A svéd Imminence hosszú és gyötrelmes utat járt be, telis-tele kiégés közeli állapotokkal, elkallódásokkal és kilátástalansággal, de úgy tűnik végre révbe értek, rájuk világított a fény, és megadatik nekik az, ami lassan már csak egy maroknyi pályatársuknak: kapnak egy második esélyt, hogy bebizonyítsák, igenis volt értelme nem feladni és közel két évtizeden keresztül gürcölni a sokszor a kitörést már a gyökerénél elmetsző DIY underground közegben. A metalcore-zenekar az egyik legnagyobb amerikai modern metal kiadóval a hátuk mögött vágott bele eddigi leggrandiózusabb fejezetükbe – egyben univerzum építésükbe – amelynek most első állomása, a kvartett hatodik lemeze, az Axis Mundi.
Zenekar: Imminence (SWE)
Album: Axis Mundi
Műfaj: alternatív metal, metalcore, djent, szimfonikus metal, dallamos metalcore, "violincore"
Megjelenés időpontja: 2026. október 2.
Kiadó: Sumerian
Támpont: Poppy, Architects, Loathe, Sleep Token, Bring Me The Horizon, Lacuna Coil, Holywatr, Spiritbox
Szinte mondhatjuk azt is, hogy a kezdetek óta figyelem az Imminence munkásságát – még ha ez a figyelem sokszor el is terelődött. Emlékszem még a 2010-es évek elején a YouTube dobta fel a Wine & Water c. dalukat a 2013-as EP-jükről, a Return to Helios-ról. Igen, itt még bőven távol voltunk attól, hogy algoritmusok, meg Spotify-lejátszási listák formálják a zenei ízlésünket – helyette ezt akkor a (kicsi) előadók zsebéből megtámogatott YouTube-csatornák tették. Így eshetett, hogy a főleg hardcore punkra szakosodott – de a metalcore, a poszt-hardcore és a punk rock stílusai felé is kikacsintgató – csatorna, a Hardcore Worldwide nem csak a Wine & Water-t, de kapásból három másik dalt is “felkarolt” a srácoktól. Így könnyen előfordulhatott, hogy akik Agnostic Front-, meg The Exploited-klipeket akartak nézni suli után óhatatlanul is belefuthattak a hidegre filterezett videókban, havas háttér előtt, fagyott ujjakkal és óriási fültágítókkal, még szakáll és hosszú haj nélkül, de már akkor is elegánsan ingben, nadrágtartóban kajabáló, húsz év körüli Eddie Bergbe. Külön fun fact, hogy a Wine & Water a csatorna 21. legnézettebb klipje a maga 1,2 millió megtekintésével, ami manapság már nem akkora truváj, akkoriban viszont elképesztő számnak számított egy piciny városkából származó svéd bandának. Az Imminence ez idő tájt leginkább az Architectsre hajazott – illetve egyéb, főleg brit (dallamos) metalcore-bandák juthattak eszünkbe róluk -, így maradandó élményt annyira nem okoztak, viszont a tátott szájas, hózentrógeres Berg örökre beleégett a memóriámba:
A banda következő nagy szintlépésének (nézőpont kérdése, hogy felfelé, vagy lefelé irányba) a második nagylemezüket, a 2017-es This Is Goodbye-t tekinthetjük. Harald Barrették ezt megelőzően már valószínűleg érezték, hogy nagyjából egy helyben toporognak, és a világ valószínűleg kevésbé lesz kíváncsi egy egy darab virális videót felmutatni képes svéd metalcore-bandára, mintsem egy amerikai, vagy brit hasonszőrű kompániára. Ezért aztán bevették a BMTH-tablettát és azt csinálták, amit akkoriban mindenki, aki megirigyelte Oli Sykesék sikerét: metalcore-ra hangolt gitárokkal kezdtek alt-rock, aréna rock- és pop rock-dalokat szerezni. A This Is Goodbye habár kétségkívül addig nem ismert ambiciózus dalírói oldaláról mutatta be a zenekart és fel is vonultatott nem egy slágert (a címadó, a Broken Love, vagy a Diamonds), mérsékelt sikereket tudott csak elkönyvelni magának, és nem igazán mozdította el őket a kívánt irányba. Itt azért érdemes lehet azt is megemlíteni, hogy ezen a ponton a srácok már az Arising Empire hátszelét élvezték, a főleg poszt-hardcore és metalcore-feltörekvőkre szakosodott független német kiadó viszont értelemszerűen nem tudott olyan lefedettséget és promóciót biztosítani nekik, mint az amerikai vetélytársak, illetve a zenekar is híresen külső befolyás nélkül egyengette leginkább a saját karrierjét.
