A magyar zenei blogok, magazinok, webzinek üde színfoltjának számító Mögött Blog bemutatásával indul útnak a Behind the Music című interjúsorozatunk. Ismerjétek meg Földesi-Bene Andi ‘Csipke’ tartalmain, emlékein és gondolatain keresztül a zene egy kevésbé érintett szegmensét! Főszerepben: Csipke és a Mögött Blog.
Miről szól a Behind the Music? Eltérve a megszokottól, a zenészek és zenekarok helyett ebben a cikksorozatban megmutatjuk nektek a zene ezer arcát, a háttérországot. Hogy kik vannak még a megjelenések, a koncertek, a fesztiválok, az ajánlók, a kritikák, az EP- és albumborítók, a videoklipek vagy éppen a zene iránti töretlen szenvedély mögött? Derítsük ki!
Az első rész tartalmáról: A Behind the Music legelső epizódjában tartjuk magunkat a sorozat nevéhez és a Mögött Blog rejtelmeibe nyerhettek betekintést az oldal szívének-lelkének, Földesi-Bene Andinak köszönhetően. A blog megszületésén és fellelhető tartalmain túl szó esik még a hazai underground gyöngyszemeiről, az online magazinok, webzinek, blogok széles kínálatáról, na meg arról is, hogy mik a cikkírás szépségei. Tartsatok velünk!
Évad: I. évad - Magazinok, webzinek, blogok
Rész: I. rész - Mögött Blog
Interjúalany: Földesi-Bene Andrea 'Csipke'
Oldal kezdete: 2011. május 30.
Felkarolt műfajok és alműfajok: Death metal, Black metal, Hardcore, Grindcore, Crust punk, Post-metal
Wolfy: Köszönjük szépen, hogy elfogadtad a megkeresésünket! Kezdjük is a történet legelején. Hogy vette kezdetét a Mögött Blog? Mesélnél nekünk a blogod létrejöttéről, illetve arról, hogy mi ihlette?
Sziasztok! Először is kapok az alkalmon, és megköszönöm a lehetőséget, sokat jelent, hogy eszetekbe jutottam, el sem tudjátok képzelni, mennyit.
A Mögött blog nem létezhetne a passzio.hu nélkül, hisz egy oda szánt Before The Dawn-interjúval kezdődött „hobbírói” pályafutásom még 2009-ben. Ott volt Petrovicsné Zsuzsa alias Zuzu Petas, szerkesztő, a grafománia földi helytartója, mint legfőbb inspirációm és mentorom, ő szervezett be. – Minden eltört, amikor 2013-ban elhunyt… – Pál Szabi, a lélegző lexikon, aki mindig valami érdekes információval szolgál az underground legtitkosabb bugyraiból, mikor összefutunk, nem mellesleg legfrissebb publikációinak a Mögött Blog ad platformot, óriási örömömre. De nem ugrok ennyire előre, hisz Pénzes János ’pJuan’ főszerkesztőnk adott teret Csipkének, örökké hálám üldözi, hogy támogatott, hogy elindulhassak az utamon, és mindig minden egyes írásomat leközölte több, mint egy évtizeden át.
Maga a Mögött még 2011-ben ébredt öntudatra, a hirtelen felindulás szülte, az alapkoncepció az lett volna, hogy ide kerül pár személyes reflexió dolgokról, amik foglalkoztatnak, és egy e-zine profiljába nem férnek bele. Született is pár írás, de idő és kellő motiváció híján gyorsan elhallgatott a blog, aztán 2012 és 2015 között próbálkoztam pár egyedi ajánlóval, de mindig a passzio.hu maradt a fő felület, ’15 után pedig az egyetlen. Aztán, amikor a passzio.hu-nak sajnos határozatlan időre be kellett szüntetnie működését, szükség volt egy új platformra, ahol tovább vandálkodhatok kedvemre, így adta magát a Mögött blog újrahasznosítása, úgyhogy reinkarnálódtunk, lépegetünk előre szépen, lassan, csigamód.
Traidusk: Miként váltál a metal zene szerelmesévé? Mit gondolsz miért pont ez a műfaj ragadott magával a leginkább?
