Behind the Music – I. Évad, III. Rész: NuSkull (interjú) 10.28.

Legújabb, a hazai magazinokat, webzineket és blogokat bemutató sorozatunk harmadik eljövetelében az itthoni zenei újságírás egyik megkerülhetetlen oszlopát sikerült billentyűzethez szegezni. Aktuális kérdéscunaminkat a NuSkull.hu-ra zúdítottuk, akik 2004-es megalakulásuk óta szállítják a híreket, kritikákat és minden mást, ami a magyar, illetve külföldi punk, metal, és hardcore színtérrel kapcsolatos. A szerkesztőség azóta sok cserén és változáson ment keresztül, de lelkesedésük továbbra is töretlen. A srácok közül Völgyesi Ádám és Radó Richárd mutatta meg nekünk a fényt az alagút végén. Ezúton is köszönjük, hogy elfogadták a felkérést! Lássunk is neki!

Miről szól a Behind the Music? Eltérve a megszokottól, a zenészek és zenekarok helyett ebben a cikksorozatban megmutatjuk nektek a zene ezer arcát, a háttérországot. Hogy kik vannak még a megjelenések, a koncertek, a fesztiválok, az ajánlók, a kritikák, az EP- és albumborítók, a videoklipek vagy éppen a zene iránti töretlen szenvedély mögött? Derítsük ki!

A harmadik rész tartalmáról: A NuSkull szerkesztőségébe, pontosabban annak egy szeletébe nyerhettek betekintést. A kérdéseinkre Völgyesi Ádám és Radó Richárd válaszoltak, tisztább képet adva nem csak az oldalról, de a cikkírói tevékenységük különböző szegleteiről is, egyaránt beszámolva a zenéhez köthető szenvedélyeikről és szenvedéseikről. 

Évad: I. évad - Magazinok, webzinek, blogok
Rész: III. rész - NuSkull
Interjúalanyok: Völgyesi Ádám, Radó Richárd
Oldal kezdete: 2004
Felkarolt műfajok és alműfajok: metal, metalcore, hardcore punk, pop punk, mindenféle extrém metal szubzsánerek

Wolfy: Mi az első emléketek a NuSkullról, miként fedeztétek fel és hogyan váltatok az oldal szerkesztőivé?

VÁ: Még nagyon az elején, 2005-2006 körül találtam rá az oldalra, talán a megboldogult Linkin Park Hungary fórumból irányított át valaki. Ezután hamar a legfontosabb hazai zenei tájékozódási pontommá vált az oldal, aztán 2015 végén fogtam magam és jelentkeztem az egyik szerkesztőtoborzó pályázatra. Azóta is bánom, hogy ezt nem léptem meg sokkal előbb, pedig mindig is szerettem a kedvenc zenéimről okoskodni, az oldalon meg rendszeresen, 1-2 évente voltak ilyen felhívások. Mostanában amúgy már nincsenek, mert úgy vettük észre, hogy az ilyenkor hullámokban jelentkező arcok sajnos elég hamar lemorzsolódtak, a velem együtt indult „generációból” is egyedül Simon Ferkó és én maradtunk meg hosszabb távon, mi vagyunk most a legrégebbi stábtagok. (Amúgy hazudok, mert az persze Marosi Csabi, aki 2009 óta hegeszti és kalapálgatja magát a weboldalt, de ő már az elején sem volt túl aktív író, pedig szerintem az is tök jól ment volna neki.) Szóval az utóbbi években inkább külön-külön halásztuk össze az új szerzőket, általában közös ismerősökön keresztül, Radót meg például a HMC facebook-csoportból importáltuk, miután hónapokig susmogtunk egymás között, hogy „figyeld már, ez a csávó milyen pacek dumákat tol!”