Így nem is annyira meglepő módon a banda vissza is tért a hagyományosabb metalcore hangzásához harmadik (Turn the Light On – 2019), valamint negyedik (Heaven in Hiding – 2021) lemezén – ez utóbbin egyébként végre nagyobb szerepet is kapott az énekes, Eddie hegedűjátéka. Ez az anyag számított egyébként a zenekar első nagyobb volumenű kommerciális sikerének, mindehhez pedig mondhatjuk azt kisebb túlzással, hogy egyetlen plusz hangszerre volt csak szükség. Ahogy a Yellowcard esetében a pop-punk felfűszerezésére, úgy az Imminence-nél is irtó sokat dobott az összhatáson az aprócska vonós zeneszerszám beemelése az egyenletbe. Megszületett a violincore kifejezés, az Imminence pedig az egyik legfelkapottabb űzője lett. Ha a Heaven in Hiding a kissé bátortalanul, de kocogva a maraton végigfutása volt, akkor a három évvel azt követő, 2024-es The Black a szünet nélküli sprintelés és az elsők közt célba érés szimbolikáját hordozza magán. A srácok ötödik lemezén noha még fel-felbukkannak a színtér-kedvenc bandák hatásai, azonban immáron már tényleg csak hatásokként, nem teljes mértékben átemelt elemekként. Az Imminence a The Black-en végre az önmaga által éveken keresztül csontokként összehordott trónra ülhetett, fejére pedig feltehette a sötét, hideg európai metalcore-bandáknak kijáró koronát. A lemez 12 dalon és kicsivel több mint 50 percen keresztül sziklaszilárd kinyilatkoztatást, bátor komponálást, lélegzetelállító atmoszférát és ügyesen, precíz arányban alkalmazott kísérletezést alkalmaz, a bővített verziójában pedig elektronikus remixek, vendégelőadók (Bleed From Within, Holding Absence stb.) és kilenc perces ambient-darabok terebélyesítik az éjsötét univerzumát.

Ezért töltött el őszinte meglepetéssel, amikor a zenekar idén bejelentette, hogy alig két és fél évvel a The Black után – ami közben egyébként nemcsak a lemez extrákkal teletűzdelt verzióját, de még az első anyaguk ráncfelvarrt újra kiadását is megjelentették -, érkezik a hatos számú anyag, az Axis Mundi, meg még egy hozzá tartozó film is(!). Oké, a zenekar eddig is az elképesztő teherbírásáról, valamint az eszeveszett grindolásáról volt híres, de továbbra se értem, hogy ez hogy lehetséges a rendelkezésükre álló napi 24 órával? A legendák mondjuk úgy tartják, hogy mind Eddie, mind a gitáros, Harald sokszor csak részmunkaidős állásokat vállaltak az elmúlt években, hogy a legtöbb idejük és fő koncentrációjuk továbbra is az Imminence-é legyen. Ez a szóbeszéd, a tényszerű fact pedig az, hogy a srácoknak bejött a majdnem húsz évnyi gürizés: az új lemez már a világ egyik legnagyobb modern metal kiadójánál, a Sumeriannél jött ki, Ash Avildsenék pedig híresen szeretik megfejni a vizualitásra is nem keveset adó zenekaraikat. Az Imminence-nek ezzel sosem volt problémája, a srácok már a kezdetek óta nagy figyelmet szenteltek a zenéjükkel kéz a kézben járó mozgóképes megoldásoknak, sokszor nem csak a látványra sokat adó, de történetmesélős elemeket is beemelve videóikba. Így már érthető az Axis Mundi filmes megtámogatása, de mi most nem feltétlen azért vagyunk itt, hanem a lemezért, illetve, hogy lássuk hova tudott még fejlődni az Imminence a The Black mindent leuraló sikere után.

