decadesszel nekem is elég ambivalensre sikerült. Megvoltak a pillanatai, de a végére hagyott némi savanyú utóízt a számban és bevallom férfiasan, bosszankodtam rendesen. Ennek legfőbb oka, hogy valójában nem sokon múlott, hogy ez egy kiemelkedően jó nagylemez lehessen. De akkor mi mehetett félre?
Zenekar: Motionless In White (USA)
Album: Decades
Műfaj: metalcore, indusztriális metal, gothic metal, alterantív metal, nu metal
Megjelenés időpontja: 2026. július 17.
Kiadó: Roadrunner Records
Támpont: Ice Nine Kills, Fit For A King, Breaking Benjamin, Marilyn Manson, Poppy, Architects, The Plot In You
Kezdjük a legelején! Mielőtt a Motionless In White-fanok nekiállnának szétkapni engem, jelezném hogy ne lőjetek! Én is egy vagyok közületek. Tán pontosan tíz évvel ezelőtt botlottam bele a zenekar Reincarnate című számába siheder gimnazista koromban. Ekkoriban kezdtem, főleg egy újdonsült „deathcore kid” osztálytársam hatására megismerkedni a fémzene sötétebb, vadabb oldalával. Addig a Skillet, Three Days Grace, Breaking Benjamin, Red, Bullet For My Valentine-ötösfogat, illetve a hozzájuk hasonló egyéb zenekarok képezték nagyrészt a zenei repertoáromat. Ekkor jött az én „tetyim” és a pofámba nyitotta Pandóra szelencéjét. Egyből kivakuzta az agyam a Thy Art is Murderrel, Vulvodyniával, Angelmakerrel,néhány Northlane-számmal, illetve Alex Terrible YouTube-ra gyártott coverjeivel. „Figyi tes, nézd ezt az orosz faszit. Ez a jövő g*ci!” Amellett hogy egyfajta minőségellenőrnek használtam faszimat, hogy megtudjam, egy adott bandát érdemes-e hallgatni, vagy cringe-nek számít, egy idő után saját szakállamra is elkezdtem felfedezni számomra addig ismeretlen, illetve egyenesen ignorált zenekarokat. Persze ment a gatekeeping is rendesen. „Ez gáz, ez fos, ezt pózerek hallgatják, az első két album jó csak mer’ utána eladták magukat” ésatöbbi. Fiatalság, bolondság, jelentem mind kinőttünk belőle azóta (remélem te is, kedves olvasó!). Aztán ahogy fentebb írtam, ráakadtam a MIW-re. Azonnal megtetszett a spooky, gótikus hangulat, az érzelmes refrének, és a kellően haragos, edgy dalszövegek. Amikor „elvittem vizitre” a felfedezésem, az én tetyim nem igazán approbálta a dolgot. „Asszem vágom tesó, de nem annyira adja nekem, meg amúgy is csomó Manson-koppintás van benne.” Ez volt azonban az első alkalom amikor azt mondtam: „Nem baj! Szerintem kurvajó!” Innen indult meg igazán az utazásom a saját ízlésem kialakítása felé, a műfaj sötétebbik oldalán. A Motionless‘ így abszolút az egyik legelső szerelem és dobogós kedvenc a mai napig. Hallottam azóta már komplexebb, vadabb, érzelmesebb dolgokat, de még a megváltozott preferenciáim ellenére is, egy betonbiztos pont, ami nem okozott még csalódást. 2016-ban jött ki az 570 című dal és épp nagy erőkkel kezdték előkészíteni a Graveyard Shift album cycle-t, amit izgatottan vártam, számolva a napokat a megjelenésig – ami véletlenül pont a középsikolás ballagásom napjára esett, így többszörösen is meghatározó lemez lett számomra. Úgyhogy azt hiszem bátran hívhatom magam certifikált rajongónak, aki nem csak ragebaitelni jött ide. A Graveyard Shift sokaknál nagyon megosztó lett, hasonló okokból egyébként, mint most a Decades. Mégis a mai napig nagyon szeretem és egy fontos mérföldkőnek tartom azt a lemezt. Na de mi a helyzet az új koronggal?