RR: Nagyjából tíz évvel ezelőtt találtam rá az oldalra, egyből úgy voltam vele, hogy “Na, ez konkrétan nekem szól!”. Onnantól majdhogynem napi rendszerességgel olvasgattam a következő öt-hat évben. Budapestre költözésem után egy jó barátom kezdett el időről-időre unszolni, hogy miért nem beszélek a Völgyesivel, hogy írhatnék az oldalra, úgyis jó a beszélőkém, jók a zeneajánlóim a HMC-ben, választékos vagyok és a többi baráti bullshit. Utólag kiderült, hogy az Ádámot is próbálta “rám uszítani”, de ezek a “tárgyalások” rendre elsiklottak, ha összefutottunk valami koncerten, vagy szórakozóhelyen. Aztán 2020-ban külföldre költöztem, beütött a covid, és miután egy egész nyarat végig PlayStationöztem, a hideg évszakok beköszöntével írtunk egymásnak Ádámmal, hogy “Figyu, csináljuk!”. Az év végi listás cikkbe már én is beszálltam, a többi meg mint mondani szokás, történelem.

VÁ: Én mondjuk nem emlékszem, hogy a beszervezése előtt bármikor találkoztunk volna személyesen, de hát én sokszor arra sem emlékszem, milyen pólót kaptam magamra reggel, szóval ez nem feltétlen mérvadó…

Fujimi: Tartjátok még a kapcsolatot az előző szerkesztőséggel?

VÁ: Van pár ember, akikkel tartjuk, főleg azokkal, akik valamilyen formában megmaradtak a színtéren vagy a zeneiparban, például van saját zenekaruk, vagy valami háttérmunkát végeznek. Közülük is kiemelendő Bali Dávid egykori főszerkesztőnk, aki a mai napig segít nekünk mindenféle ügyekben, ahol csak tud.

RR: Mivel én majdnem a legfrissebb újonc vagyok, ezért nem sok átfedésben volt részem a korábbi szerkesztőkkel. Az biztos, hogy Tóth Martinnal – aki most már az Icenapben frontemberkedik kisgatyóban – oda-vissza megy a támogatás az oldal és a zenekar közt, de Hegedűs Ritát is említhetném, aki bár már nem aktív tag, de amiben tud, még mindig a segítségünkre siet. Vicces, hogy legnagyobb inspirációm és mondhatni mentorom (erről ő még nem tud, psszt), Bali Dávid, a Satelles bőgőse is jó pár évig gazdagította gyöngyszemeivel a NuSkull “hasábjait”. Vele szoktunk néha üzenetet váltani zenékről, a könyvéről (Kisterem), stb. Sajnos élőben indokolatlanul kevésszer fújt össze minket a szél, ami remélem a jövőben megváltozik, és többször le tudunk ülni dumálni bármiről egy pohár akármi mellett, mert borzalmasan hasonló mindseten osztozkodunk.

W.: Miként tudnátok megfogalmazni mindazt, amivel a cikkírói élet jár? Mi adja az esszenciáját?

RR: Ha jól csinálja az ember, akkor értéket teremt és referenciává válik, ami lássuk be, még a lehető legvisszahúzódóbb egyénnek is jól tud esni. Fontos, hogy támogassuk és kiálljunk amellett, amit magunkénak érzünk, lehet ez akár egy zenekar, egy műfaj és annak követői vagy akár egy teljes színtér. Ha ezek teljesülnek, akkor olyan emberekkel találkozhatsz és ismerkedhetsz meg, akik azelőtt mondjuk elérhetetlennek tűntek számodra, és legjobb esetben ebből még akár barátságok is születhetnek. Jó érzés részese lenni ennek a folyamatosan pezsgő és innovatív közegnek.

VÁ: Tényleg az értékteremtés az egyik fontos dolog, meg hogy visszaadjunk valamit abból a sok mindenből, amit mi személy szerint kaptunk a zenétől úgy általánosságban. Meg valóban tök jó fless, mikor a kölyökkori kedvenc zenészeid rád köszönnek a kocsmában vagy akár a metrón. Valamint itt szeretném megfogalmazni, hogy szerintem mi az oldalunk igazi küldetése és erőssége. Számomra a NuSkull oldal sokkal inkább egyfajta szűrő, mintsem egy olyan hirdetőfelület vagy hírszolgáltató, ami lehozná minden előadó minden megjelenését. Vannak olyan portálok, akik ezt csinálják, és ezzel nincs is semmi baj, meg vannak olyan zenekarok is, akik ezt elvárják, ebből már néha problémák is adódtak, de általában azért sértődés nélkül el szokták fogadni, hogy mi csak azokat az anyagokat szeretjük lehozni, amikben hiszünk, amiket értékesnek érzünk és amiket tényleg jó szívvel tudunk ajánlani az olvasóinknak. Szerintem a követóink is ezzel járnak a legjobban.