Elsőként nem mehetünk el szó nélkül az albumborító mellett, ami kurva jó. Meg úgy en bloc az egész manapság épp visszajövő félben lévő medieval/középkori/lovagos esztétikára pont a lehető legjobbkor ült fel a zenekar, én is megannyi hasonló tartalmat kapok az Instagramon, ahol egy átlagos keddi munkanapot sokszor lovagi tornához, vagy egy sárkány legyőzéséhez hasonlítanak a rendkívül niche monológokkal ellátott vizuális ingerlők. Addiktív shit. Sajnos az Axis Mundi legnagyobb pozitívuma kétségkívül a formavilágában keresendő, minden más másodlagos státuszba került: beleértve itt a zenét is. Az albumot hallgatva ugyanis leginkább az jött le, hogy az remekül funkcionál háttérzeneként egy olyan filmhez, amit eddig mindössze egy nap lehetett csak látni a bolygón – igen, ha eddig nem lett volna világos, nem láttam (még) a filmet. Hála az internetnek azért pár infót össze lehetett gereblyézni az egy órás (tehát a lemeznél negyed órával hosszabb) alkotásról, amiben egy örök életre kárhoztatott lovagot kísérhetünk végig egy széttöredezett világban, ahogy emlékek és mítoszok közt próbálja megtalálni a történetének méltó lezárást. Deep, bro.
A filmben egyébként feltűnnek a zenekar tagjai is, mint a már előzetesként kiadott klipek szereplőiként (mivel azok úgy, ahogy a YouTube-on láthatók megjelennek a filmben is), van kiskutya, meg werk része is az ügynek. Ezek alapján már az Axis Mundi első promóciós pillanataiban leszűrhető volt, hogy jóval lejjebb lesz tekerve a metalcore, és nagyobb figyelmet kap az atmoszféra-generálás, illetve az úgynevezett “liminal space-core” (igen, ezt most találtam ki), vagyis a nagy, üres terek zenével való feltöltése. Ez amúgy remekül megy továbbra is a zenekarnak, elképesztő hozzáértéssel használnak zajokat, zörejeket és neszeket a megfelelő lélekállapot eléréséhez, illetve Berg hegedűjátéka továbbra is mint helykitöltő fűszerként van jelen, nem pedig mindenhova beerőltetett, elsózott köretként. A hangzás természetesen kifogástalan, maximálisan eleget tesz a modern metal zenei produkcióktól 2026-ban elvárt követelményeknek, de ez nem is csoda, most először van ugyanis ténylegesen profi producer a csapatban: a Sumerian ráküldte Drew Fulkot (A Day To Remember, Motionless In White, I Prevail stb.) a svédekre, viszont a hangmérnök tiszteletben tartotta a zenekar eddigi munkafolyamatát, és a kötelező körökön kívül semmi olyanba nem ütötte bele az orrát, amit Bergék inkább csak szűkebb körük ösztönös megérzéseire alapoztak.
Az Axis Mundi ezen kívül nem szenved hiányt ambícióktól, nagyravágyástól és grandiózus látásmódtól sem: azt hiszem kimondhatjuk, hogy minden nagyobb, szebb, titanikusabb, de ez feltétlen jobbá is teszi a végeredményt? Megvannak itt is a jól bejáratott, instant Imminence-klasszikusok, mint a legelőször kijött, a lemez húzó single-jének kikiáltott, és igazán addiktív hookokkal felvértezett The Sword That Never Bends, a bőröd alá kúszó Crestfallen, vagy az egészen Deftones-os magasságokat megütő Shed Your Skin (és ha már itt tartunk, az If Not Now, When énektémái is sokszor Chino Morenóékat idézik). Az én személyes kedvencem a lemezről mégis egy teljesen underdog nóta lett, de talán itt éreztem igazán, hogy az Imminence mert végre olyan vizekre evezni, ahol előtte nemcsak, hogy ők nem, de ilyen minőségben mások se nagyon jártak még: ez a Didn’t Think About You (Lately). A (kezdetben) teljesen minimalista hangszerelésű, elsőre interlude-nek hitt track nyakig belemerül a rezgős, lüktető, pulzáló elektronikába – amit a srácok eddig is előszeretettel alkalmaztak finom aláfestésekkor -, itt viszont egészen egy ízléses drum and bass-szekcióik viszik az egészet, mondhatni teljesen el a falig.
