Mi a fészkes fene történik az Avenged Sevenfolddal? A kaliforniai metal zenekar július legvégén a semmiből robbantott egy négyszámos EP-t, a STATICÁt, ami egyben az első zenéjük is három év és a nagy port kavart Life Is But a Dream… nagylemezük óta. Ha valaki azt hiszi, hogy az urak tanultak az esetből, visszább vettek a progból (na, meg a drogból…) és lejjebb tekerték a niche-mérőt az ennél nagyobbat nem is tévedhetne… az új cucc ugyanis borderline hallgathatatlan. Mindezt úgy mondom, mint a banda korai munkásságának nagy élvezője és támogatója. Ha csak az azonos című lemezt egymás mellé tesszük ezzel a mostani katyvasszal, konkrétan meg se lehet mondani, hogy ez egy és ugyanaz a kompánia. Szóval a kérdés továbbra is az, hogy mégis mi a jó élet történik az A7X-szel, miért csinálják azt, amit, és egyáltalán kinek jövedelmező ez?
Zenekar: Avenged Sevenfold
Album: Statica (EP)
Műfaj: elektronika, indusztriális rock, experimentális rock, ???
Megjelenés időpontja: 2026. július 23.
Kiadó: Szerzői kiadás
Támpont: Ministry, Model/Actriz, Deafkids, The Voidz, Danny Elfman, Black Moth Super Rainbow
Mi az a pont, ahol közbe lehet avatkozni, vagy személyes felelősséget lehet érezni a másik iránt? Lassan évtizedek óta tart az a felfogásbeli háború, miszerint a zenekar, vagy előadó nem a hallgatóért van, hanem tulajdonképpen a maga szórakoztatására gyárt alkotást – amit éppenséggel a befogadó úgy dönt, hogy befogad. Tiszta sor, normális esetekben én is igazat adok ennek az oldalnak, ugyanakkor van az a pont, ahol egyik, vagy másik fél átbillen a normalitás túloldalára, és megeshet, hogy a közönség azt állítja, hogy nekik igenis JÁR az adott mű, úgy és olyan formában, ahogy ők akarják. Erre jó esetben mondhatja azt az alkotó, hogy dugja fel magának a rajongó a követelőzéseit, megvan ő nélküle is. Most már lehet, hogy igen, de ezt ilyen mellszélességgel ki tudta volna jelenteni a pályája elején is? Nehéz topic ez, pláne a kattintásvadász, algoritmus-uralta kapitalista disztópiánkban, amiben élünk, még nehezebb a kettő közti elmosódott határvonalat beazonosítani, vagy megállapítani, ha valaki visszafordíthatatlan távolságokba került a józan gondolkodástól.
És, hogy miért elmélkedtem ezen egy teljes bejegyzésnyit? Vegyük példának jelen cikkünk alanyát, a Kalifornia állambeli, Huntington Beach-i Avenged Sevenfoldot. Az 1999-ben alakult banda szépen megjárta a kiteljesedés szamárlétráját: húzós, mégis dallamos metalcore-ból indulva az évek során szépen átváltott egy technikás, de iszonyatosan modern (akkori mértékkel természetesen), slágeres, dúdolható heavy metal/hard rock-fúzióba. De tényleg, az első lemez, a Sounding the Seventh Trumpet (2001) mára már csak az elitistáknak fekszik, míg az azt követő Waking the Fallen (2003) és City of Evil (2005) konszenzusosan érinthetetlenek, addig a self titled (2007) és Nightmare (2010) lemezek azok, amik megalapoztak a mainstreamhez való berobannáshoz. Utóbbinál azonban nagy árat fizettek, ugyanis a dobosuk és egyben legkreatívabb agytrösztjük, Jimmy Sullivan, vagy a zenekaros nevén The Rev az örök dobszerkók mögé távozott a felvételi munkálatok alatt. Ez a fajta kettősség, gyász és egy fejezet vége meg is hallatszik az anyagon.
