Csak magamat tudom idézni az év elejéről: remek dolog idén (is) metalcore-élvezőnek lenni. Szinte minden hónap tartogat valami finomságot a műfaj kedvelőinek. Január elhozta az I Promised the World-debütálását, februárban a Converge lepett meg minket egy korukat meghazudtoló kiadvánnyal, március pedig a Poison the Well hegyeket megrengető visszatéréséről kellett, hogy szóljon minden normális háztartásban. Nagy valószínűséggel a várakozás-kiéhezettség tengelyén Jeffrey Moreiráék esetében volt a legnagyobb a rizikó, hiszen azért itt mégis csak 16-17 év kihagyásról beszélünk, ami idő alatt a legendás metalcore-zenekar nem keveset fel is volt oszolva (bár ezt ők szeretik másképp látni). Ha ekkora szünettel ülsz be egy kocsiba újra vezetni, előfordulhat, hogy az első pár méteren többször is lefulladsz, rosszabbik esetben bele is hajtasz egy árvaházba. A kérdés az volt a srácokból középkorú férfiakká cseperedett banda esetében, hogy menni fog-e a kanyarban előzés oly sok idő után? A rövid válasz: a lejtőnek felfelé elindulás még hátramenetben is simán megy.
Zenekar: Poison the Well (US)
Album: Peace In Place
Műfaj: metalcore, hardcore punk, screamo, poszt-hardcore, sludge metal
Megjelenés időpontja: 2026. március 20.
Kiadó: SharpTone Records
Támpont: Norma Jean, Johnny Booth, Foreign Hands, 156/Silence, fallfiftyfeet, Hopesfall, From Autumn to Ashes, On Broken Wings
A hosszabbik kifejtős esszé pedig most arról fog szólni, hogy a Poison the Well nem hiába volt az ezredforduló (egyik) ünnepelt sztárbandája, akik nagyjából az elsők közt vittek olyan dallamokat a metalcore akkor még eléggé lekorlátolt keretrendszerébe, amitől sokak agya ledobta a szíjat – többnyire pozitív, mintsem negatív értelemben. A csapat úgy tért most vissza erős túlzással két évtized után, mintha mi se történt volna, benyomod a vadonatúj, hatodik korongot, a Peace in Place-t, és nincs gazdasági világválság, sose volt covid, miről beszélsz, tesó, csak bevágtad a fejed gördeszkázás közben, irány haza PS-ezni. Egy szóval: arcon vág a kétezres évek. Oké, ez négy szó, de érted a lényeget. A Poison the Well pedig pont akkortájt járt a csúcson, mondhatni egy szinte érinthetetlen diszkográfiával.
Azért használtam tudatosan a szinte jelzőt, mert abban talán konszenzussal megegyezhetünk, hogy az első három anyag (The Opposite of December… – 1999, Tear from the Red – 2002, You Come Before You – 2003) lényegében hibátlan formagyakorlatok, még úgyis, hogy a harmadik egy elég nagy kiadónál, az Atlanticnél jelent meg anno, ami egy olyan move volt, amit akkoriban nem igazán néztek jó szemmel a trú színtérarcok. Tulajdonképpen az, hogy te pénzt akartál keresni a zenéddel, meg a nagy ligában játszani a nagyok közt a legnagyobb pózer csicskaság volt, köpedelem, pflöj. Rengeteg sztori kering arról, hogy mi okból, de végül a negyedik és ötödik lemezek (Versions – 2007, The Tropic Rot – 2009) már ismét egy kisebb független kiadónál, a Ferretnél látnak napvilágot, ezek valamelyest talán kevésbé szélesebb közegekben örvendenek tömjénezésnek, mint az első három anyag, el is mozdultak egy jóval kísérletezőbb, vagy mondjam ki; egyenesen progosabb irányba, de véletlenül se hallgathatatlanul szarok, vagy ilyesmi. És, hogy fel lehet-e tenni a hatodik nekifutást ezek mellé a polcra? Jó hogy, sőt, talán még az első három mellé inkább.
Természetesen az már az első két ízelítő dal (Thoroughbreds, Everything Hurts) kapcsán kiderült, hogy ez az anyag nem lesz egy The Opposite of December… De miért is lenne? Ezek az arcok akkor még csak fiatal felnőttek/kamaszok voltak, most pedig többük már középkorú édesapa. Nyilván mai fejjel én se próbálnám a kerti partin a légpuskával az üres sörös dobozokra lövöldöző haveromnak a kezemmel megtartani a szél által állandóan felborított célpontját… Mind felnőttünk, mind bölcsebbek lettünk (már amennyire), pont ezért is mondatja velem ez az újonnan szerzett érettség, hogy az, hogy a tavaly kiadott első ténylegesen visszatérő nótájukat, a Trembling Levelt lehagyták a lemezről minimum fél pont levonást jelent a lemez végleges értékeléséből. Ne a játékost utáld, hanem a játékot! Az pedig külön fricska egy ennyire single-orientált világban, hogy az előzetesen kiadott darabok nem is legkirályabbak a lemezen – mert azok a Weeping Tones, a Drifting Without End és a záró Plague Them the Most! Utóbbi játékideje egyébként semelyik felületen se elírás, a majdnem 10 perces tétel valóban hagy pár percnyi csöndet a végső katarzis előtt, hogy sikeresedjen leülepedjen az azt megelőző negyven percnyi időkapszula. Ez a lemez pont nem az, aminek csak a felszínét elég kapirgálni, itt bizony mélyre kell ásni, de a kemény munka, az odafigyelés és a koncentráció meghozza a gyümölcsét.