Traidusk: Kinek mi a “kriptonitja” amely az oldalatok életével kapcsolatos?

RR: Hát nekem szinte csak az van, haha. Ki tudok szaladni a világból, amikor valaki egy cikk címe, vagy a felvezető Facebook-caption alapján szabadítja rá a véleményét a kommentszekcióra anélkül, hogy ténylegesen kattintott volna az adott írásra. Azokkal se tudok mit kezdeni, akik a “borítójáról ítélik meg a könyvet”. Ha volt annyi időd, hogy első benyomás alapján több bekezdéses fikát fogalmazz meg, de meg se nézted/hallgattad az adott dolgot, akkor ott gondok vannak. Pályatársaknál akkor csóválom a fejem, amikor egy történés le van tudva két mondatban. Tájékoztasd már az olvasót, komám, a jó ég áldjon meg! Imádom még (nem), amikor egy zenekar megkeres minket, hogy publikálnánk-e a cuccukat, de annyi energiát nem ölnek a pressbe, vagy az információközlésbe, mint a Napalm Death a You Suffer dalszövegébe. Illetve tök jó lenne még, ha Ádámunk kicsit gatyába rázná az időbeosztását és reggelente beverne egy motiváció-shake-et, mert lassan mi leszünk a hazai zenei újságírás visszafelé lejátszott magnószalagja. Van még valaki, akibe nem rúgtam bele?

VÁ: Aláírom, hogy az időbeosztással hadilábon állok, borzasztóan tipikus, hogy ezeket a válaszokat is csak a megjelenés napján írom meg. De ha már egymás vérét szívjuk, én meg – rögeszmés nyelvtannáci lévén – attól vagyok ki, mikor a Radó sokadszor is kötőjelet rak oda, ahova nem kéne, ellenben kispórolja a vesszőket onnan, ahova meg pont kéne. Meg attól, amikor zenekarok péntek este 6 órára akarnak premiert ütemezni, miközben egy átlag pénteken addigra valószínűleg ők is, én is, meg a potenciális hallgatók is már úton vannak valami buliba… Meg attól, mikor írnék egy koncertről, de túl halkan és/vagy bénán szól, ilyenkor nagyon nehezen tudok ettől elvonatkoztatni és arra koncentrálni, hogy amúgy maga a zenekar hogyan játszik vagy milyen a performansz. Meg attól, mikor túlbuzgó kölykök egy 80 perces bulin legalább ötször belemennek a leguggolunk-felugrunk játékba, sokszor pont olyan dalok közben, amiknek nincs is olyan része, amire fel lehetne pattanni. Illetve hírhedt vagyok amiatt, hogy sok az ilyen „mit ne csinálj koncerten” háklim, de a többin majd inkább egy ilyen irányú cikkben fogok tovább pampogni. Ezt mindenki veheti fenyegetésnek!

T.: Mely zenekar vagy dal volt számotokra a “kapudrog” a metálhoz?

VÁ: A Linkin Park – Numb klipje a Viva TV-n 2003-ban, ami hamar hozta magával a teljes nu metal hullámot systemestül, kornostul, Papa Roach-ostul. A másik mérföldkő meg az volt, mikor 2006-ban suliból hazafelé a buszon kaptam egy FÉL pár fülhallgatót, amiben a Bullet for My Valentine – The Poison album bal oldala szólt. Mire 20 perc múlva leszálltam a buszról, már rajongó voltam, hazaérve egyből le is kalózkodtam az összes számukat, ekkor nyílt ki az ajtó a metalcore meg úgy egyáltalán a hőbörgős-ordibákolós bandák (Trivium, In Flames, Slipknot és társaik) felé.

RR: A Duality a Slipknottól és a Hammer Smashed Face a Cannibal Corpse-tól. Nagyjából egyszerre. Nem tudtam, mi ez az erőszakos “zaj”, de valamiért igényelte a testem kisiskolásként. Az ezutáni emlékeim halványak, állítólag egy árokban találtak rám anyaszült meztelenül, habzó szájjal.

