Az „industry plant” (vagy magyarul zeneipari beépített ember) olyan előadóra vagy zenészre használt kifejezés, akit a zeneipar (a lemezkiadók és a menedzsment) titokban pénzzel, kapcsolatokkal és hatalmas marketinggel épít fel, miközben azt a látszatot keltik, hogy önerőből, független (indie) előadóként futottak be.
Hogy miért is volt szükség arra, hogy ezzel a meghatározással üssem fel ezt az írást? Mert időszámitásunk után 2026 évvel, amikor is a zeneiparnak algoritmusok, számalapú tartalomgyártás, a mesterséges intelligenciával kreált (vagy felügyelt), single-orientált, közösségi oldalakra gyártott, impulzív szerzemények adják a gerincét, akkor nagyon nehéz elhinni, hogy valaki pusztán önerőből, organikusan megjárva a szamárlétrát, zéró ismeretséggel több milliós streaming számokat produkálhat és közepesen király slotokat húzhat be a világ legnagyobb fesztiváljain.
Van itt nekünk két zenekarunk, amik mindketten megkapták már valamilyen formában a fenti jelzőt. Természetesen senki nem fogja bevallani, hogy “a nagy testvér” pénzeli, de hát a számok és a bizonyítékok ugyebár nem hazudnak. Ettől függetlenül természetesen nem feltétlen kell, hogy egy, a zeneipar által bábként irányított előadó zenéje rossz legyen. A továbbiakban nem is feltétlen az industry plant fogalmát járjuk körbe (mert minek, ott van fent feketén-fehéren), hanem azt, hogy elég-e az egy zenekar, vagy zenész karrierjében, ha már a startnál megkap mindent: tőkét, marketinget, csúcstechnológiát, mesteremberek garmadáját, neki(k) meg csak át kell adni az üzenetet egy megkapó formában.
A két szóban forgó zenekar a President és a Showing Teeth. Elsőre talán nem túl sok közös van bennük, azon túl, hogy mindegyiket le lehet tudni a modern metal jelzővel. Azonban ha jobban megvizsgáljuk feltűnhetnek olyan nyilvánvaló jegyek, miszerint mindkettő egy karakter, vagy személy köré épül, mindkettő elképesztő sikereket ért el relatív rövid idő alatt, és mindkét projektnek egy és ugyanaz nap jelent meg az elsője – egy nagylemez, illetve egy EP formájában. Ezen túl pedig ugyanezen napon indult a President majdnem telt házas, egy hónapon át zajló észak-amerikai turnéja, ahol éppen a Showing Teeth melegít. Véletlen lenne? Aligha! Lássuk akkor hát, hogy sikerült a két formáció friss, illetve legfrissebb anyaga, és, hogy lehet-e még bármit is élvezni egy túlstimulált, mesterséges és túlszerkesztett világban?
President – Blood of Your Empire
Zenekar: President (UK)
Album: Blood of Your Empire
Műfaj: alternatív metal, djent, alt-pop, alt-R&B, metalcore, elektronika, poszt-hardcore
Megjelenés időpontja: 2026. szeptember 4.
Kiadó: King of Terrors/Atlantic
Támpont: Sleep Token, Bad Omens, Poppy, sace6, Banks Arcade, Amira Elfeky, Loathe, Northlane, Dayseeker
A Presidentről valószínűleg tényleg csak az nem hallott, aki az elmúlt másfél évet egy kő alatt töltötte. A maszkos, anonim brigád már a szárbaszökkenésük első pillanatában a rosszindulatú kommentek kereszttüzébe került, lévén úgy kaptak helyet Európa egyik legnagyobb rock- és metal fesztiválján, a Downloadon, hogy egy darab zenéjük nem volt még kint az éterben. Merész kezdés, de ahogy mondani szokás; a negatív reklám is reklám. Ez már megadta nekik a kezdőrúgást, meg nyilván a tény, miszerint megint csak egy brit, titokzatos hátterű és misztikumokkal felvértezett, az alt-metalt poppal, elektronikával és R&B-s vokálokkal keverő formációval van dolgunk. Hol is láttuk ezt korábban? Naná, hogy a Sleep Tokennél, akikkel kapcsolatban már a nulladik másodpercben felmerült nem egy összehasonlítási faktor, köztük talán a legnagyobb, miszerint a President és Vessel egy és ugyanazon személy. Ezt azonban hamar elvetették, minekutána Vessel személye még mindig kérdéses (hiába végeznek az internet legádázabb kopói sokszor már ijesztően zaklató magatartásban, nonstop kutatást ennek felgöngyölítésére), addig a Presidentről egészen hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon nagy valószínűséggel Charlie Simpson lehet az, olyan nagy sikerű brit bandák éléről, mint a pop-punkos Busted, vagy a poszt-hardcore-os Fightstar. Nyilvánvalóan a zenekar ezt a feltételezést minden bizonyíték ellenére is tagadta, és azt nyilatkozták, hogy sosem fogják felfedni a személyazonosságukat.