Mondhatni a keményvonalas rajongók eddig tartottak ki a banda körül, és habár az igazi kommerciális sikert a Hail to the King (2013) hozta meg a bandának, egyben itt is érhető tetten a generic, rádió-metalos hangzás alapkövének letétele. Persze, ha nagyobb színpadokra vágysz ahelyett, hogy trú arc legyél, akkor természetesen hadd szóljon. M. Shadowsék is így tettek, és sorra ostromolni kezdték a legnagyobb porondokat, a világ legpopulárisabb tájain. Ennek a felfelé ívelő karriernek még a 2016-ban megjelent The Stage sem tett be, ami csakúgy, mint a mostani anyag, lényegében a semmiből jelent meg három év kihagyás után. Igazi monstre 74 percével, dalonkénti átlag hat perces hosszaival és a korábbiakhoz képest egy jóval progresszívebb sounddal a banda itt érezhetően elmozdult egy olyan irányba, amit általában akkor tesz meg egy zenekar, amikor már elég magabiztosnak érzi magát ahhoz, hogy magának alkosson elsősorban, ne pedig a közönségének.
Hiába a tény, hogy a The Stage alapvetően egy nem túl könnyen befogadható, sokszor öncélúnak ható, és a setlistekbe is általában mindössze egy dalt (az album nevét is viselőt) adó anyag, a banda így se vesztett sokat az elmúlt években az őket övező rajongásból. Voltak akik elmentek, helyükre jöttek mások, ennek pedig leginkább az lehetett az oka, hogy a lemezt követően hét évig megállt a banda, majd 2023-ban a világra szabadította a Life Is But a Dream…-et. Ez az az anyag, ami majdnem minden folyamatosan megújulni próbáló, az útját konstans kereső, a kísérletezésből nem engedő zenekar életében eljő, a vízválasztó, amit vagy imádsz, vagy utálsz, köztes állapot egész egyszerűen nincs, annak robbanékony természete miatt. A felvállaltan nagyon sok hallucinogén kábítószer behatása alatt, szigorú Mr. Bungle-diétán és Mike Patton egész alakos poszterek előtt rejszolva készült album nemcsak az Avenged’ rajongótáborát osztotta meg, de az egész internetet is, feltéve a kérdést, hogy csak azért mert mindent megtehetsz, feltétlen mindent meg is kell tenned?
Ezen a ponton eldőlt, hogy az Avenged Sevenfold innentől kezdve vagy csutkára nyomja a weirdóságot, és ők is olyan zenekar lesznek, akikre már csak a katasztrófaturizmus végett fogunk várni az új anyagokat illetően, vagy megtanulták a leckét, kikísérletezték magukat, ideje újra a számoknak gyártani a nótákat és írni egy Hail to the King 2.0-t. Bárcsak ez utóbbi történt volna, én lettem volna komolyan mondom a legboldogabb, holott egyáltalán nem is nekem szól az a lemez. A banda három évvel a megosztó lemez után, július 23-án, lényegében a semmiből shadowdroppolt egy négyszámos EP-t, a STATICÁt. Erre pedig bármennyire is próbáltam szebb hasonlatot találni, a kislemez egész egyszerűen nem hagyta: ez az anyag olyan, mintha az előző albumnak a végig mindenezett éjszaka utáni konkrét másnapos végterméke lenne. Igen, annyira kibaszott szar. Sajnálom, de az itt hallható 18 perc majdnem minden pillanata azért kiált, hogy bárcsak fel se találták volna a zenét, ha ilyet lehet “alkotni” vele.