F.: Van számotokra guilty pleasure zene vagy zenekar, amit divat nem szeretni, de ti mégis imádjátok?

RR: Alapvetően nem nagyon hiszek a “guilty pleasure” fogalmában, szerintem senkinek nem kéne szégyellnie, ha tetszik neki valami zene. Ha szereted, az király, ne foglalkozz azzal, mit gondolnak mások! Én (tényleg) rengeteg mindent meghallgatok a disszonáns noisegrindtól kezdve a nyálas R&B-n át a még nyálasabb popzenékig, de ha mindenképpen választani kell valamit, akkor tematikánál maradva a Bring Me the Horizont mondanám. Nagyon régóta követem őket, és elég nehezen tudnak olyat csinálni, amit ne falnék teli pofával. Mondhat bárki bármit, az a zenekar zsenikkel van tele/körülvéve, és úgy vettem észre, hogy ezt egyre többen észreveszik/elfogadják.

VÁ: Nálam sincs olyan, hogy valamit cikinek tartanék, mégis hallgatom. Esetleg olyan példákat tudnék mondani, hogy hiába tartom manapság tök bénának a Leandert meg a Depressziót, mégis mindegyiktől vannak kedvenc számaim vagy lemezeim régebbről – de azokat bármikor fel is vállalom. Az Amíg tart pl. életem egyik meghatározó slágerlemeze, úgyhogy nyáron n+1 év után még el is mentem megnézni a Depit, mikor végigjátszották, és rendesen élveztem! Amúgy meg csomó olyan dolgot imádok, amit sokan nagyon nem, mondjuk az újkori, hippis Opeth-lemezeket, de soha nem tudnék dacból jóra hallgatni valamit. Előfordult, hogy megpróbáltam, de akkor se sikerült. Az ász zenekarok tré korszakai iránti rajongásnak egyébként Szénégető Ricsi atyánk a feketeöves nagymestere, de szerintem még ő is teljesen őszintén csinálja (amitől csak még ijesztőbb az egész… :D)

W.: Milyen számotokra az igényes, jól felépített dalszöveg? Mennyire meghatározó egy dal összképének megítélésekor a többi komponenshez képest?

RR: Én ebből a szempontból elég oximoron figura vagyok, mert idegen nyelvű zenéknél a szöveg az utolsó dolog, amire figyelni kezdek – kivéve, ha fülsértően kringya mondatok hagyják el az énekes(ek) száját -, hazai előadóknál meg nagyjából az első, amit górcső alá veszek. Szeretem az igényes, nyakatekert szóvirágokat és azt is, ha valamilyen formában tudok azonosulni a hallottakkal. Külön öröm, ha a művészek kihasználják az anyanyelvünk adta végtelen lehetőségeket, csak, hogy néhány pozitív példát hozzak fel erre műfajoktól függetlenül: Téveszme, BIPØLARIS, PETOFI, nemecsek, Black Hourglass, Analog Balaton, Platon Karataev, Krúbi, Beton.Hofi, Barkóczi Noémi, vagy tulajdonképpen bármi, amiben Pálinkás Tamás benne van.

VÁ: Hasonlóan vagyok én is, külföldről elég kevés az olyan kedvencem, akiknél a szöveg is hasonlóan komoly hatással volt rám, mint maga a zene (a legfontosabb ilyen példa: Trent Reznor). A hazai bandáknál én is jobban figyelek, főleg azért, mert ahogy fentebb említettem, rögeszmés nyelvtannáci vagyok, ezért borzasztóan bír irritálni, ha valami nyelvtanilag hibás, pongyolán van fogalmazva, vagy ordítóan hunglish, ami sajnos még mindig nagyon gyakori itthon. Persze van az az eset is, amikor ezen is túl tudok lendülni, mert a zene akkora pikk ász (lásd: korai Subscribe). A magyar szövegű bandáknál meg azt bírom, ha valami egyenes, velős, és úgy szellemes, hogy nem esik át modoros giccsbe (lásd: Fish!), illetve a másik véglet, amikor fogalmam sincs, hogy valami miről szól, de egyszerűen kurva jól hangzik (lásd: Isten Háta Mögött). De alapvetően azt vallom, hogy egy jó riff (vagy dallam, szóló, tessék aláhúzni a megfelelőt) többet mond ezer szónál, ezért is van az, hogy mostanában nagyon gyakran inkább instrumentális cuccokat hallgatok.