Anno a Graveyard Shift marketingje attól volt hangos hogy ez lesz a zenekar addigi legszemélyesebb albuma, visszatérnek a gyökerekhez, és jelentősen több lesz benne a darálás, pontosan úgy mint a régi szép időkben. Első fecskéje az 570 ékes példája volt eme ígéretnek, így az igazán hardcore rajongók is egy Creatures (az első lemez 2010-ből) 2-re számíthattak. Azonban ez a kép minden egyes kedvcsináló kiadásával egyre árnyaltabbá vált. Aztán megjelent az album és érezhetően valami nagyon mást kaptunk. Pedíg abban nem hazudtak, hogy tényleg kifejezetten sok karcos dal került fel a lemezre. Persze az is hangsúlyozásra került, hogy a zenekar nem akar egyfajta hangzásnál leragadni, de ezt már a véresszájúbb kapuőrök nemigazán akarták tudomásul venni. A négyes lemez tényleg nagyszerű dalokkal lett telepakolva, ahol tisztességes mennyiségben kapott helyet a zúzás, a múltba révedés, a teátrális spookyskodás, emellett letették az alapjait a slágeresebb, modernebb MIW-korszaknak is. Ezen az albumon kaptak helyet az Eternally Yours, illletve a Voices című dalok amik később alappiléreivé váltak annak a bizonyos változásnak. Előbbi első ránézésre nem tűnik túl nagy újításnak, hisz minden addigi lemezen helyett kapott valamilyen ballada, azonban a MIW sosem helyezett rájuk kimondottan nagy hangsúlyt. A fanok viszont kitartóan szerették és követelték ezeket, mind a korongokra, mind pedig a koncertekre. A City Lights című daltól Chris Motionless énekes a mai napig a haját tépi, hiszen köztudottan utálja, mégis a keménymag egyik örök kedvence. A kereslet tehát létrejött, így idő kérdése volt, hogy mikor fordítanak nagyobb gondot az érzelmesebb oldaluk kidomborítására. A pillanat a Graveyard Shiften érkezett el és azóta hagyománnyá érett, hogy minden új nagylemezre készül egy monumentális slágerballada. A már említett második dal, a Voices pedig tényleg az egyik legelső „modern” slágere a bandának, ahol hivatkozási alapként jelent meg a srácok „breaking benjaminosodása” – hiába egy év kellett hozzá hogy igazán berobbanjon. Így miközben a múlt előtt is tisztelgett a lemez, megalapozta a zenekar második évtizedének alapjait, a nagyság felé vezető úton.
Azért éreztem szükségét ennyit beszélni egy totál másik albumukról, mert nagyon erős párhuzamokat érzek közte és a friss lemezük között. Hasonló szándékok, körülmények, hasonlóan vegyes fogadtatás és ebben a kapcsolódási pontban érzem a jelenlegi lemez legnagyobb „bűnének” kikristályosodását. Eljutunk oda is, de előbb lássuk az új korongot. A Decades idén júliusban jelent meg 14 trekkel, melyből hármat fedtek fel előzetesen (plusz még egy single-öt a megjelenés napján). A lemez egyből a címadóval rúgja be az ajtót ami egy kellemesen zúzós dal, kántálós refrénnel, bíztató kezdet. A második dal, a log_in//crash_out sodró lendületével és futurisztikus hangzásával, az előző lemez cyberpunkos vonulatát viszi tovább, olyan mintha a </c0de> kistestvére lenne, amely ennek a hangzásvilágnak a prototípusa volt még a 2019-es Disguise lemezen. Témáját tekintve a modern társadalom egyik legnagyobb rákfenéjével, a közösségi médiával és a képernyőfüggőséggel foglalkozik. Egyébként ez a lemez másik nagy visszatérő topicja, a zenekar két évtizedes megpróbáltatásainak megéneklése mellett. Az R.I.P. a korábban taglalt ügyeletes „se veled, se nélküled” tematikájú slágerballada. Hozza a szokásos MIW-színvonalat, melyen csak tovább emel Skylar Grey énekesnő-dalszerző közreműködése. Certified tearjerker.