Most azt hiheti a kedves olvasó, hogy túlzok, de nem én túlzok, Synyster Gatesék viszont annál inkább. A Statica (első) hallgatása közben többször is megkérdőjelezte az elmém a létezést és a valóságot. Mi van, ha valami alternatív dimenzióba csöppentem, ahol ez csak egy trollkodás, a zenekar maga meg valamilyen úton-módon végignézi a reakciómat és azon szórakozik, mint valami elcseszett Truman Show-ban. Mi az a pont, ahol a progresszivitást már nem képes egy átlagos, halandó (és józan) elme feldolgozni, és egész egyszerűen kásás zajnak, zörejnek dekódolja? Valószínűleg amúgy ez. A Statica legnagyobb ismérve, hogy bosszantó.
- Bosszantó, mert tehetséges zenészek készségei vannak elfecsérelve. Ott az énekes, M. Shadows, akinek alapvetően egy kitűnően simogató bariton orgánuma van. Nos, itt konkrétan egy deka olyan hang nem hagyja el a torkát, amit utána nem erőszakoltattak meg az autotune-nal. Ráadásul az is olyan, mintha külön ki akarná domborítani a hamiskás, el nem talált hangokat. De említhetném Synyster Gates gitárost, aki normál esetben egy igazán termékeny szóló-gyáros, most jó, ha egy nyúlfarknyi virgázás hallható tőle. Ja, ha már szóba jöttek a gitárok, azok nincsenek! Vagy ha mégis, tonnányi szinti-effekt és réteg van rájuk halmozva, hogy szinte még csak véletlenül se legyenek felismerhetőek.
- Bosszantó a lemez, mert az amúgy borzasztóan tehetséges bandán kívül olyan arcok dolgoztak vele, mint Joe Baressi producer, akinek a nevéhez olyan bandák lemezei köthetők, mint a Slipknot, a Tool, vagy a Parkway Drive. Nem tudom Baressinek milyen szerep jutott ebben a katyvaszban, de a füle biztos nem szerepelt a szerződésben, mint göngyöleg. A keverést meg az a Neal H Pogue végezte, aki többek közt már az Outkast, valamint Tyler, the Creator lemezeit is díjra váltotta. Szóval volt itt rockos, meg hiphopos arc is a közösben, és az is köztudott volt már a banda rajongóinak, hogy többszöri elmondásuk alapján pont annyira befolyásolta őket a Metallica és a Guns N’ Roses, mint Kanye West, vagy Kendrick Lamar. Ezzel alapvetően semmi gond nem lenne, ha a STATICA úgy hangzana, mint valami, amin féltucat Grammy-re jelölt (vagy azt be is zsebelt) forma dolgozott, nem pedig úgy, mint egy középsulis tehetségkutatós banda szám szerint második performansza az első, a dobos szüleinek garázsában előadott után.
- És talán leginkább azért is bosszantó ez az EP, mert egész egyszerűen hülyére veszi a hallgatót. A hallgatót, aki valószínűleg nincs pont azoknak a tudatmódosítóknak pont olyan mértékű hatása alatt, mint az alkotók voltak, és egy dekódolhatatlan masszát kapott hőn szeretett zenekarától. A dalok nem futnak ki sehova, teljesen random tempóváltások, hatások, és stílusok keverednek: az egyik pillanatban még egy 8 bites Nintendo-játék dallamát halljuk, ami hirtelen westernbe vált, majd egy cyberpunk-film hajsza jelenetében találhatja magát a gyanútlan bámészkodó – mindezt tényleg másodpercek alatt váltakozva. Ettől viszont cseppet sem érzi úgy a hallgató, hogy egy experimentális, mégis kohezív utazásban venne részt, sőt, a folyamatosan építkező, majd el-elhaló, vagy elvágott szakaszok egy olyan hatást keltenek, mint amikor egy megvadult ló próbálja levetni magáról a hátára nem kívánt utasát. Mintha ezek a dalok nem akarnák, hogy meg legyenek hallgatva, vagy egész egyszerűen nem is emberi hallgatásra tervezték volna őket. Ezt tökéletesen alátámasztja az is, hogy az utolsó tételt, az ASHES-t konkrétan csak másodjára sikerült meghallgatnom, első alkalommal ugyanis kinyomtam a felénél, mert nem bírtam tovább hallgatni ezt a szónikus fekvehányást.