Minden a középiskolában kezdődött természetesen, általánosban még egy ShyGys tribute banda alapítása kötötte le a figyelmem, meg a tűzoltók…. Aztán a kollégiumban hozzám került pár punk kazi, és nem volt megállás. Jöttek a klasszikusok, ’Picsa, Prosectura, Fegyelmező Részleg, MIG-29, Hátsó Szándék, Hatóságilag Tilos, Sex Pistols, The Exploited, utána olyan kapudrogok, mint a Linkin Park, a System of a Down, a Slipknot, bár én inkább voltam Systemes, mint Slipknotos. Az utolsó középsulis években az Agregatorral ismertem meg a hazai, extrémebb oldalt, aztán végzősként láttam Salgótarjánban, a néhai Woodstock Weekenden a Casketgardent, a Vale of Tearst és a Watch My Dyingot, és rájöttem, hogy a hörgés nyugtató hatással van az idegeimre, eme felismerésben nagy szerepe volt a Zharmaq nevű helyi bandának is.
Őszintén, nem tudom, miért a metalban találtam meg magam, most bevillant, hogy anno, amikor először hallottam a Papa Roach “Broken Home” című dalát, egyből azonosulni tudtam vele, mert úgy éreztem, rólam szól… De nem is az a fő kérdés szerintem, hogy kezdődött, hanem mi az, amiért nem tudom/tudjuk kinőni soha? Erre egyelőre nincsen semmi frappáns válaszom…
T.: Melyek a legkedvencebb zenekaraid és miért?
Hú, akkor nagy levegő, vigyázz, kész, sorolom! Rengeteg van, most azokra korlátozom magam, akikhez különleges kötődés fűz, különben oldalakat írnék tele. A külföldieket tekintve számomra az egyik legkedvesebb zenekar a Before The Dawn. Tuomas Saukkonen dalszerzőnek eszméletlen egyedi világa van, nem véletlen az egyik számuk akusztikus verziójára vonultam be az esküvőmön, most is visszhangzik a fejemben, hogy Once I’ve made my monsters die… (A “My Room” című dalról vagyon szó.) A világ legjobb zenekara természetesen az Anaal Nathrakh, a mai napig nem tudom emlékezetből leírni a nevüket, mindig puskáznom kell, de gondolkodás nélkül eladnám a lelkem bárkinek, ha láthatnám őket élőben. Aztán óriási és valamelyest kései nagy felfedezés volt számomra a Gojira és a Norma Jean munkássága, azóta függő vagyok. A The Agonist minden egyes lemezét imádom, de számomra Vickyvel vált teljessé a történet, az első budapesti koncertjükön is ott voltam, ami számukra nem alakult túl szerencsésen, először a headliner Oteph mondta le a teljes turnét, majd az énekesnő lebetegedett, de mi cserébe kaptunk egy félig meddig instrumentális szettet, ami életem egyik legbensőségesebb és legkülönlegesebb koncertélménye, azóta is ott vagyok minden bulijukon. Bűnös gyönyöreimet se tagadom, ott a Ghost, a Jinjer és a Crossfaith, akik top koncertélményeimet is adták, az Eskimo Electric Callboy új albumára meg faszán lehet ugrókötelezni.
Honi vizekre evezvén egyszerűen imádom a Gyilkos, az On Graves, a Havária, az Igor és a VolumeFeeder ösztönösségét és önfeledtségét – ugyanezért volt nagy kedvenc a HAW – is, a Nagyúr és a Shapat Terror elszállós elvontságát, amit pedig az Oaken, az Entrópia Architektúra, a BORU, vagy épp a Harmed csinál ma itthon, ahhoz számomra nem fogható semmi. Hálás vagyok az Eagle Has Landednek, az As Karma Bringsnek és a Heedless Elegance-nek a bizonyosságért, hogy a „kóros” műfajokat is van miért szeretni. Most épp az Another Way új lemeze pörög ronggyá, de mindig jól esnek a BIPØLARIS, az Anchorless Bodies, a Téveszme vagy a PETOFI már-már szépirodalmi szóvirágai, szeretem, ahogy a Satelles minden egyes koncertjén közösséget kovácsol. Ami pedig létezése óta a legtöbbet adta nekem, a The Devil’s Trade, hogy miért, nem ragozom, megírtam már sokszor… Nemes egyszerűséggel odáig vagyok, az Orient Fallért és az Orion Dawnért, bár aktívabbak lennének, a Watch My Dyingot sem sikerül letenni soha. Kis hazánk legalulértékeltebb zenekarai közül pedig a toplistám élén a Stabbed és a Mad Robots áll, és még sorolhatnám hajnalig…
T.: Mit szeretsz az írásban a leginkább?
