A ruhr-vidéki modern metalcore formáció a legújabb albumával nem a langyos vízbe terel minket, sokkal inkább egy viharos tengerbe, ahol egyszerre érzünk kimerültséget, kétségbeesést és reményt, miközben hol áldjuk az égieket, hogy még a felszínen vagyunk, máskor meg pont ezért átkozzuk őket. A vihar előtt állunk, de azt nem kerülhetjük el, és valószínűleg nem is szeretnénk, főleg akkor, ha ilyen dalokat zúdít ránk. Már csak egy kérdést kell megválaszolnod: tényleg készen állsz?
Németországnak nincs miért szégyenkeznie, ha tehetséges bandákat kell felmutatni a rock- és metal színtérről. Évről évre bizonyítják a németek, hogy megbízható forrásai az új kedvenceknek, legyen szó poszt-hardcore-ról, metalcore-ról, dallamos hardcore-ról vagy éppen electronicore-ról, de még lehet folytatni ezt a felsorolást. Ha csak az Arising Empire háza táján nézünk szét, egyből ott van a Future Palace, a The Oklahoma Kid, a Half Me vagy az elmúlt évek egyik legizgalmasabb neve, az AVRALIZE. Utóbbi bandára még visszakanyarodunk majd egy kicsit később, viszont addig nézzük meg, mit, illetve kiket rejt még az a bizonyos feneketlen kalap! A The Narrator habár a Nuclear Blast Records égisze alatt bontogatja szárnyait, és valószínűleg az ő esetükben kevesebbet hangzik el itthon, hogy “persze, hallottam róluk”, de talán pont emiatt is megéri nem átsiklani a legújabb lemezük felett.
A The Narrator története 2017-ben kezdődött, Essen városában, de az első daluk debütálására némileg várni kellett. A Rails 2019 szeptemberében látott napvilágot és elég jól előrevetítette, mire számíthatunk a srácoktól a későbbiekben. A metalcore-irányvonal azóta sem változott, viszont a kivitelezés minőségibbé vált, ami már az első nagylemezük, a Lore 2024-es megjelenésénél is tetten érhető volt. Sőt! A Lore túl azon, hogy a terjedelme miatt alapból adja magát viszonyítási pontként, a kifejezetten pozitív fogadtatásának köszönhetően egyértelműen egy megugrandó léccé vált a Phosphor kiadását megelőzően. Na de sikerült-e túlszárnyalni az elődöt?
Zenekar: The Narrator [DE]
Album: Phosphor (10 dal, 33 perc 5 másodperc)
Műfaj: modern metalcore
Megjelenés időpontja: 2026/05/08
Kiadó: Nuclear Blast Records
Érdekes helyzet az, amikor az album címadó dala a nyitány, azaz egyből kapunk egy olyan trekket, amitől általában valami igazán kiemelkedőt várunk. A Phosphor kellően pörgősen indít és senkit sem kímél, azonban nem egy főfogás, inkább egy stílusos felvezetés. A lemez második tétele, az Aurora már más kategória. Nem véletlenül az előzetesen – single formájában – bemutatott dalok sorát gyarapítja, magától értetődően egy klippel is megtámogatták. A screamek és a tiszta ének egyvelege sugározza azt az energikusságot, ami a The Narrator számainak többségét átitatja, jól kiegészítik egymást. A riffek rendesen odavágnak, a dobtéma is egyértelműen hozzáad a dalhoz, míg a szintivel egy kis extra szín kerül bele a képletbe.
A Stasis és a Pills From The Start szintúgy jól egyensúlyoz a könnyedebb, fülbemászó és a keményebb, daráldásabb szekciók között, ráadásul mindkettő egy-egy breakdownnal örvendezteti meg a hallgatóságot. Utóbbi trekk már féltávnál az asztalra csap, hogy aztán visszatérhessen a slágerességhez. A Stasis ezzel szemben a hagyományos utat követve kivár a megajándékozással. Nem mellesleg ennél a dalnál hallhatjuk az egyetlen közreműködést az albumon, ami nem máshoz köthető, mint az AVRALIZE-hoz. Miért ne kaphatnánk két király német bandát a színtérről? Gondolhatták a The Narratornál és összehoztak egy olyan kollabot, ami azért adta magát.
A Modern Age Blasphemy számomra az egyik legélvezetesebb dala a lemeznek, és nem csak azért, mert a zárása a következő:
For the sake of us all
Grow the fuck up
You’re not a scientist, bitch
We ain’t got no time for this shit
A The Narrator nem szándékozik finomkodni a dalaikkal felvetett témák kivesézésénél, és ezt jól is teszik, mert sokszor nem elég végtelen türelemmel várni azt, hogy majd egyszer jobb lesz (akár a világ, akár bármi más). A Modern Age Blasphemy refrénje meg a legjobbak közé sorolható a lemezről a maga szenvedélyességével. Ha már kedvencek, szenvedély és stílusos refrén, akkor nem hagyhatom ki a Two Lives-t, mely a kapudrog volt a bandánál. Egyrészt ez a dal máshogy érződik súlyosnak, mint a többi, másfelől ennél a számnál éreztem azt, hogy a klip egyszer csak megragad és onnantól nem enged. Megfoszt a biztonságérzettől és a magányba taszít, csak azért, hogy a végére emlékeztethessen minket: nem vagyunk egyedül. Az meg kétségtelen klasszis, ahogy a finomabb, melankolikusabb irányból az egyre feszültebb és csapatósabb vizekre sodródik. Az egyre növekvő belső feszültségünk a Two Lives, és a ráébredés arra, hogy az idő kíméletlenül megy előre.
Az Agnosia és az Iron Grip kettős is hozzák azt a szintet, ami elégedettségre adhat okot. Két eltérő karakterű, de hasonlóan pörgős tételről van szó, amik ugyanúgy hűek maradnak a Phospor legfőbb szellemiségéhez, és ahhoz az érzelmességhez, amit megtestesít az album. Nem megfeledkezve a Dissectionről és a zárótétel 9010-ről sem, a Dissection azoknak a dala, akik első másodperctől az utolsóig csak és kizárólag screamekre vágynak, azaz egy önkényeztető mosh pit-időtöltésre. Végül a zárás: a 9010 a nyitány mintájára egy teljesen okés keretet ad a lemeznek, nem feltétlenül tör arra, hogy bármennyire is a vállára vegye a korongot, de lényegében közel azonos mederben mozog, mint a Phospor legtöbb száma. Más, de nem annyira nagyon, mint lehetne.
A Phospor összességében egy minőségi lemez, kiváltképp akkor, ha éppen arra vágyunk, hogy meglovagoljuk az érzelmeink által gerjesztett hullámokat. Habár valamivel többnek és jobbnak érzem a Lore-t, viszont könnyen nagyobbá és maradandóbbá nőhet ez az album az idő múlásával. Egyelőre még “csak” egy magabiztos folytatás, de talán egy nap ugyanannyira egy mércének fog érződni, mint az elődje.
Értékelés:
(Farkas Márk)
The Narrator – Phosphor
The Narrator
Nuclear Blast Records
W a y o 
Hozzászólás