A Fight Like Hell megint csak egy arcbamászósabb, kötekedős tétel ami a zenekar életének egy igencsak fontos állomása előtt tiszteleg. Chris Motionless hatalmas pankráció rajongó, így hát kapva kapott az alkalmon amikor a WWE még 2022-ben felkérte őket hogy írjanak bevonuló zenét az egyik legnépszerűbb női szupersztárjuknak, Rhea Ripley-nek. Ha annyira nem vagy otthon a wrestlingben, akkor is biztosra veszem hogy találkozhattál már a social mediában valahol „Mami” karakterével. Segítek, ő az a metálrajongó, goth muscle mommy, aki minden bevonulásakor a néhai Suicide Silence-frontember Mitch Lucker elhíresült stompjával (vagyis a föld erőteljes megtaposásával) tiszteleg a fiatalon elhunyt legenda előtt, majd jól elkeni ellenfelei száját. El is készült a Demon In Your Dreams, amit aztán 2023-ban minden idők egyik legnagyobb amerikai sporteseményén, a negyvenedik Wrestlemanián élőben adhattak elő, több millió ember szeme láttára. Borítékolható, hogy a WWE és Rhea Ripley termékkapcsolása rengeteg új rajongót hozott az együttesnek. A Fight Like Hell gyakorlatilag a Demon In your Dreams definitív verziója, telepakolva rengeteg pankrációs referenciával. A későbbiekben az sem lepne meg ha a jelenleg sérüléssel bajlódó Rhea ezzel a számmal térne vissza a ringbe felépülését követően. Ha ez így lesz, jó esély van rá, hogy egy gigaslágert hallgatunk még a berobbanása előtt (khm…Voices-párhuzam? Majd kiderül).
Érkezik a második single ami egyben a legsúlyosabb tétel a korongon. Egy igazi hamisítatlan „hate anthem”, a keményvonalas fanok nedves álma, a Playing God. Nos Corey Taylor közreműködése bakancslistás volt már egy ideje nem csak a zenekar, de a rajongók számára egyaránt, akik a Shawn Crahan (Slipknot) által rendezett America videoklip óta fantáziáltak és reménykedtek, hogy egyszer talán ez megvalósulhat. Nos megérte várni rá! Egy bitang erős dal, hatalmas refrénnel, még hatalmasabb breakdownnal és egy baromi dühös Corey Taylorral. Nagyszerű a kémia a két énekes között, ahogy egymásnak dobálják a stafétát. Szerencsére nemcsak egy egyszerű verze vagy breakdown erejéig tartó feattel szúrták ki a szemünket, hanem kihozták belőle a maximumot. A kezdésnél hallható Eyeless-referencia zseniális, Corey kilépője pedig vérfagyasztó. Az az ordítás az Iowa-időket idézi a legjobb értelemben. Hatodikként érkezik az All That I Ever Known, ami az igazi vízválasztó a lemez megítélését illetően. Nekem egyébként a személyes kedvencem lett a non-single trekkek közül. Chris kicsit meta módon megszemélyesíti a saját dalát és annak szemszögéből festi föl, hogy mit jelent a létezése a hallgatóság számára. Valakinek menedék, terápia, vagy egyszerűen csak a saját történetének aláfestő zenéje. Számomra messze a legérzelmesebb, legazonosulhatóbb refrén az egész albumon ami kiemelten a rajongókhoz szól. A dubstepes breakdown egy nagyon meglepő húzás volt a részükről, egyáltalán nem számítottam rá, de jól működött. 2011-ben még ezért keresztre akarták feszíteni a Korn-t, akik az elképzeléssel nem tévedtek nagyot, bár jócskán megelőzték a korukat vele. Most azonban 2026-ban a különböző zsanrák összevissza keveredésével, már sokkal fogyaszthatóbb koncepció, sőt időszerű. A negatív hangok innen datálják az album „lejtmenetét”, én pedig kénytelen vagyok elismerni, hogy van benne némi igazság.