Ettől függetlenül – vagy pont emiatt – is nehéz elvonatkoztatni a Sleep Tokentől velük kapcsolatban. Ugyanazok a disztribútorok és menedzsmentek állnak mindkét zenekar mögött, ugyanazok a hírportálok és közösségi médiás tartalomgyártók foglalkoznak velük, valamint azon a Downloadon, amin a President debütált, a Sleep Token volt az egyik nap headlinere – mindezt úgy, hogy ők voltak kb. az első zenekar a fesztivál történetében, akiknek ehhez a titulushoz nem kellett 20-30 évet grindolniuk, elég volt mindössze kilenc hozzá; abból is pusztán kettő a csúcson. Szóval igen, nehéz nem rosszallóan tekinteni ezekre a zenekarokra, akik ennyire arcbamászóan dicsőítik a zeneipari nepo baby életvitelt, illetve azt az elérhetetlen státuszt, ami először az ezredforduló környékén körvonalazódott a popkultúrában (és azt hihettük, hogy levedlettük magunkról ezt a fajta bálványimádást), valamint azt a szociálpszichológiai jelenséget, miszerint napjainkra alig maradt középosztály: csak fájóan senki, vagy mega sikeres lehet valaki. Ebből a szempontból pedig a President már-már unortodox módon fényéveket vert a Sleep Tokenre a szamárlétra megmászásában.
A President tavaly szeptemberben hozta ki első EP-jét King of Terrors néven, aminek a tematikája főként a vallás, a sötétség és a halál témakörét járták körbe megannyi bibliai utalást használva. Az anyag azt a kérdést boncolgatja, hogy mennyit változtat az életen az, ha nincs semmi a halál után? És mennyit, ha mégis van valami? Ebbe a maszkos frontember egy családi haláleset következtében folyt bele igazán és nem tudom azt mondani, hogy engem se firtatna időről-időre ez a témakör. Abszolút rá is csatlakoztam a cuccra, már csak azért is, mert az elsőként kiadott single, az In the Name of the Father az évem egyik leghallgatottabb dala lett a Spotify szerint. Persze semmi olyan nincs benne, amit ne hallottunk volna korábban, tényleg kipipálja az összes rubrikát a modern metal bingo kártyán, de mégis olyan hookokkal és atmoszférával lett felvértezve ez a kislemez, amit sokszor tucatnyi kiváló dalszerző se tud megalkotni egy izolált laborban. Állítólagosan a President pedig saját maga komponálta meg az anyagot ilyen végtelenül személyes hangvételűre, ő felelt minden felrakott sávért, minden felénekelt hangért, minden elhelyezett beatért, akikhez keresett aztán egy zenekarra elég embert, hogy feljátsszák azt (Heist, Protest és Vice).