Fogós kérdés… Nem véletlen az interjú a fő profilom, szeretem megmutatni, kik állnak a zene mögött, mi inspirálja, foglalkoztatja őket, miből táplálkozik a zenéjük, Emellett azt szeretném megmutatni, hogy számomra miért fontos egy-egy banda, mitől különleges egy koncertélmény. Sabján Bencéék a To Defy kollektíva kapcsán fogalmazták meg jól, a cél lehet az, hogy a magad módján visszaadj valamit az undergroundnak, a közösségnek, amitől annyi mindent kaptál. Én is ezt szeretném, és az írás az, amit nyújtani tudok.
T.: Mi volt a legnagyobb, legkedvesebb élményed, amit a Mögött elindításának köszönhettél?
Nem is tudom, már az elképeszt, hogy van, aki még olvas mamut terjedelmű interjúkat, beszámolókat manapság. De számtalan szakmai kapcsolatot is köszönhetek a blognak: az, hogy hivatkozik rám a NuSkull, a Hammerworld, összecimborálhatok az Ópiumbarlanggal és a Komakino’zine-nel, számon tart Sabján Bence (Reaction Fanzine), Bali Dávid és Szénégető Ricsi, elmondhatatlanul sokat jelent számomra. Az is eszméletlen tudja melengetni a kis lelkem, ha valaki megszólít, hogy olvassa a blogot, vagy ha személyes megkereséseket kapok zenekaroktól, ha kiderül, hogy általam nagyra tartott bandák tagjai is olvasnak. De az egyik legmeglepőbb, ha olyasvalaki mondja, hogy olvassa az írásaimat, akitől totál idegen az egész közeg, hihetetlen, de vannak páran. Óriási jelentőségű számomra ez az interjú is, hiszen ez az első megkeresés. Még próbálom feldolgozni, hogy vannak, akik kíváncsiak arra, ki van a Mögött mögött…
W.: Számtalan interjút, élménybeszámolót és ajánlót írtál. Melyik cikkedre vagy a legbüszkébb? Miért különleges számodra?
Lehetetlen egyet kiemelni, négyre sikerült szűkíteni, maradhat? Kétségkívül mérföldkő volt a blog történetében, hogy egy kétrészes interjú keretében faggathattam Borbás Robi tetoválóművészt a Grindesign első évtizedéről, külön öröm volt, hogy magát a beszélgetést személyesen sikerült összehoznunk, ráadásul a szalonban, sosem fogom elfelejteni. Robi egyébként is az egyik legkedvesebb ember, akivel valaha is találkoztam, rengeteget lehet tőle tanulni alázatról, remélem, sokakat inspirál az, amit felépített (az interjú első része: 1. rész, az interjú második része: 2. rész). Ki kell emelnem három leget a passzio.hu-s időkből is. Az, hogy az említett Before The Dawn-interjúval tudtam indítani pályafutásomat, a mai napig hihetetlen. Emlékszem, az első koncertjük volt Magyarországon, Zuzu már rágta a fülem, hogy akkor mi lesz írok, nem írok, én meg gondoltam, na, most vagy soha, fogtam magam, az esélytelenek nyugalmával ráírtam Tuomasra, lenne-e kedve interjúzni, meglepő mód nemcsak, hogy válaszolt, de igent is mondott, sőt, a beszélgetést a koncert napján személyesen ejtettük meg. Meg voltam szeppenve rendesen, az angol sem ment még annyira, mint most, mégis jól sikerült az interjú, hála neki. A zenekarokkal való fotózkodást mindig túlparázom, ezért nem is nagyon van közös képem a kedvenceimmel, de vele muszáj volt lőni egyet évekkel később, amikor már a Wolfhearttal érkeztek a régi Dürerbe, kedves emlék, még ha irgalmatlan előnytelen is a fotó rólam. (nevet)
Muszáj megemlítenem egy 2013-as Makó Dávid – interjút is, ami passziós korszakom valaha legolvasottabb írása, nem véletlenül, és nem miattam, ez egy olyan interjú, amit magam is újra előveszek időnként. Számomra igencsak kedves a Másként „rovatom” első darabja, ami Szalai Szandrával, minden cateringek királynőjével készült, örülök, hogy ő volt a cikksorozat első vendége, óriási inspirációt adott, igazából miatta, és a Mihasznás srácok miatt lett átmentve a Mögöttre a rovat, és létezik a mai napig. Arról külön fejezetet tudnék írni, mennyi mindenkit köszönhetek kifejezetten ennek a sorozatnak.