Az ominózus dubstep szegmenstől számítva az elektronikus hangzás érezhetően átveszi az uralmat a lemez fölött. A syntwave-, techno- és EDM-elemek innentől egy szám kivételével elcsitíthatatlan állandó szereplővé válnak. A Blood Rave a stílusváltás első teljes értékű gyermeke a korongon, és nem titkoltan az All That I Ever Known testvérdala. Az élő koncertek hangulatát, az ott felszabadult energiát igyekszik megszemélyesíteni és dalformába ölteni, kifejezetten jól működik, iszonyat ragadós. Majd jött a Love at First Bite ami gyakorlatilag a Scoring The End of The World lemez (2022) Werewolf dalának közvetlen folytatása. Teátrális, szerelmes dal, ahol magányos és iszonyatosan kanos éjszakai lények próbálják felszedni kiszemeltjüket. Igen, ez eléggé Motionless In White, úgyhogy téma szempontjából nem ütköztem meg a dolgon, igenis helye van itt. Viszont hangzás tekintetében már kezdtem felvonni a szemöldököm a túlzott szinti használaton, kezdett gyanúsan sok lenni. Egy hang mélyen belül megszólalt bennem hogy „Remélem azért nem ilyen lesz az összes többi.” Nem voltam szerencsés, mivel a Count Back From Zero és a Blood Pact is ugyanazon a nyomvonalon haladt tovább, igaz valamivel több metalos adalékot csepegtettek beléjük, de ekkorra kissé elfáradtam, csalódott voltam és kezdett elveszíteni az album. Aztán jött a lemez csúcspontja az Afraid of The Dark, ami messze az egyik legjobb szám amit az utóbbi évtizedben kiadtak. Gyakorlatilag egy 570 kettőpontnulla, amibe belecsempészték a jelenlegi Mick Gordonos videojátékos érájuk stílusjegyeit, de mégis átjárta a hőskor hamisítatlan MIW-DNS-e, Chris pedig mennybe megy azzal a szám végi performansszal. Az viszont sajnálatos hogy a „single-átok” kihúzta a dramatúrgiai méregfogát ennek a kivételesen erős csúcspontnak. Az Afraid of The Dark volt az a tipikus legelső kedvcsináló, amit a megjelenés napjára már betéve tud mindenki, így képtelen akkorát ütni, de objektíven el kell ismerni, hogy az album ékköve és szíve ez a nóta.
A Decades utolsó „hivatalos” száma ismét visszafordul a syntwave irányába. A Sunglasses At Midnight egy olyan dal, ami régóta a zenekar lore-jának része. Régi adósságukat törlesztették ezzel megintcsak maguk és a közönség felé egyaránt. Anno 2020-ban kiadott The Killers-feldolgozásuk (Somebody Told Me) is elég jól sikerült, így kiváncsian vártam mi fog ebből kisülni. Viccen kívül mondom hogy, az egyik legélvezetesebb dal az albumon. Eszméletlen jól elkapták a vibe-ot, hatalmas slágerpotenciál van benne. Kár, hogy az album „elektronyos” túlsúlya kicsit megint csak elvette az élét a dolognak. Kaptunk még két bónusz trekket úgymond grátiszba: a Hollywood előcsalja a zenekar „Mansonkodósabb” énjét, és mintha csak a 2012-es második anyaguk, az Infamous már emlegetett Americáját gondolta volna újra egy újvonalasabb, neonfényesebb köntösben. Bevallom piromkodva, nem igazán értem a ráadás jelzőt, hiszen jól illeszkedik az album kánonjába. Végül megkapjuk újra a Fight Like Hell-t a korong első feléről, ezúttal az Outlier közreműködésével kiegészülve, és ennyi volt a móka mára.
