Egyedülálló, kaotikus és technikailag komplex hangzás, amely számos metalcore és hardcore zenekart befolyásolt. Ikonikus diszkográfia és képi világ; több ezer ugyanazzal az albumborítóról készült tetoválással rendelkező rajongó. Művészi integritásuknak köszönhetően szinte egyhangú tisztelet kivívása a zeneiparban. Nagyfokú önellátás: a tagok nevéhez lemezkiadó és stúdió is kötődik. Folyamatos fejlődés, önmaguk megismétlésének teljes elutasítása. A Converge több mint három évtized alatt megerősítette hírnevét, mint a modern heavy metal egyik legkreatívabb és legfontosabb zenekara. Jogosan merül fel ezek után a kérdés: kell-e, vagy szükség van még bármiféle bizonyításra Jacob Bannonék részéről? Nem igazán. Ennek ellenére 11. alkalommal is kapunk tőlük egy önmagukhoz képest elég röpke, de fajsúlyos öndiagnózist.
Zenekar: Converge (USA)
Album: Love Is Not Enough
Műfaj: metalcore, hardcore punk, mathcore, sludge metal,
Megjelenés időpontja: 2026. február 13.
Kiadó: Epitaph Records/Deathwish Inc.
Támpont: The Dillinger Escape Plan, Knocked Loose, Touché Amoré, Pupil Slicer, Nails, Oathbreaker, Trap Them
Kilenc év telt el önálló Converge-anyag nélkül, öt, ha számoljuk a Chelsea Wolfe-fal közös Bloodmoon: I-t, amit a rajongók szeretnek egy afféle artisztikus mellékvágánynak, rosszabb szájízűek egyenesen szükségtelen ivadéknak nevezni, de semmiképp sem teljes értékű Converge-kiadványnak tekinteni. Holott szerintem ez távolról sincs így, illetve én személy szerint kedveltem is azt a lemezt, habár tény és való, hogy nem vettem elő többször a megjelenés óta, mint mondjuk a hasonszőrű, idén tízéves Cult of Luna/Julie Christmas-kollaborációt, a Marinert. Na, de a lényeg, hogy elég sokat kellett várni mindkét esetben egy új lemezre a salemi mágusoktól. Ez idő alatt megannyi Jane Doe-kéztetkó fakult el a felismerhetetlenségig, Bannonnak már tényleg csak egy pár szál haja van a skalpja tetején, én is kihíztam a hőn szeretett, a 2001-es lemezük full printjét viselő trikómat, és hát lényegében egy teljes generáció felnőtt. Nem egyszerű tehát az ötödik x-et alulról karistoló, vagy már be is töltött fateroknak relevánsnak maradni. Azonban amíg a legfiatalabb előadók is a te munkádat hivatkozzák, hogy arra rugdalóztak a rugdalózójukban, talán nincs ok a félelemre. A Converge pedig sosem félt.
A zenekar marketing gépezete pár évnyi előzetes puhatolózás után tavaly ősszel le is dobta az atomot a címadó formájában az idén stílusosan Valentin-nap előtt egy nappal megjelent Love Is Not Enough-ról. Igen, jól sejted, katona, a zenekar 2012-ben mindent hátrahagyott, amit szeretett csak azért, hogy 14 évvel később keveselje azt az érzelmi köteléket, ami jár neki. Na, de ha túllendültünk a címadás okozta összecsengéseken, akkor a nyitány úgy ránk borítja az asztalt, hogy esélyünk sincs védekezni. Mintha a Jane Doe óta elmúlt negyedévszázad meg se történt volna, mind a 25 évnyi düh és keserűség bele lett sűrítve ebbe az alig két és fél percbe. Januárban aztán befutott a lemezt záró tétel is a We Were Never the Same képében, ami hosszan kitartott, pengékkel szabdaló passzázsokon, majd sebes riff-vágtákon keresztül mutatja be, hogy a zenekar szentimentalista oldala is még mindig egyben van, és milyen az, amikor nem nézünk félre a szörnyűségekről.
A LINE megjelenésével aztán a maradék nyolc dalra is rátehettük az összedörzsöléstől már kirepedezett kezeinket. Ahogy azt a zenekar megjelenés előtti nyilatkozatai is megerősítették, az anyag egy rendkívül emocionális és sérülékeny dalgyűjtemény, ami masszívan reflektál a minket napjainkban körülvevő, leginkább az ingerküszöbünket az egekig tornászó káoszáról ismert világra. Nyilván ismét jogosan merül fel a kérdés, hogy melyik, társadalmilag érzékeny zenekar friss anyaga nem? Illetve, ha a káoszos világra reagál, akkor káoszos lesz maga a végeredmény is? Igen is, meg nem. Mondhatni, hogy a “return to form” iskolapélda valamelyest applikálódik, de nem úgy, ahogy elképzeljük. Nem a Jane Doe, vagy a You Fail Me matekos kavalkádja köszön vissza (habár az a receptúra itt sincs mellőzve fűszerezés szempontjából), inkább a már emlegetett 2012-es anyag, vagy az azt öt évvel követő “utolsó” önálló lemez, a The Dusk In Us. Persze azok is baromi jó albumok, igazából csak kevésbé félisteni státuszúak, mint korábbi, ezredfordulós társaik, ezáltal pedig továbbra is validálva a Converge érinthetetlen diszkográfiáját.