A President aztán bele is kezdett a kampányba: headliner bulik az ‘Államokban, majd az Architects és a Bad Omens előtt arénákban melegítés Európában. A zenekar hármasával lépdelt felfelé a hírnév ranglétráján, és már az EP megjelenése után utaltak rá, hogy dolgoznak az első nagylemezükön is, ami kiterjeszti majd a King of Terrors evolúcióját. A debütáló anyaghoz képest majdnem egy évvel később kijött bemutatkozó nagylemez, a Blood of Your Empire esetében valóban az volt csak a kérdés, hogy meglépik-e azt, amit a Sleep Token tett a Take Me Back to Eden-t követően az Even in Arcadiával, vagy nem próbálnak meg 19-re lapot húzni. Természetesen az már az első kismadarak (Angel Wings, Mercy, Doom Loop) kiröppenésével kiderült, hogy semmi megúszósdiról nincs szó, itt most minden nagyobb, grandiózusabb és sok esetben műanyagabb lesz, mint bármi is volt a KoT-on: a President tulajdonképpen uralma alá akarja hajtani a világot (nem hallottuk ezt korábban elnökökről ugyebár). Ugyanakkor a dalszerzési struktúra aligha változott az EP-éhez képest: a főnök maga vette fel a dalokat útközben(!) az Architects-/Bad Omens-zsúrokon, és ezúttal is ő felelt minden hangért és azoknak a pozíciójáért a lemezen.
Mondandójában sem változott sokat Charlie…bocsánat, az első számú ismeretlen ember víziója a korábbi anyaghoz képest, sőt, ha lehet még inkább komplexebb és kiterjedtebb felfogás vezérli azt. Ezzel kapcsolatban így nyilatkozott anno a fő agytröszt:
Az album az én saját egzisztenciális válságommal való küzdelmemből született, abból a törekvésből, hogy értelmet találjak a hitben, a halandóságban és az emberiség hithez fűződő viszonyában. A vallás hihetetlen együttérzést, céltudatosságot és szépséget ihletett a világban – ugyanakkor a történelem során elképzelhetetlen szenvedésért és vérontásért is felelős volt. Ez az album e két igazság közötti feszültségben él. Az írás számomra egyfajta módszerré vált arra, hogy szembenézzek az évek óta bennem élő félelemmel, zavarodottsággal és kérdésekkel, és azokat olyasmivé alakítsam, amire igazán büszke vagyok.
Ebből a szempontból a Blood of Your Empire valóban korrektül teljesít, a narratívát szépen végigviszi az anyagon. A gondok máshol keresendők.
A lemez visszább vesz a metal(core)-os jegyekből és sokkal inkább inspirálódik az elektronikus zenei előadókból – ezzel alapvetően nem is lenne probléma, kiváltképp, ha olyanokat említesz meg inspirációs forrásként, mint a Four Tet, vagy a Hot Chip. A bökkenő ott van, hogy a metalos cinematic atmoszféra-generálás, az ambiciózus, kísérletező és törtető munkamorál és a pulzáló elektronika nagyon kevés esetben működik zökkenőmentesen, homogén kapcsolatban egymással. Ennek levezénylése és finomhangolása tényleg egy grandiózus és kipróbált dalszerző/producer-gárdát követelne meg, és sajnos Simpson egymaga ehhez kevésnek bizonyul, a külsős vélemények kizárásával pedig pont azzá válik, ami ellen felszólal: nem először fordul elő, hogy az istenkomplexusos, főszereplő szindrómában szenvedők saját maguk által felépített monolitja a külsős segítség miatt omlik össze a ráhelyezett irdatlan mennyiségű elvárás és kívánalom súlya alatt. A Blood of Your Empire így jóval egyenetlenebb marad minőség terén, mint mondjuk kisebb formátumú elődje.