Kérdezhetitek teljes joggal, hogy akkor most mi a fészkes van?! Jó ez az Istenverte lemez vagy sem? A bevezetésben azt mondtam, hogy nagyon kevés kellett volna ahhoz, hogy ez egy kiemelkedően jó nagylemez lehessen. A helyzet az hogy, bizonyos értelemben már most is az. A dalok minőségét tekintve bátran ki merem jelenteni, hogy ez egy parádés kiadvány. Hosszas gondolkodás és rengeteg újrahallgatás után arra jutottam hogy három főbűnt követett el a Decades, ami beárnyékolja a megítélését.
- Nagy ígéretek és a lehetetlen elvárások: Egy új albumciklus bejelentése turbulens időszak minden zenekar életében. Minden kíváncsi szem a tracklistre és a banda által csepegtetett infómorzsákra szegeződik. Mindenki vágyakkal, reményekkel és a saját preferenciáival a kis lelkében várja a megjelenést. Ez eleve rengeteg elvárás és érdeklődés. Mindez hatványozottan igazzá válik, ha a stúdióalbumod a zenekar eddigi teljes életútját igyekszik felkarolni és ünnepelni. Úgy érzem, hogy itt igencsak Slipknotos nagyotmondásokba bocsátkoztak a promózás során, amivel bánhattak volna óvatosabban. Hisz a húsz év nem az első lemez megjelenésére, hanem a megalakulásra vonatkozik. Így sokan várhatták ismét csak valahol teljes joggal, hogy a zenekar agresszívabb oldala dominálja majd a korongot. Rengeteg visszakacsintás és gyökerekhez való visszatérés igéretével töltötték meg a padlást. Az album arculata is igencsak ráerősített erre a rengeteg vérrel és a vérfarkassá manifesztálódó Chrisszel a borítón. Az előzetes dalok is kivétel nélkül ezt ígérték: érzelmes, slágeres, zúzós, a múlt előtt fejet hajtó számokat kaptunk. Míg anno a Graveyard Shift minden árnyalatából ízelítőt adott, a Decades ténylegesen azt az érzést kelthette, hogy itt a nosztalgián lesz a hangsúly és nem az új irányok kijelölésén. Talán ha a három szingliből legalább egyet kicserélnek egy újvonalasabb darabra, például egy Playing Godot meghagynak a megjelenés utánra és kicserélik egy Blood Rave-re, azzal előre jelezhették volna a kisérletezés szándékát, emellett némi puskaport is megspóroltak volna a megjelenésig. Mert talán nem titok, hogy az album legerősebb dalai mind kivétel nélkül előzetesen kiadásra kerültek. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének nagyszerű tételek így is a lemezen, de érezhetően más ligában indulnak. Az élményt tulajdonképpen nekem is az előzetesen felépített elvárásaim rontották el. Jól áll nekik ez az új synthwave orientált vonal is, de az alapvető tényen nem változtat, hogy én is egy csürdöngölős, véráztatta Halloween party-t vártam, amelynek egyes pillanataiban lebontjuk az épületet, a következőben pedig a mosdóban ordítva bőgünk. Mondjuk olyan értelemben ez megvalósult hogy konstans a Penge című film diszkójelenetébe ragadva éreztem magam. Időbe telt amíg el tudtam vonatkoztatni a fejemben kialakult elvárásoktól és végre objektívan tudtam megközelíteni a sokadik replay-t. Talán ha többet beszélnek előzetesen az újításokról és neadjisten még a kedvcsináló szingliken is variálnak, az tompíthatott volna valamennyit a tősgyökeres gatekeeperek zuhanásán.