W.: Melyik zenekarok jutnak eszetekbe először a következő szavak hallatán: kiegyensúlyozottság, csalódás, meglepetés? Miért?

VÁ: Kiegyensúlyozottság: legyen mondjuk a Between the Buried and Me. Sokáig tartott, mire végre beértek nálam, és a korai cuccaikkal még mindig nem haverkodtam össze, de amit az elmúlt 10 évben, a Parallax II-vel kezdve csináltak, az valami elképesztő. Már aki egyetlen ilyen lemezt letesz az asztalra, tízperces, önmagukban is értelmezhető, de egybefüggő dalokkal, agycsikorgatóan komplex szerkezetekkel és mégis nevetségesen fogós témákkal, az is simán zseni státusz nálam. Ezek meg zsinórban az ötödik ilyet adják ki. Döbbenet, komolyan.

Csalódás: Még jó, hogy zenekarokat kérdeztetek, így nem kell azt a közhely választ adnom, hogy az, hogy lassan heti szinten halnak ki a világklasszis zenészek érthetetlenül fiatalon, a pályájuk csúcsán. Úgyhogy jöhet a személyes vesszőparipám: az, hogy az Isten Háta Mögött már 7 éve nem akar létező zenekar lenni. (Bocs, Tomi, tudom, hogy kurvára unod!)

Meglepetés: Egyrészt az, hogy a Porcupine Tree végül összeállt még egy lemezre és turnéra (aminek a bécsi állomását jól el is töketlenkedtem, én balfasz). Illetve hadd hozzam még fel a szeptemberi Vola-koncertet az A38-on, ami olyan mélységekbe és magasságokba vitt meg, hogy azt tényleg nem láttam jönni. Minden szempontból az egyik legtökéletesebb koncert volt, amit valaha láttam.

RR: Az elsőre a válaszomat eléggé befolyásolja az elmúlt időszak: ha arra gondolok, hogy kik azok, akik konzisztensen magas minőséget hoznak, balhéktól és rivaldafénytől mentes pályafutást tudhatnak maguk mögött, akkor a nemrég új albummal jelentkezett francia Birds in Row ugrik be. A friss lemez miatt lepörgött újra a diszkográfia, és (ismét) megállapítottam, hogy ez a világ egyik legfaszább zenekara, kész, vitának helye nincs. Csalódott vagyok az összes olyan zenész miatt, aki a státuszát mások megvezetésére, esetenként (szexuális) kizsákmányolására/bántalmazására használja fel, meg azok miatt is, akik tudnak erről, és kussolnak. Ez nem menő. Meglepetésként ért, hogy az Alexisonfire kissé gyengébb “búcsú” lemezek és egy évtizednyi szünet után közel sem seggszagúan tért vissza és lényegében elénk raktak egy tökéletes albumot. Hatalmas riszpekt!

T.: Ha egy zenekar diszkográfiáját hallgathatnátok csak mostantól életetek végéig, akkor melyik lenne az és miért?

RR: Nem igazán van kedvenc zenekarom, így nem is könnyű kiválasztani egyet a sok közül, akiket imádok. Leginkább lojalitás szempontjából a More Than Life-ot mondanám. Volt egy időszak fiatalabb koromban, amikor nagyon ráfüggtem a (főleg brit) dallamos hardcore-ra, ezeknek a srácoknak a zenéje pedig ott volt velem a legsötétebb epizódjaimban, a dalaikra nevettem, sírtam, bámultam a plafont, törtem be ököllel üvegajtót. Mondhatni hibátlan a munkásságuk, kár, hogy már nem aktívak, de legalább nem érhet meglepetés az életre szóló soundtrackezés közben, haha.

VÁ: Ha innentől életem végégig csak metalt akarnék hallgatni, akkor simán rávágnám, hogy a Trivium, mert az megunhatatlan, de inkább valami olyan kéne, aminek vannak súlyos és chilles pillanatai is, meg ami éjjel, nappal, télen, nyáron is működik. Lehet olyat, hogy Steven Wilson életműve az összes Porcupine Tree-lemezzel, szólóanyaggal meg egyéb random cuccal együtt? Lehessen már!