A lemezen így is vannak természetesen dalok, amik működnek – még úgy is, hogy azokban majdnem nullához korrelál az élő hangszerek száma, ami a mai, egyre csak növekvő AI-általi fenyegetettség korában megint csak felvet pár érdekes kérdést és teóriát. Az album húzó-single-jei, mint a korábban emlegetett Angel Wings, a Mercy, vagy a Doom Loop látszólag jóval több figyelmet kaptak társaiknál, ez meg is hallatszik a témákon, a stílusukon, a felvonultatott eszköztárukon, de ide sorolnám még a Sleepwalkert is, ami egy igazi rejtett gyöngyszem (még ha ezt az alvajárós szimbolikát több modern metalcore-bandától már nem szeretném hallani!). A dark heaven és a Pink Noise valamelyest nem konvencionális perspektívát alkalmaznak, de még mindig a jóízlés határain belül maradnak. Sajnos ez már nem mondható el a zeneileg elég jó ötleteket felvonultató, majd azokat egymás nyakába hányó, énektémáiról meg a nem is olyan rég elszenvedett Avenged Sevenfold EP-t eszembe juttató This Will Divide Us, vagy a President történetének első vendégét felvonultató, az Ando San-nal közös Hate Figure. A Don Broco új lemezén nagyon jól mutatna, innen viszont borzalmasan kilóg a teljes képből ez a sokszor nevetséges beatekre komponált rap metal-produkció. Egyetlen jó tulajdonsága a dalnak, hogy a legrövidebb a lemezen. Az albumot záró White Devil még megmenthette volna a lejtmenetbe tendáló befejezését a BoYE-nek, de sajnos pont úgy hangzik, mint amikor szívgyógyszerre hígítót szipuzol, majd leülsz egy zongorához, amin aztán a lábujjaiddal próbálsz meg klimpírozni.
Értem nagyjából, hogy mit akart elérni a President első nagylemeze, a Blood of Your Empire, amit hellyel-közzel teljesített is. Az anyag inkább működik pár jól hangzó single gyűjtőhelyeként, mint egy összefüggő, monumentális koncepciós műként. Természetesen akik már az első dalok hallatán úgy döntöttek, hogy ez nem nekik szól, azokat semennyire se fogja ez az új lemez meggyőzni, én is jelenleg úgy érzem, hogy a következő fejezet már nem nekem fog szólni, hacsak nem vesznek fel egy szerényebb, csapatközpontú látásmódot. Pont ugyanígy voltam tavaly a Sleep Token lemezével is, ami hatalmas flop lett szerintem az ‘Eden-hez képest – és ha megnézzük, valóban redukálódott a hype körülöttük a 2023-2025-ös idényhez képest. Nem úgy a President esetében, aki(k) lemezét az internet relatíve pozitív elbírálásban részesítette, kiemelve inkább az ambiciózus törtetéseket, mintsem a negatív aspektusait. Illetve ha ez nem lenne elég érv az industry plant titulus mellett, akkor ne felejtsük el a cikk elején emlegetett, majdnem teljesen telt házas észak-amerikai turnét. A President pedig elsősorban nekik szól – a leginkább fizetőképes rétegnek. Még legalább két évig, amíg aztán elmúlik az újdonság varázsa és az elnök körül is legalább annyira elfogy a levegő, mint a feketére kent pályatársai körül. Ez pedig nem hitetlenség, mindössze (szomorú) tény.
Értékelés:
Showing Teeth – A Fate Worse Than Loneliness
Zenekar: Showing Teeth (USA)
Album: A Fate Worse Than Loneliness
Műfaj: alternatív metal, metalcore, djent, deathcore
Megjelenés időpontja: 2026. szeptember 4.
Kiadó: Republic/Spinefarm
Támpont: Spiritbox, Imminence, Knosis, Avralize, Poppy, Not Enough Space, Boundaries, Maphra
A Showing Teeth esetében már nincs olyan könnyű dolga az embernek csípőből rávágni, hogy úgyis tudja kiről van szó. Nekem is csak idén nyáron szúrt szemet először a név, amikor is az utolsó bejelentés volt a Bring Me The Horizon első album végigjátszós banzáján, az angliai Manchesterben. Akkor nyilván lecsekkoltam őket (előre is, meg aztán élőben is), most viszont szerencsére már egy átfogóbb képet lehet tudni a projektről: ez alapján a többes számot itt is el lehet hagyni, ugyanis a Showing Teeth egy Addison (a vezetéknevét tudatosan próbálja nem közkinccsé tenni) nevű fiatal hölgy egyszemélyes szerelem-tevékenysége. Addison amennyire csak lehet, igyekszik a magánéletét kívül tartani a zenélése miatt ráirányuló szempárok elől, de ez manapság szinte borderline lehetetlen, már csak azért is, mert eleve a közösségi oldalakon futott fel. Ezek alapján a hölgy a country őshazájából, a Tennessee állambeli Nashville-ből származik, két cicája van (az egyik, Michael látható a borítón is), párja pedig a Static Dress bőgőse, George Holding.