- Az album struktúrálatlansága: Egy ennyire személyes, korszakokon átívelő lemeznél talán nem lenne nagy elvárás hogy legyen valamilyen dramatúrgiai íve, még ha csak egy minimális is. Itt azonban szó sincs ilyesmiről. Mivel a Decades indított, az Afraid of The Dark nagyszerű zárási lehetetőség lehetett volna ami, keretes szerkezetbe foglalja két évtized küzdelmeit, győzelmeit és kudarcait. Ehelyett az érzelmi csúcspont után kapunk még két lecsurgó számot és egy repetát, ezzel megszegve a metalcore lemezek lezárásának legfontosabb szabályát ami úgy szól: „Bring it home!” Én továbbra is vallom, hogy a bónusz daloknak a deluxe változatokon a helyük! Ne tessék szétcseszni a cselekményt holmi remixekkel meg hasonlókkal! De talán ez a kisebb probléma. Borzasztó ötlet volt az album elejére bedobálni az Afraid of The Dark kivételével gyakorlatilag az összes keményvonalas, illetve előzetes nótát, így aki a darálásra jött, azt igencsak rossz néven vehette, hogy amint kezdett volna belejönni a cséphadarásba, hirtelen a pofájába robban egy egész estés rave party, ami kitart a játékidő legvégéig. Ha nagyobb gondot fordítottak volna a különböző stílusú dalok elrendezésére, az jelentősen segíthette volna a befogadást.
- A lemez központi vállalását képtelen teljesíteni: Nekem ez a legsajnálatosabb, úgy is fogalmazhatnék hogy félmunkát végeztek. A cím továbbra is Decades, azaz évtizedek. Többes szám. Arra kellett azonban rájönnöm, hogy itt valójában egy évtized jelenik meg csak és az a második. Magyarán pont a Graveyard Shift óta eltelt időszak – legalábbis instrumentális tekintetben. Az első három album, illetve a The Whorror és When Love Met Destruction EP-k (2007 és 2009) hangulata, hangzása egyáltalán nem fellelhető az albumon, az első évtized érája maximum dalszövegekben elrejtett utalásokban, rejtett dallamokban, apró nüanszokban jelenik csak meg. Na, meg gyakran a friss számok parafrázisai,vagy továbbgondolásai a régieknek. Ez mind nagyon szép, kreatív és figyelmes, simogatja is a kis MIW-rajongó lelkem, de ne legyünk álszentek. Egy lemezt első sorban a hangzása határozza meg, máskülönben nem lenne mindig hiszti abból, ha egy zenekar valamit változtat a jól megszokott stílusán. Ahogy mondtam a Decades hangzásvilága teljes mértékben a négyes, ötös, hatos lemezekből táplálkozik. Még a heavy dalok is az újvonalasabb metalcore stílusjegyeit hordozzák, pedig a közönség valószínűleg inkább az első évtized hangulatának újászületését vágyta. 2020 végén a Creatures jubileumi újrakiadására felkerült egy új dal (To The Grave) az adott lemez stílusában, lehetett volna hasonló dolgokkal próbálkozni itt is. Példának okáért a Linkin Park visszatérő lemezén (From Zero – 2024) végigment a teljes diszkográfián, minden éra megkapta a maga signature dalát, fejet hajtva a múlt előtt, megérkezve a jelenbe. A Motionless’ azonban némi nosztalgiakör után fogta minden zsetonját és felpakolta a jövőre. A 2022-es Scoring‘ egyik legvalidabb kritikája az volt, hogy a futurisztikus irányvonal előzetes hangoztatása ellenére az album egy vegyes felvágott lett. Az a lemez sokkal jobban elvégezte azt a munkát, ami a Decades feladata kellett volna hogy legyen.
Összegezve: ez egy baromi jó album, nagyszerű slágerekkel, kreatív dalszövegekkel és érdekes, igényesen kivitelezett újításokkal, egyszerűen csak nem az, aminek mondja magát! Ezt lehetett volna sokféleképpen orvosolni, finomhangolni, de sajnálom hogy ezen csúszott el. Hogy egy klasszikust idézzek: „Hát kár volt bazdmeg!”. Viszont úgy gondolom, hogy az idő jót fog tenni az album megítélésének. Amint eloszlik a vörös köd és mindenki elgyászolta azt, amit akarva-akaratlanul a lemezbe beleprojektált, egészen másképp fogunk rá tekinteni. Persze lesz, aki továbbra se fogja szeretni, meg akad majd olyan is, aki oda és vissza lesz érte, de a srácok a Graveyard Shift esetében sem tévedtek. Talán az idő most is őket igazolja majd.
Értékelés
(Elekes Roland)
MOTIONLESS IN WHITE