W.: Mikor és miként vette kezdetét a Hell Vill Fesztiválos szerepvállalásod? Hogyan hatott rád emberként és cikkíróként?
Sosem jártam Hell Villen korábban, a 2021-esre már majdnem sikerült eljutni. Viszont radaron volt a fesztivál, akárcsak a feszt-alapító Soma zenekara a BIPØLARIS. ’21 nyarán egy interjú kapcsán személyesen is megismerkedtünk, aztán december környékén, amikor bedobták, hogy bővítik a csapatot, és kellene egy social médiás, jelentkeztem, bekerültem. Úgyhogy a hónap végével vette kezdetét a közös munka. Felejthetetlen tapasztalat volt, rengeteget tanultam belőle. Olyan technikai megvalósításokat, minthogy, milyen fontos a megfelelő tagolás egy posztban, vagy hogy ilyenkor a kevesebb, több elv kell, hogy érvényesüljön, ez olyasmi, amit a saját megjelenéseimnél is hasznosíthatok. Különösen hálás vagyok azért, hogy megismerhettem Grétát, a Hell Vill anyukáját, vele működtünk együtt a legszorosabban, és már-már félelmetesen jól tudtunk együtt dolgozni, ami baromi fontos. Számomra az is meglepő volt, hogy mennyire megszűnnek a generációs különbségek, ha közös a cél. Így tényleg szinte mindent meg lehet oldani. Jó volt belelátni egy picit egy fesztivál szervezőgárdájának működésébe is, olyan emberekkel együtt dolgozni, akik értenek ahhoz, amit csinálnak, ez azért adott egyfajta biztonságérzetet, még akkor is, amikor a legfeszítettebb volt a tempó.
W.: Milyen online zenei oldalak állnak közel hozzád? Mi az, amit kifejezetten szeretsz ezekben a magazinokban vagy blogokban?
Ha képbe akarok kerülni, a nagyoktól (Shockmagazin, Rockstation, Rozsdagyár, Metal.hu) tájékozódom, mindig elolvasom az általam kedvelt zenekarokról szóló cikkeket, bárhol jelenjenek is meg. Megveszem a Hammert, ha egy számomra kedves zenekar CD-je jár mellé. De szellemiségében a NuSkull áll hozzám a legközelebb, kifejezetten szeretem Radó és Simon Feri lemezismertetőit, Völgyesi beszámolóit, és persze a Wayo sem marad ki, tetszik, ahogy rendezitek a dolgaitok.
Blogok közül Bélley Csaba munkásságát emelném ki, imádom a stílusát, a Fekete Macska Suicide egy igazi gyöngyszem a rengetegben, nagy kár, hogy jelenleg nem aktív. Ott a már említett Ópiumbarlang, ami annyira a szívemhez nőtt, hogy a srácoknak még a helyesírási hibákat is el tudom nézni – aki ismer, tudja, hogy ez bizony egy őszinte bók – a Komamkino’zine, ami ugyan nem mindig a stílusban hozzám közel álló bandákat mutatja be, de szeretem olvasni, mert zenész szemszög, ami mindig tud adni egy pluszt az írásokhoz. Kiemelném még a Lányok Ott Hátult, Piros egészen finom, női szemmel közelít a metalhoz és remek gondolatmenetek alapján építi fel a beszélgetéseit, illetve ott egy másik felfedezés, a MyTouché Blog a remek interjúival és képeivel, ez az egyik legprofibb angol nyelven is publikáló oldal ma, szerintem.
W.: Hogyan alakítod ki egy tartalmad felépítését? Mire ügyelsz ilyenkor kiemelten? Miként születnek meg az új koncepciók és azok nevei?
Az egyetlen lefektetett alap, hogy a magyar underground, ezen belül az extrém metal műfajok és a hardcore áll fókuszban. Mottóm lehetne, hogy ami késik, eljön, egyfolytában harcolok az időhiánnyal. A koncepció az, hogy nincs koncepció, mindig más-más a motiváció egy-egy interjú, lemezismertető, beszámoló kapcsán, megyek az ösztönöm után. Sajnos képtelen vagyok rendelésre alkotni, ezért sosem tudom előre, miből születik majd beszámoló vagy lemezismertető, utóbbi a kriptonitom, igen keveset írok, valamiért akkor is nehezen megy, ha tudom, ez most kikívánkozik.