Addison karrierje nem indult olyan repülőrajttal, mint a Presidenté. Első vocal coverjeit a Honda Accordjában rögzítette olyan bandák dalaira, mint az Underoath, vagy a Whitechapel. Első ténylegesen saját dalai is az ominózus kocsiban kerültek sokszor felvételre, legelső dala, a Labyrinth 2025 novemberében látott napvilágot, amikor is felfigyelt rá a Periphery dobosa, Matt Halpern és őssze is kötötte az egyik leghíresebb modern rock/metal hangmérnökkel, Zack Cervinivel (Bring Me The Horizon, Poppy, Parkway Drive). Addisonnak ez lényegében egy valóra vált álom lehetett, hiszen a Periphery egyike volt azon bandáknak, akik bevitték őt a metalba. Ez a fun fact akkor válik csak még izgalmasabbá, amikor megtudjuk, hogy a lány egy szigorúan konzervatív, keresztény háztartásban nőtt fel, ahol természetesen helye se volt az efféle, “Sátántól” származő förmedvényeknek. Addison egy keresztény táboroztatása során ismerkedett össze egy fiúval, akivel megmaradt a vakáció után is a kapcsolat, és a srác hazaérve olyan bandákat küldött neki, mint a Veil of Maya, az Animals as Leaders, vagy a már szóban forgó Periphery. A lány számára ez szerelem volt első hallásra és lényegében a kora 2010-es évek sumerianes metalcore/deathcore-bandák formálták olyanná az ízlését, amilyen.
Második dala 2026 elején látott napvilágot Rip címmel, innen számítva pedig nagyságrendekben megnőtt a Showing Teeth lehetőségeinek száma: februárban és márciusban már a Beartooth előtt melegített két este is, utána pedig kilőtt Las Vegasba a nu metal/alt-metal/gothic rock-zarándokhelynek számító Sick New World-re. Rögtön ezután pedig bejelentésre kerültek első külföldi fellépései, mind az Egyesült Királyságban – egyik nyilvánvalóan a BMTH előtt két egymást követő napon Manchesterben, míg a másik rögtön utána Londonban egy teltházas klubbulin. Két hétre rá pedig bejelentette, hogy leigazolt a Republic Recordshöz (Taylor Swift, Ariana Grande, The Weeknd), valamint a Spinefarm Recordshöz (Sleep Token, Bullet For My Valentine, Atreyu) és érkezik első EP-je A Fate Worse Than Loneliness címmel. Az év hátralevő részében meg az ominózus President support slot mellett még az Egyesült Államok egyik legnagyobb rock- és metal fesztiválján, az idén szeptemberben megrendezésre kerülő Louder Than Life-on is fellép, ami tavaly cirka negyedmillió látogatót fogadott annak három napján. Ezen a ponton már tényleg nehéz elhinni, hogy ez valóban egy valóra vált tündérmese, nem pedig a háttérből irányított jó szerencsék tudatos sorozata, ahol az aprócska, törékeny termetű lányt, aki öblös gutturalokat présel ki magából egy könnyedén megfejhető internetes szenzációvá akarják tenni. Hol is találkoztunk már hasonlóval? Oh, igen, megvan, Poppy-nál.