Szerencsére ezeken túl is nem kevés pont-boostoló tényező akad ebben a majdnem háromnegyed órában. A nyitó Wax Mask pont nem feltétlen arról árulkodik, hogy lassabb lett a tempó, és több lett a dallam, pedig amúgy pont ez a szitu. Ami nem is baj, sőt, nekem külön tetszik a PtW ezen inkarnációja, noha el tudom képzelni, hogy a mostani fiatalokat, a TikTok-generációt pont nem ez a “fateros lendület” fogja elkapni, bár ők a Deftonest is felkarolták és soha eddig nem látott népszerűséggel illették, szóval a fene se érti (sőt, igazából faszságokat beszélek, mert a pár évvel ezelőtti outbreakes fellépésüket is kitörő lelkesedés fogadta az európai ifjak körében). Az viszont könnyen érthető, hogy mi volt Ryan Primackék átadni kívánt üzenete: továbbra is egyszerűen (de)kódolható témák szerelmekről, kapcsolatokról, milyen, ha összetörik a szívünket, vagy ha olyan barátok távolodnak el tőlünk, akikről azt hittük, hogy mindvégig mellettünk lesznek. Mindezeket pedig egy olyan világban kell érvényesítenünk, ami messze nem olyan, mint húsz évvel ezelőtt, ahol a káosz a normális, a zűrzavar a megszokott, a fejetlenség az általános. Ehhez pedig kellett egy olyan szűrő a tagokban, ami ezt a poklot már átélte, csak épp mondjuk saját magában.
Természetesen sokatokat az érdekel, hogy ezeket az érzéseket mennyire adja vissza a zene, mennyire tud megágyazni ezeknek az emócióknak. A Poison the Well mindig is kiváló volt abban, hogy a saját maga útját járja, nincs bevett dalszerkezet, a legváratlanabb pillanatokban törhetnek rád a legrandomabb mozzanatok. Pont mint az életben magában, egy telefonhívás egy szeretted elhunytáról, egy elszenvedett autóbaleset, másodpercek alatt megváltozó életek, sorsok, történetek. Breakdownok árnyékában megbújó sejtelmes riffek? Pipa. Teljesen elborult mozzanatok? Pipa. Ezek ellentéteként hidegrázósan gyönyörű csöndes passzázsok? Pipa. Jeff megtanult énekelni? Szó-szó, fél pipa. De van, ami pont azért autentikus, mert nem sokat, vagy semennyit se változott az elmúlt húsz évben. A pozitív katarzis és az örökké fortyogó düh egymás mellett létezik ebben a csodálatos kontrollált káoszban, amit a dalszerzőkön kívül a Grammy-díjas hangmérnök, Will Putney is úgy ragadt meg a csírájánál, mintha minden lemezt ő kevert/producerelt volna a 2000-es években. Holott ez csak tíz évvel később lett igaz.
A nap végén csak az számít, hogy abból a kupából, amit a Poison the Well a saját vérével és verejtékével töltött meg anno olyan bandák ittak, mint a Norma Jean, a The Chariot, vagy épp a Bring Me The Horizon, ma meg lehet szó akár a Turnstile-ról, vagy a Knocked Loose-ról. Gusztustalan hasonlat, tudom, de az igazság az, hogy ezek a nevek fémjelzik az elmúlt húsz évet az alternatív kemény zenei színtéren, így a PtW joggal foglalja el a(z egyik) trónt, mint metalcore-keresztapa. Ha van zenekar a “nagy öregek” közül, akik legalább annyi virágot érdemelnének, mint a Deftones manapság, akkor azok ők. Pláne, hogy a tagok barátokként tértek vissza, hogy úgy zenéljenek, ahogy azt anno tették, ez pedig az egyik legönazonosabb és legőszintébb anyagot eredményezte a floridaiaktól, akik már senkinek se kell, hogy bizonyítsanak, és mégis annyira elkapta őket a flow, hogy már a folytatáson törik a fejüket. Nem tudom, hogy mi, a hallgatók lettünk-e engedékenyebbek, vagy tényleg ennyire jól idézik fel a napjainkban is trendi kétezres éveket az akkortájt alkotók – vagy még meg sem születettek -, mindenesetre ha a világban nem is, legalább bennünk békét teremtenek ezek a kiadványok.
Értékelés:
(Radó Richárd)
Poison the Well
W a y o 
Hozzászólás