Van egy Interjúztatandók listám, amin azokat a zenekarokat vezetem, akiket szeretnék megkeresni, sajnos elég lassan haladok, de előbb-utóbb – inkább utóbb – mindenki szépen sorra kerül, emellett, mondjuk úgy, hogy folyamatos párbeszédben vagyok az undergrounddal és (önmagammal), rengeteg koncertre, ehhez köthető eseményre járok, általában az itt szerzett benyomások adják az ihletet, ötleteket ahhoz, kik legyenek a Másként vendégei, ezt a rovatot például a komfortzónák, határok feszegetése is mozgatja. A másik, valamelyest frissen indult portré-sorozat, a Közelítő inspirációja maga a zenész, aki az aktuális rész főszereplője, vannak hozzám igen közel álló emberek, akiknek a pályáját van szerencsém a kezdetektől követni, és akiket nagyra tartok, ez a sorozat értük van. A rovat címek csak úgy beugranak, bár Vavyan Fable regényein nőttem fel, aki valami eszméletlen mód tudja csűrni-csavarni a magyart, biztos hatott rám ő is.
Ebből látható talán, hogy a tartalmaim felépítése inkább tudatalatti, mint tudatos, ami nem mondható éppen professzionálisnak. (nevet) Pár száraz, technikai dolog van, amire figyelek, mindig egy fotóval indítok, és ügyelek rá, hogy legyen kellő mennyiségű vizuális anyag (klipek, további képek), valamint egy olyan aspektus van, amire kifejezetten ügyelek, teleszórom hivatkozással a cikkeket, így, ha valaki mélyebbre ásna, ott a hivatkozási alap egyből, ez egy nagy előnye az online felületen való publikálásnak szerintem, ide-oda lehet lavírozni az intertextusok közt, hasznos. Szóval, nem akarom én itten megreformálni a rocksajtót, megy az szépen a maga útján.
Fujimi: Honnan jött az underground iránti szereteted?
Jó kérdés, a már említett zenei vonatkozások mellett nyilván óriási szerepe volt ebben azoknak, akik körülvettek abban az időszakban, ez így egy csomag, a punk/metal/hardcore nem csak zene, nem magányos elfoglaltság, szerintem, nyilván az idő megszépíti az emlékeket, de tényleg van egyfajta kapocs az emberek közt, akik hasonszőrű zenéket hallgatnak ezekben a műfajokban. Salgótarján környékén, ahonnan származom, elég jó kis közösségi életbe csöppenhettem friss húsként, megvoltak a kultikus helyek, a Tükrös, a STC, a Kakukk Fogó, emlékszem, miután felkerültünk Budapestre, az első években még szinte minden hétvégén hazajártunk koncertekre. Ott volt a Northern Bastards, a Punk Portal, ezen belül a Hatóságilag Tilos fóruma, ahol remekül lehetett gondolatokat cserélni, a korábbi kedveseim is mind zenéltek, szóval menthetetlenül belekeveredtem, nyakig. Ami kétségtelenül megfogott, az, hogy kimondhatom, amit gondolok, és ami végtelenül jó, hogy ez ugyanúgy működik Budapesten, mint ott, ha egyedül megyek le egy bulira, akkor sem leszek totál egymagam, mert tuti belebotlok pár ismerősbe, akár a pultban/nál, akár a pitben, ez menő, még akkor is, ha csak csendben nézzük együtt a koncertet mondjuk.
F.: Foglalkozol zenével, játszol valamilyen hangszeren, illetve tanulsz vagy tanultál zenét?
Van az a mondás, hogy aki nem csinálja, ír róla, hát, nálam ez a helyzet. Bár egy rövid ideig egy basszusgitár büszke tulajdonosa voltam. Mindig is ez a hangszer állt hozzám a legközelebb, de sajnos végül nem tanultam meg játszani rajta, azt szoktam mondani, túl kicsi volt az ujjbegyem, hogy lefogjam a húrokat, de ez persze nyilván nem mentség. (nevet)
Egy nagyon kedves zenész ismerősöm egyszer azt mondta, frontember alkat vagyok, ezen felbuzdulva volt idő, amikor a hörgési technikák közt is elmerültem, szerencsére van is hol gyakorolni, és még öcsém is azt mondta, hogy nem is csinálom annyira szarul, ami nagy szó. De ugye heti egyszeri gyakorlással ne várjon csodát az ember, és már jó rég abbamaradt az is, leginkább stresszoldásként funkcionált, jóval nagyobb munkát kellett volna beletenni, ha kezdeni is akarok vele valamit.