F.: Milyen egy jó videoklip a ti nézőpontotokból?

RR: Bármi, ami nem „zenekar zenél” imidzsklip, haha. Komolyra fordítva a szót, én imádom a jó videókat, számomra még egy vacak dalt is fel tud dobni egy jól kivitelezett vizuális körítés. Nem muszáj Infinity War-szintű látványnak jelen lennie, de legyen ötletes, jó sztorival megáldva. Vagy ha viccesre van véve, akkor meg ne billenjen át a mérleg a vállalhatatlan kategóriába. Szeretem, ha igényes az operatőri munka, a fényképezés, a vágás, e téren (is) sajnos nagyon válogatós vagyok, nehezen találok manapság már olyan alkotást, amit újra és újra meg akarok nézni. Nagyon jó példa a minőségi videógyártásra a hazai Bad Moon Films. Nézzétek csak meg a Lorna Shore vagy a Darko általuk készített klipjeit, és meg fogjátok érteni.

VÁ: Én az utóbbi időben – úgy értem, évek óta – alig nézek már klipeket, mert egyrészt úgy érzem, hogy a többségük megúszósan, muszájból készül, és épp ezért 5 percet is sajnálok rájuk. Kétféle utat látok járhatónak: vagy legyen baromi szórakoztató (lásd: Red Fang, Mastodon, vagy gyakorlatilag bármi, amit Gróf Balázs rajzol a világ bármelyik zenekarának), vagy egyszerűen nézzen ki olyan jól, hogy szögezze a szememet a monitorra (lásd: az Architects a 2010-es években).

T.: Van-e olyan cikk, amelyre kifejezetten büszkék vagytok vagy valami miatt emlékezetes volt számotokra?

VÁ: Kénytelen vagyok megint az Isten Háta Mögött-tel jönni, mert A kényelmetlen lemez 10. születésnapi megemlékezése a legjobb dolog, amit kiírtam magamból. Annál éreztem azt, most tényleg valami olyat sikerült teremtenem, ami sokaknak fontos volt, de senki más nem tudta volna pont így megcsinálni. (Szerencsére nem is nagyon próbálkoztak vele, hogy aztán lazán lepipáljanak, mert erre is volt precedens, például a 20 éves At the Gates – Slaughter of the Soul cikkemet egészen addig éreztem baromi jónak, amíg a Shockmagazin pár napra rá ki nem adott egy sokkal jobbat. Hát puff, van ilyen, amúgy sem verseny ez.) A teljesség igénye nélkül még néhány cikk az én időmből, amivel úgy érzem, sikerült elég szépen reagálnom/nunk egy adott pillanatra:

RR: Amikor a drága jó kormányunk összemosta a homoszexualitást a pedofíliával, illetve még törvénybe is foglalta ezt, akkor elgondolkodtam azon, hogy ha vannak olyan külföldi zenekarok, akik szeretnek tisztában lenni a (számukra) külpolitikai történésekkel, akkor az emiatt potenciálisan megváltozó fellépési szándékaik milyen fényt fognak vetni az amúgy is megtépázott koncertiparunkra. A gondolat aztán írásbeli formát öltött, és hiába voltam kb. fél éve szerkesztő és tűnt nagy falatnak a téma, a többiek rábólintottak, így publikálódott. Azt a napot azóta is úgy emlegetjük, mint amikor kinyitottam Pandora szelencéjét: végtelennek tűnő gyűlöletcunami szakadt ránk a kommentszekcióban/privát üzenetekben a kormány szimpatizánsaitól kezdve fotelnácikon át habzó szájú konzervatívokig. De azért fény is gyúlt a sötétségben: rengetegen, köztük zenekarok és zenészek is kifejezték szimpátiájukat, illetve gratuláltak is, hogy ezt be mertük/mertem vállalni. Megbántam? Nem igazán. Változtatnék a cikken? Talán csak apróságokat. Újra megtenném? Más hangnemben lehet. Felvállalom a véleményemet a továbbiakban is? Zokszó nélkül.