Az ilyen momentumok megpróbálták elfeledtetni velem azt, hogy a lemez nem kifejezetten működik önálló zenei albumként, jóval inkább az Axis Mundi film göngyölegeként. A dalszerű dalok is sokkal kiszámíthatóbbak lettek, és ha egymás mellé teszem a két lemezt a The Blackkel, hiába epikusabb itt minden, mégis sokszor úgy érzem, hogy a hangok kiszöknek a terekből, nem töltik fel azokat. A tartalom is kissé bizonytalan lábakon áll, ugyanis az Imminence és Eddie szeretik nem szájbarágósan a rajongók orrára kötni, hogy miről is szólnak az adott tételek. Azt azért tőszavakban elejtik, hogy a dalszövegek központjában az életünk értelmének megtalálása, önmagunk megismerése, céljaink elismerése áll, illetve Berg személyes vallomásaiból is interpretálható a szakítása valakivel (vagy valamivel?), de az egész Axis Mundi-univerzum egyelőre annyira ködösnek és felületesnek tűnik, mintha nem építették volna még ki azt rendesen, de sürgetett az idő, az órájára pillantgatott a nagy kiadó, lépni kellett. Nem kötünk semmit az orrotokra, de itt egy film, egy lineáris sztorival. Ilyen és ehhez hasonló apró oximoronok jelzik azt, hogy az Imminence még újonc ebben a több síkon mozgó lore-gyártásban, nem játszanak még olyan ligában ezen a téren, mint mondjuk a Bring Me The Horizon, a Sleep Token, a Bad Omens, vagy épp az egyre nagyobb hullámokat verő President. Még nincsenek ott teljesen, de a lábukat már megvetették az előcsarnokban.
Az Axis Mundi zenei élménynek egy kétélű kardként hat – hogy egy alkalomhoz illő hasonlatot használjak – filmzenei kiadványként viszont nagyon is működik egy olyan filmhez, amit még nem láttam, de el tudok képzelni. Mert az Imminence eszközhasználata továbbra is jó, a Sumerian égisze alatt meg olybá tűnik, hogy egészen kifogyhatatlan is. A zenekar szintet lépett (mindenki maga eldöntheti melyik irányba), és most már úgy hangzanak, ahogy mindig is szerettek volna. Lehet, hogy ez elsőre kicsit stilizált, plasztik, nyugati, valamint most már kevésbé hűvös, sötét, érdes és európai, de ez jelenleg a modern metal(core) magasiskolája, ezt aligha lehet ennél jobban űzni, ez hozza a nagy gázsikat. A nap végén pedig az a fontos, hogy a srácok továbbra is azt csinálják, amit mindig is szerettek, végre úgy, ahogy azt mindig is megálmodták, nem engedve a legfontosabb küldetésükből:
Svédországból, szeretettel.
Értékelés:
(Radó Richárd)
Az Imminence nálunk is fellép az új lemezével, méghozzá 2027. január 25-én, a Barba Negra színpadán. A svédek magukkal hozzák egyik legnagyobb inspirációjukat, az August Burns Red-et, illetve velük tart még a Fever 333 zenészeiből verbuválódott dinamikus duó House of Protection is. Jegyek a Live Nation honlapján válthatók a nem mindennapi metalcore-együttállásra.
IMMINENCE
Vélemény, hozzászólás?