Több teória is terjeng az interneten a STATICÁt illetően. Az egyik a legszembetűnőbb hivatkozási pontoknál, a vizuális betyárkörte borítónál, illetve a legtöbbször csak értelmezhetetlen, diszperzív szövegeknél érhető tetten. Ezek alapján a banda afféle Messiásként int minket óva a technológia túlzott fogyasztásától, valamint az AI-jal való kacérkodástól, és azt akarná megmutatni, hogy hogy is szól az AI-zene a “normális” füleknek. Amikor pedig nem mártírhalált hal az emberiség intelligenciájáért, az Avenged Sevenfold úgy viselkedik, mintha el is engedte volna az emberi faj kezét, már minden mindegy, és ideje nagy részében egy szebb múlt miatt hullajt nosztalgikus könnyeket. Egy másik összeesküvés-elmélet alapján az Avenged’ is fel fog ülni a revival-hullámra, és miután itt “kitombolták” magukat, még idén ki fognak lökni valami 15 dalos, City of Evil-szerű, gitármasztizós megborulást. Természetesen ahogy általában az efféle hipotéziseket, ezeket is érdemes csak óvatosan kezelni, és nem belelovagolni magunkat bármelyikbe is. Mert ahány ember, annyiféle interpretációja van a STATICÁnak, azonban itt most sokunk hasonló nevezőn van, miszerint a zenekar túl messzire ment.
Sokat elárul az is a felvállalhatóságból, hogy két nappal a megjelenés után, július 25-én, a Missouri állambeli Ridgedale-ben, a zenekar Good Charlotte-tal közös turnéjának első állomásán elő is adta az EP-t. Mindezt úgy, mint egy alterego zenekar, akiknek az a neve, hogy STATICA. Az igazi csavar viszont csak most jön: a performansz lefüggönyözött színpad mellett, a backstage-ből volt végigjátszva. Ezután természetesen jött a GC, majd a ‘Sevenfold is lenyomta a maga “normális” szettjét, a “normális” számokkal rajta. Nyilván az új EP négy dala közül egyik se tudna organikusan beleilleszkedni a banda mezei halandóinak adott előadásába, ezért is hat abszolút öncélúként, és fennmaradás szempontjából teljesen értékelhetetlenként a kislemez.
Én tényleg próbáltam elfogadni ezt az “új” Avenged Sevenfold-ot, még az előző lemezük kapcsán is valamelyest megenyhültem (a Cosmic például egy kifejezetten király dallá cseperedett), sőt, annyiszor pörgött le ez a szutyok a kritika írás mellett, hogy a címadó dallal már egyfajta toxikus Stockholm-szindrómát kezdtem el ápolni…de ennek ellenére is, van amit nem vesz be a gyomrom sajnos – se most, se a továbbiakban. Szeretném azt hinni, hogy van még a bandában valami írmagja annak a fajta dalszerzésnek, ami az első pár lemezüket jellemezte, és visszatérnek valamilyen formában a hagyományosabb önkifejezési formához, nem pedig ezt a kamu értelmiségi, emelkedett, saját fingját szaglászó, bizonyos témákból az AI Overview segítségével önmagát lektoráló arcát fogja innentől kezdve felénk tartani. Lehet, hogy a STATICA csak egy egyszeri kitérő volt, egy túl komolyra sikeredett vicc, de az is megeshet, hogy ez a zenekar jövője. Mindkét esetben az ugrik be róla, amikor egy zavarodott arc a metró aluljáróban önmagát az igazság tudójának, a kiválasztottnak, az emberiség megmentőjének tartja, majd amíg aprót keresel neki a farzsebedben, elkezdi falni a kutyapiszkot a közelben lévő kukából.
Értékelés:
(Radó Richárd)
AVENGED SEVENFOLD
Leave a Reply