De ne legyünk ennyire szőrösszívűek, elvégre Addison történetének minden aspektusa szerethető. A Poppy-párhuzam meg tényleg mindennél erősebb, lényegében hasonló a receptúra miss Pereira munkásságával: brutálisan súlyos, mégis fülbemászó riffelgetések, breakdownok, valamint Addison screamjei váltanak át hirtelen álomszerű, utaztatós dream pop refrénekbe, ahol a hölgy az angyali vokálját is megmutatja. A hétszámos A Fate Worse Than Loneliness nagyjából erre a kettősségre épít leginkább. A harmadik ízelítőben, a Bad Exchanges-ben már lényegében teljesen el is hagyja a tiszta éneket és cserébe masszív csűrdöngölés következik. Fontos itt leszögezni azt, ahogy Addison – merthogy itt is ő a fő és nagyjából egyetlen dalszerző – ugrál a kétezres évek végétől számítva egészen napjainkig a keményzenei trendekből a számára legkedvezőbb apsektusokat felhasználva: akad a zenéjében a már emlegetett Sumerian Records fénykorának számító, a djent és a prog-metalcore születésére datálható technikás, poliritmikus témázás, a Knocked Loose-t idéző puritán odabaszás, illetve a tiszta refrénekkel felvértezett slágercore is.
Az A Fate Worse Than Loneliness emellett sokkal jobban hozzáférhető is. Eleve, ha csak a hosszát nézzük (hét dal alig húsz percben), illetve azon túl nem is tartogat nagy meglepetéseket, hogy két tépőzárasabb virgázás közrefog egy, az egyenletből talán minimálisan kilógó ultradallamos refrént. De ezt anno a Killswitch Engage, az As I Lay Dying és a Trivium is megcsinálta (és milyen jól is csinálták!), szóval tulajdonképpen azt kapjuk, amire befizettünk. Talán túl biztonsági is helyenként az anyag: a Make It Out egy elég generic középtempós metalcore-dal felejthető refrénnel, illetve én személy szerint nem nagyon tartottam volna szükségét egy megúszós interlude-nek az EP-n, mint ahogy azt itt az A&Ox1 is magára vállalja – még úgy is, hogy amúgy a spoken word rész erősen applikálható a Showing Teeth-jelenség kezdeti sikereire. Ettől függetlenül a Shallow Grave vége kárpótol mindenért, a záró Paradigm-ben Addison egészen spiritboxi magasságokba próbál kerülni – több-kevesebb sikerrel. Úgy vettem észre az interneten korzózva, hogy sokan nem nagyon tudják összeegyeztetni a korai metalcore/deathcore-hagyományőrzést a modern produkciós sloppal – amit egyre többen, egyre élesebben bírálnak, és lehetne róla egy teljes másik íráson keresztül beszélni – de szerintem még így se annyira esik le a fülünkről, mint mondjuk a President teljesen izolált hangzása. A nap végén az anyag pedig egy korrekt bemutatkozás, amiről sokkal kevésbé rí le a másik formációval szemben, hogy talán jóval többen próbálják ezt a lányt feltornászni olyan magasságokba, mint amit előadóként bevallanál a barátaidnak. Szerethető dalok, kellemes kisugárzás, emberi nyilatkozatok, nekem ennél több nem is kell egy ambíciózus debüttől.
Értékelés:
És, hogy mi a levonható tanulság? Egyfelől az, hogy rohadtul gyűlölöm az industry plant fogalmát, mert könnyedén összekeveri a fejekben azt, hogy ha valaki mondjuk tehetségtől függően jól pozicionálja magát, illetve azt, akinek az ölébe hullanak a lehetőségek valamilyen kapcsolati hálón keresztül. Másrészt pedig igen, hiába állnak úgy a csillagok, hogy úgy tűnhet, semmi akadály nincs előtted, a végeredmény így is bőven lehet eltérő: nekem a Showing Teeth jóval önzetlenebb képet fest magáról a Presidenttel szemben, aminek viszont hiába tudok az alapvető motívumával sokkal inkább együtt rezonálni, ha maga a performansz túlságosan kakofón, diszharmonikus és széthangzó. Ami pedig a legfontosabb, hogy ne utáljunk, zárkózzunk el azért valaki(k)től, csak azért mert az első pillanattól kezdve úgy tűnik, hogy megvan tolva a szekerük. A tartós sikerhez ugyanis így is az adott artist tehetsége és szerencséje fog majd megalapozni, ezeken pedig végtelen mennyiségű pénz se tud változtatni.
PRESIDENT
SHOWING TEETH
Vélemény, hozzászólás?