Habár a Converge nem keveset kísérletezett akár saját házon belül a már emlegetett Chelsea Wolfe-kollabbal, akár a tagok különböző mellékvágányaival poszt-hardcore, sludge, vagy death metal frontokon, a Love Is Not Enough kicsit a lehető legjobb értelemben véve leegyszerűsített formulát, a mindenféle csimbók nélküli színhúst tálalja a vasárnapi asztalra. Sok-sok riff, szélsebes dobok és a korábbiakhoz képest egy jóval dallamosabb (de ne tiszta énekre gondoljunk), olykor beszédhangba hajló kiabálás sejtet egy végtelenül elkeseredett hardcore punk bandát, mintsem egy, a progresszivitástól és poliritmikáktól sem elzárkózó kompániát. Az üzenet is jóval hácésebb, mint mondjuk amennyire sötét víziót a zenekar az évek során látomásozott: a szeretet pusztán nem elég a világ megváltoztatásához, tettek kellenek hozzá, illetve ne add fel, csak magunkra számíthatunk, stb-stb. Sokkal direktebb, átélhetőbb, dekódolhatóbb a mondanivaló, mint mondjuk egy Petitioning the Empty Sky-on, ami néha még mindig kísért egy-egy olyan éjszakán, amikor vérhas-kebabot vacsorázok este tíz után. Oké, az egy harminc éves lemez és három évtized alatt nem kevésbé változik az ember hozzáállása a dolgokhoz.
Nem terveztem kiemelni külön dalokat, mert a lemezt egyben szeretem lenyomni (alapvetően egy lp > single csávó vagyok), de aztán a sokadik lepörgetésre feltűnt az, hogy az elsőre összefüggő darán belül is vannak kifejezetten kívülálló (mármint Converge-mércével mérve) darabok. ATo Feel Something egészen grindos csapásirányt vesz, a folytonos visszatérő verze az elhaló “Numbness Comes When…” rapszodikus kiáltásokkal egészen bridge-ként hat, pontosan addig, mire megérkezik az “igazi” bridge, és véget ér a dal. Hidegrázós másfél perc az egész. Aztán ott van a lemez flow-ját kicsit megakasztó Beyond Repair a maga instrumentális sötét kitekintésével. Ez személy szerint lehetett volna egy nüansznyival rövidebb, mint maga a címadó nyitány, az erejéből és az utólagos hatásából mondjuk így se vesz el szemernyit sem. Az Amon Amok kétségkívül a legsúlyosabb (fontos kijelenteni: nem a leggyorsabb) tétel a lemezen, amit kiválóan ellensúlyoz a Force Meets Presence thrasessége. A Gilded Cage pedig egy, a To Feel Something-hez hasonló, sokszor már Touché Amoré-i szinteket megütő, klausztrofób poszt-hardcore kényelmetlenség. Az is szívmelengető, hogy az alapvetően agresszív miliőbe mennyire jól illeszkednek a dallamosabb, már-már egyenesen rockosabb riffek, lehet ez a korral jár, mégse érződnek közel sem annyira fingszagúnak, mint a nem is olyan rég kijött új (és utolsó) Megadeth-lemezen.
A legtöbb (negatív) kritika a lemez kapcsán a hosszát érte. Habár a Converge sosem volt az a nagyon terjengős zenekar, általában elmondták, amit el akartak háromnegyed órás körüli játékidőkben, ehhez most elég volt fél óra. Ezáltal pedig a LINE lett az eddigi legrövidebb anyaga a massachusettsi legendáknak – értelemszerűen, ha nem számoljuk az EP-ket, demókat, miegyebeket. Sokan internet-szerte ezt a kiégéssel, öregedéssel, a fantázia elvesztésével, a láng kialvásával magyarázták. Testvérem az Úrban, ugyanazt a lemezt hallgattuk? Szerintem szó sincs ilyenről, sőt, miért baj az, ha valami kompakt, lényegretörő, és mondjuk nem akarja minden töltényét eldurrogtatni, teljesen megnyílni? A pszichiáternek se vallod be az első alkalom ötödik percében, hogy mindenről apád szülői felelősségének elhanyagolása tehet. A Converge szinte tökéletesen használja fel a rendelkezésére álló időt és teret arra, hogy átadják az átadni kívánt mondanivalót és érzéseket. Mellébeszélésnek, felesleges maszatolásnak helye nincs, és ilyen karrier után talán már igény sincs rá.
A nap végén a kérdés már csak az, hogy maradandót alkotott a Converge? Teljes mértékben! Több ember bőrére kerül majd fel a mostani album angyalos figurája, mint a híres-neves Jane Doe-i női arc? Nem hiszem, bár ezt majd az idő validálja. Ettől függetlenül a Love Is Not Enough nem lesz semmivel se kevesebb elődeinél, maximum másabb. A Converge úgy tért vissza fiatalkori erejéhez, hogy az sosem volt eltűnve, ők se voltak soha eltűnve, pusztán ezek az energiák mind másba voltak csatornázva. A zenekar továbbra is úgy öregszik, mint egy jó bor, ha csak arra gondolok, hogy a metalcore műfajának hány hasonlóan elaggó képviselője (Bleeding Through, Killswitch Engage, All That Remains, csak, hogy pár példát említsek, de a lista majdhogynem végtelen) ad ki két-három évente fáradt, izzadságszagú, mindenféle fantáziát mellőző anyagokat, akkor összeteszem a két kezem ezért a fél óráért és azért a kilenc (vagy öt) évért, amit várni kellett rá. Egy receptet lehet akárhogyan cicomázni, az akkor is úgy a legtökéletesebb, ahogy a nagyi csinálja, ez esetben pedig a Converge az, aki puszit nyom a homlokunkra és megölel minket, ha hátra szaladunk hozzá a nyári konyhába.
Értékelés:
Szerző: Radó Richárd
Converge
W a y o 
Hozzászólás