F.: Készítettél már olyanokkal interjút, akiket nem kifejezetten kedveltél vagy nem szoktál ilyesmiket vállalni?
Szerencsére már a passzio.hu-nál is teljesen szabad kezem volt, arról írtam, amiről szerettem volna. Mindig is az motivált, hogy azt mutassam meg, amiért én szeretem az adott zenekart, így sosem kerestem meg olyat, akivel valamiért nem tudok azonosulni, vagy nem látok benne potenciált. Kapok megkereséseket, de már jó rég eldöntöttem, hogy nem írok olyasmiről, ami számomra idegen, nem az én világom, persze, volt egy-két kivétel, de az én értékrendembe nem fér az bele, hogy egy lemezt mondjuk azért húzzak le, mert nem szeretem az adott stílust. A negatív kritika szükséges, de sosem tartottam magam annyira jó szakírónak, hogy ilyesmibe ártsam magam. Az már persze előfordult, nem is egyszer, hogy zeneileg patent volt a kémia köztünk, viszont utána az interjú során emberileg csalódtam az illető(k)ben, de ez mindig benne van a pakliban, és nincs is ezzel semmi baj.
Amit még ehhez szeretnék hozzátenni, hogy egyre több megkeresést kapok bandáktól, amiért végtelenül hálás vagyok, viszont, egy pici blognál teljesen felesleges a hírterjesztés, és sajnos kapacitás sincsen rá. Úgy gondolom, ezen a szinten azzal nem segítek adott zenekar helyzetén, ha megosztom a megjelenés hírét, mert ugyanezt elolvashatja mindenki a nagy portálokon, és azzal többekhez is jut el. Nekem úgy kell foglalkoznom egy bandával, hogy abból egyedi tartalom szülessen: interjú/ismertető, szóval, ha kapok valamit, és belefér a profilba, felkerül az említett listára, és idővel kitalálom a módját, miként tudom ezt tovább vinni.
F.: Mivel foglalkozol a cikkírás mellett?
Civil létemről legyen elég annyi, hogy egy nemzetközi szervezetnél tevékenykedem, HR Admin területen, ha mást is elárulnék, meg kellene, hogy öljelek titeket… Viccen kívül, semmi extra, irodai munka a húzósabb fajtából, de szeretem, egyébként is mi másból lenne pénzem merchre és kávéra?! Emellett feltett vágyam teleszemetelni a facebookot mindenféle vicces mémmel, az instát pedig olyan képekkel, amiken a (vér)macskáim láthatók bandás kelmékben/-kel, emellett újra rákaptam az olvasásra, már ha van némi szabadidőm a meló-koncert-írás káosz köréből kikeveredni. Ugyanitt „szabad idő” kerestetik, amennyiben van nálatok elfekvőben. Megfizetem. Jól.
W.: Mi a következő lépcsőfok az oldal életében? Mire számíthatnak a követőid a közeljövőben?
Az említett időhiány miatt nem igazán tervezek előre, jelenleg két zenekarnak tartozom kérdésekkel, úgyhogy hamarosan lesznek friss interjúk, a Másként következő áldozatai is megvannak, illetve a portré-sorozat legújabb alanya is, bár az illető még nem tud róla. Ami cél, hogy kicsit összébb hangoljam a megjelenéseket, jó lenne legalább heti rendszerességgel kihozni valamit, illetve havi váltásban jelentkezni a rovatos interjúkkal. A legutóbbi mérföldkő, hogy Waldmann Boginak hála, végre olyan design született a bloghoz, amiről álmodtam, és csináltam egy insta profilt is, egyébként meg „ászok az úrral”…
Köszönjük szépen az interjút!
Mögött Blog
- Facebook: https://www.facebook.com/mogottblog
- Instagram: https://www.instagram.com/mogott_blog/
- Weboldal: https://mogott.blog.hu/
Ami még érdekelhet:
“Körbevesz, magamba szívom, körbevesz, magába szív” – HELL VILL #17 – élménybeszámoló
Mikorra várható a következő felvonás? A “Behind the Music” második része október 14-én válik elérhetővé.
by: Wolfy, Traidusk & Fujimi
Leave a Reply