W.: A külföldi és a hazai zenei magazinok, blogok közül melyeket tudnátok kiemelni minőségüket vagy akár koncepciójukat tekintve? Miben rejlik a különlegességük?

RR: Ezek közül is rengeteget követek (minő meglepetés), leginkább “piackutatás”, meg naprakészség szempontjából. Külföldről tök jó underground lelőhelyek az Idioteq, a No Echo, az Invisible Oranges vagy épp az Astral Noize, illetve két nagy kedvencem van még, akik a mai napig nyomtatott formában is megjelennek, az egyik az amerikai Revolver, a másik a brit Kerrang. Hazai oldalról nyilván megvannak a nagyok (Hammer, Rozsdagyár, Shock, RockStation stb.), de akik igazán el tudnak bűvölni, azok a Mögött és az Ópiumbarlang blogok. Imádom Andi interjúit és a ‘barlangos srácok húsz hallgatós, a legmélyebb gödrökből előtúrt üzbég screamo-/tajvani noise-bandákról szóló ajánlásait. Meg hát azokat a fosadék mémeket… innen is puszi mindüknek! Titeket is felfedeztelek magamnak bő egy hónapja, tetszik az irány, amin elindultatok, csak így tovább (virágot az öltözőmbe kérném, haha)! Ja, és bár nem tudom, hogy feltétlen idesorolhatjuk-e, de én kiemelném a videósokat/podcasteseket is: külföldről most a Punk Rock MBA-re csúsztam rá, hazai részről meg Sajó Dávid, Szénégető Ricsi, Dáci a Fishből, Felütés, meg a Fülelős srácok – ha elhagyják a negyedórás videókban öt percig belsős poénokon való röhögcsélést.

VÁ: Külföldről a fő hírforrásom rock/metal/hardcore terepen a ThePRP, egyszerűen amiről ott nincs hír, az meg sem történt. És ami a legdurvább, hogy az egészet egyetlen arc viszi!. A legjobb nagycikkeket, interjúkat, portrékat valószínűleg a Kerrang! írja. Régen amúgy megrögzött MetalSucks-rajongó is voltam, mert rohadtul szórakoztató volt olvasni őket (kevesen tudják például, hogy a Punk Rock MBA YouTube-csatornát vezető Finn McKenty is náluk publikált anno Sergeant D néven, zseniális görbe tükör volt minden cikke), de már jó pár éve nagyon bezuhant a színvonaluk, azóta teljesen elengedtem őket. Itthonról talán a Shockmagazin működési modelljét tartom a legnagyobb követendő példának, de szívesen olvasom a Lángolót meg a Recordert is, már amikor éppen tényleg érdemi tartalmakat adagolnak, nem semmitmondó interjúknak meg négymondatos lemezkritikáknak álcázott hirdetéseket. Egyébként meg nagyjából három ember van az országban, akik ebben a (rock)zenei újságírásnak nevezett szófecsérlésben hatalmas példaképeim, a klasszikus „ha nagy leszek, úgy akarok írni” értelemben: Draveczki-Ury Ádám (Shock!), Kovács Attila (Lángoló), Sajó Dávid (Telex). Tök jó a stílusuk, olvasmányosak, tárgyilagosak, de saját magukat is bele tudják szőni a cikkekbe úgy, hogy az tényleg érdekes legyen, ne csak „hazavittem a gyereket az óvodából és a piros lámpánál láttam az utca túloldalán az Áron Andrist kutyát sétáltatni” szintű sallang.

F.: Milyen koncertre jutnátok el szívesen, amin még nem voltatok? Mi lenne számotokra az álom előzenekar?

RR: Alapvetően nem vagyok nagy “koncertzarándok”, nincsen bakancslistám, ha el akarok menni valamire és elérhető közelségben van/meg tudom oldani, akkor uccu. Itt inkább olyanokat sorolnék fel, akiket nem láttam élőben, és hát ilyen-olyan okok miatt nagy valószínűséggel már nem is fogok: The Dillinger Escape Plan, The Chariot, letlive., Night Verses, Bane stb. Az ideális előzenekar számomra pedig mindig olyan, akiket előtte nem ismertem, és ott helyben szakítják le a fejemet, meglepetésszerűen. Ha pedig nekem lenne (már befutott) zenekarom, bárki, aki le tudja maga után húzni a rötyit a backstage-ben, nálam már automatikusan továbbjutott.

VÁ: Vagyok olyan szerencsés, hogy a leginkább meghatározó kedvenc zenekaraim közül szinte mindenkit láttam már élőben, kivéve a Porcupine Tree-t, úgyhogy nagyon remélem, hogy nem szélednek szét megint, és jövőre valahogy jóvátehetem a mostani bénázásomat. Ha meg lenne időgépem, azonnal mennék megnézni Chester Bennigtont, Chris Cornellt, Layne Staley-t, meg nyilván Dimebaget.

Álom előzenekar pedig bárki lehet, akit nem csicskít be a főzenekar direkt elszart hangzással, ami mostanában sajnos egyre több turnét megfertőző tendencia. (Ennek a legröhejesebb esete amúgy az volt, amikor a Machine Head egymás után két szettet tolt a Barbában az új meg a régi tagsággal, és az első etapot direkt halkabbra és heréltebbre keverték, hogy utána a nosztalgiázás üssön nagyobbat…PFFF)

W.: Közeledve 2023-hoz, melyik jövő évi zenei eseményt várjátok a legjobban? Milyen újdonságokra számíthatnak a követőitek a következő évben, illetve azt megelőzően?

RR: Ezer meg egy felé kalandozik jelenleg is a figyelmem, így még esélyem se volt lecsekkolni, hogy kik és merre várhatóak jövőre. Ebből a szempontból (is) elég spontán és last minute csávó vagyok, kb. az utolsó utáni pillanatban váltom meg a jegyeimet, kimaxolva ezzel a kockázati faktort, de hát ez ilyen, szeretek veszélyesen élni, haha. Ami a NuSkull jövőjét illeti, azt egyelőre kérdőjelek sokasága és jótékony homály fedi. Elsőként szeretnénk magunkat utolérni és gatyába rázni az elkallódó dolgainkat. Természetesen volt szó köreinkben új rovatokról, új dizájnról, esetleges új mörcsről és fokozott videós jelenlétről is, de mi elsősorban írott sajtó vagyunk, ez továbbra is prioritást fog élvezni, amíg valaki okosabb ember azt nem mondja, hogy ez a formátum már nem csak haldoklik, hanem el is hunyt. Addig meg türelmesen kivárjuk, hogy elavuljon a TikTok, haha. Ami biztos, hogy mi jövőre is itt leszünk, és elmondjuk a véleményünket mindenről, ami foglalkoztat minket, akár tetszik, akár nem. Szeretnénk, ha az oldal jelene méltóképpen reflektálna a korábbi tehetséges szerkesztők által lefektetett alapokra és a NuSkull továbbra is egy megbízható és lelkiismeretes forrás lenne a keményebb zenék kedvelőinek.

VÁ: Ricskó ezt szépen összefoglalta, és azt meg is erősíthetem, hogy valóban készülődik egy dizájnváltás, remélhetőleg már nem is szöszölünk rajta sokáig. Amúgy meg jelenleg a februári Trivum-buli víziója tart életben, pláne mióta elkezdték megint játszani a Shogunt. De utána az akvás Don Brocón is úgy kileszek, mint egy kisgyerek a légvárban, csak nehogy nekem kispórolják a műsorból a Superlove-ot, mert kiverem a hisztit és hívatom anyukámat! Az arénás BMTH is tuti nagy lesz, meg esetleg bepótolhatnák már végre azt az évek óta halogatott In Flamest is, hogy a kutya hugyozna már a cipőjükbe! Bocs, nem vagyok jó csattanókban meg végszavakban. Se.

Köszönjük szépen az interjút!

NuSkull

Nyitó- és csapatkép: Bands Through The Lens

Ami még érdekelhet:

A metal istenei, az istenek metalja

Kilowattban mérhető boldogság – Az Alexisonfire Brightonban

Mikorra várható a következő felvonás? A “Behind the Music” negyedik része november 11-én kerül kiadásra.

by: Wolfy, Traidusk & Fujimi

Leave a Reply

, Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d bloggers like this: