Üdvözlünk az oldalunkon! 😁 Mi vagyunk a "Wayo", egy zenei ajánlókkal, cikkekkel, albumismertetőkkel és toplistákkal foglalkozó csapat. Elsősorban az a célunk, hogy új zenekarokat és előadókat mutassunk be másoknak a világ minden tájáról. Nem vagyunk zenei szakértők, se nem profi cikkírók, de igyekszünk majd minél több újdonságot hozni Nektek. /ENGLISH/ Hi Everyone! 😁 We're "Wayo" a team dedicated to musical reviews, articles, album guides and toplists. We're music fans but we aren't professional experts. Our main goal is to introduce new bands and musicians from all around the world. Stay tuned and listen to music 😜
Gondolom nem árulok el túl nagy zsákbamacskát azzal, hogy a 2020-as évek közepére igencsak nagy népszerűségnek örvend az ezredfordulós esztétika. Nem csak divat és filmek, sorozatok terén, de természetesen zenében is dübörög a Y2K-láz, azon belül a számunkra oly kedves keményebb műfajokban; mint a nu metal, a metalcore, az emo, vagy a poszt-hardcore, mind-mind új virágkorát élik, az idősebb bandák konkrétan a világ legnagyobb színpadait ostromolják, a fiatalabb, friss actek pedig büszkék arra, hogy felültek azon bandák revival-vagonjára, amin anno ők is felnőttek. A “trendibb” műfajok közül talán csak a deathcore érkezett meg utoljára a mainstream közeli státuszba, de ez nem is annyira furcsa, hiszen maga a stílus is talán a legfiatalabb az összes közül, szárba szökkenését nagyjából a 2000-es évek elejére, míg kommerciálisabbá válását pár évvel későbbre datálják.
És akkor így érkezünk meg a Bring Me The Horizonhoz, a világ jelenleg egyik legnagyobb rockbandájához, akikről sok újvonalas rajongó nem is tudja, hogy az arénákban, több tízezer ember előtt játszó sheffieldi banda anno kivasalt, feketére festett hajjal és körömmel, disszonáns, Black Dahlia-riffekre károgtak olyan dalokat, amelyek címe egy bizonyos Slater meg nem mosott faszáról voltak elnevezve. A britek idén húszéves debütlemeze aztán tökéletes alkalomnak bizonyult, hogy a BMTH önmagukhoz híven úgy ünnepelje azt meg, mint előttük nagyon kevesen eddig: fittyet hányva a sikerre és a csillogásra, és igenis felvállalva saját maguk nyers, agresszív, és sok esetben ösztönök által vezérelt, fiatal valójukat.
Zenekar: Bring Me The Horizon (UK) Album: Count Your Blessings / Count Your Blessings | Repented Műfaj: deathcore, dallamos death metal, metalcore Megjelenés időpontja: 2006 október 30. / 2026. július 10. Kiadó: Visible Noise Records, Earache / RCA, Sony Támpont: As Blood Runs Black, The Black Dahlia Murder, Winds of Plague, Carnifex, Whitechapel, Bodysnatcher, Psycho-Frame
MySpace, hajvasaló és breakdownok
Megvan az az érzés, amikor telik egy átlagos hétköznapod, és hirtelen bevillan valami roppantul kínos, vállalhatatlan dolog a múltadból, ami még mindig kísért, és az emlékét nagy nehézségek árán se tudod végképp kitörölni az elmédből? Nos, a 2006-os Count Your Blessings lemez pontosan ilyen volt mindig is a Bring Me The Horizon-nak. Természetesen abszolút szó sincs egy vállalhatatlanul szar anyagról, nagyjából úgy kell elképzelni, ha még nem hallottad, mint egy viszonylag kezdő zenekar első nagylemezét: döcögős, nem profi, arányaiban elnagyolt, de tele szívvel és lélekkel. Fontos megemlíteni, hogy még mindig a kétezres évek elejéről beszélünk, amikor még nem állt rendelkezésre majdnem minden ahhoz online, hogy egy egyszerű dűdből lényegében két hét alatt profi hangmérnök legyen. Az akkor 18-20 éves srácok tulajdonképpen olyan hatásokat pumpáltak az anyagba, amiket akkor nagyon éltek: rengeteg svéd, dallamos death metalt, az At the Gates, az Arch Enemy, vagy az In Flames nyomdokain, amerikai death metalt, mint a The Black Dahlia Murder, vagy az Obituary, illetve disszonáns, core-os dolgokat, lásd The Dillinger Escape Plan, Norma Jean, vagy a Skycamefalling.
Ami már akkor is megkülönböztette őket mástól, az az ambíció és a perfekcionizmus volt. A srácok bevallottan a világ legjobb debütlemezét akarták elkészíteni, de ez sajnos nem volt összeegyeztethető a fiatalos önpusztítással, a konkrétan szétszórt látásmóddal (a részeiket szinte mindig külön vették fel), illetve a ténnyel, miszerint nem nagyon tudták, hogy mit csinálnak. Ezen még Dan Sprigg producer se sokat segített, aki előtte olyan bandákkal dolgozott együtt, mint a Cradle of Filth, vagy a Napalm Death, tehát egy jócskán húszas átlagkorosztály-droppolás állt be, és szakembernek szegődött a fiúk mellé, nem pedig bébicsősznek. Habár mint korábban említettem, mostani – illetve akkori, vérrajongói – szemmel nem sok probléma van a CYB-szel, a megjelenése pillanatában a lehető legpolarizáltabbá tette a sheffieldi ötöst, akik körül már akkor is terjengett egy furcsa, megmagyarázhatatlan hype, hogy ezek a MySpace-huszárok még vihetik is valamire, ha nem cseszik el. Természetesen a jól bevált szokás, miszerint ha valami sikeres, azt utálni kell, már akkortájt is működött: a kritikusok szétcincálták a lemezt, sokan egyenesen szentségtörésnek vették a melo-death riffek és a breakdownok párosítását. Ha úgy vesszük a Bring Me már akkor is mindenki előtt egy lépéssel járt – csak még nem tudtak róla: lényegében a deathcore műfaj egyik pionírja volt a Count Your Blessings. Sajnálatos módon a rossz szájíz, amit sokaknál okozott visszaütött a bandára is: a srácok egy hibaként és baklövésként, majd szépen-lassan egy szinte meg sem történt traumaként kezelték az anyagot, és habár nem tűntették el azt mindenhonnan, de lényegében hátat fordítottak neki, a dalait szinte teljesen kiírva a setlistjeikből. Már két évvel később, a jóval metalcore-osabb Suicide Season promóciós folyamatai közben is csak negatív hangnemben tudtak nyilatkozni annak elődjéről.
Ha jobban megvizsgáljuk a debütlemez egy igencsak érdekes kompozíció mentén lett felépítve: vegyük tényleg az akkor is legsúlyosabbnak, legsötétebbnek számító death metal-zenekarok mennydörgő riffjeit, majd adjunk hozzá csajokról, felnövésről, túlságosan szigorú szülőkről írt szövegeket. Ez utóbbi onnan jött, hogy az énekes, Oli Sykes bevallottan nem szenvedett túlságosan ramaty gyerekkortól, így igazából tényleg csak arról tudott írni, amik akkortájt érdekelték. Tehát nincs halál, depresszió, nyomor, apátia, démonok, szörnyek, szellemek, ez pedig egy olyan elegyet alkot a többi, hasonló tematikában írt banda zeneiségével, amire addig még nem igazán volt példa. Lényegében a death metalt párosították az emóval, ha úgy vesszük. A Bring Me The Horizon már akkor is, és azóta is – jóval tudatosabban – az extrém szélsőségek mentén gondolkodik és alkot, és inkább diktálni akarja az irányt, mintsem kullogni utána. Ezért is van az, hogy a srácok mindig mindenki előtt egy lépéssel jártak, legyen szó akár a lebegős metalcore ambienttel való párosításáról (Sempiternal – 2013), vagy arról, amikor a 2010-es évek vége felé az elektronikus popzene hihetetlen népszerűségnek örvendett, ezért egész egyszerűen ők is így tettek (Amo – 2019). A 2020-as évek Bring Me-je (Post Human-kiadványok) meg tulajdonképpen a hyperpopot ötvözik a metallal, a poszt-hardcore-ral és az emóval, nemcsak hogy jóval Glassjaw-osabb irányt véve (ami egyébként mindig első számú zenekar volt a srácok rajongásának tárgyaként, csak húsz évvel ezelőtt még nem tudták beültetni a hatásukat a zenéjükbe annak dallamossága miatt) – de még a nagy egymásra találás is megtörtént a szóban forgó zenekar énekesének, Daryl Palumbónak a srácok Amen! c. dalában való felbukkanásával.
Habár a Count Your Blessings egyértelműen a srácok fekete báránya lett, (még egzaktabb párhuzamként mondhatnám azt is, hogy ez lett az ő St. Anger-jük), az idő múlásával azért csak-csak berózsaszínesedett az emléke, szinte pont úgy, mint az egy másik korszakalkotó zenekar, és annak maga, a banda (első) feloszlását is okozó lemeze esetében is történt. Igen, most a svéd Refusedról és a Shape of Punk to Come-ról beszélek. Nagyjából a lemez tizedik évfordulója környékén többször is szóbeszéd tárgya lett az akkortájt kiadott Drown c. daluk kapcsán, miszerint, ha ezt megmutatnák az akkori énjeiknek, abban biztos nem lenne köszönet. Annak ellenére, hogy 2014 környékén a zenekar már fényévekre volt korai stílusától, a CYB fő single-je, a zenekar korai érájának egyik ékköve, a Pray for Plagues tíz év számüzetzés után visszakerült a banda setlistjébe, sőt, a második lemez megjelenése után kilépett gitáros, Curtis Ward is vendégeskedett a zenekar pár akkori koncertjén. Ahogy a zenei közeg és a közbeszéd is érzékenyült az évek során, úgy szólaltak fel a legnagyobb alternatív zenei portálok szerzői a 2010-es évek végén az album mellett, méltatva annak rátermettségét, bevállalósságát és vakmerőségét. 2020 elejére pedig oda jutottunk, hogy a lemez a deathcore műfajának egyik legemlegetettebb darabjává vált, lényegében egy letűnt kor relikviájának, a srácok hajával, a gyermeteg hangzással, illetve azzal a fegyverténnyel együtt, hogy a CYB még mindig kibaszottul karcol.
Fast Forward napjainkig, a Bring Me The Horizon pedig nem kicsit ADHD-ssá vált, és úgy tűnik, hogy a zenekarral tulajdonképpen egy évtizedig együtt nyomuló Jordan Fish billentyűs, sampleres, és produkciós agytröszt kiválása kicsit megbolygatta az évekig olajozottan működő, minden lépését alaposan megtervező, már-már franchise-nak számító banda működését. Lényegében Jordan volt a fék és az ellensúly, ha már az elmúlt időszakban ezek a kifejezések trendivé váltak. Elég csak egy pillantást vetni az eleinte EP-sorozatnak indult, majd Fish kiválását követően egy nagylemezzel folytatódó Post Human-szériára, vagy csak a tényt, hogy tavaly még azt nyilatkozta Sykes, hogy az album készítési folyamat, és egy betoncölöppel felérő tag kilépése annyira megterhelte őket, hogy az aktuális fesztivál időszak lezárásával (ez jelen helyzetben a Reading & Leeds fellépéseik voltak) szeretnék behúzni a kéziféket, és egy feltöltődős szünetre terelni a bandát. Ennek ellenére 2026 már szinte az elejétől sejtelmes CYB-utalgatásokkal indult – a régi rajongók nagy örömére, a TikTok-felfutásuk közepette becsatlakozó fiatalok teljes értetlenségére. Majd lehullt a lepel az addig takargatott, torz, vérfertőzésből fogant ivadékról: a Bring Me The Horizon újra veszi a Count Your Blessingset, sőt, elő is adják azt teljes egészében egy (elsőre egyszerinek hitt) és megismételhetetlen performansz keretein belül. A világ alternatív millenialjainak szava egyként akadt el, minden egykor kirekesztett fiatal, akik minduntalan hittek abban, hogy “ez nem csak egy hóbort”, lényegében validálva lett azzal, hogy a világ egyik legnagyobb rockzenekara nem hagyta őket cserben és pontot tesz egy elvarratlan szál végére: a megérdemelt külcsínnel ruházza fel a magára hagyott első számú gyermekét.
Amikor a banda áprilisban bejelentette a Repented jelzővel ellátott ráncfelvarrását az első lemezüknek, illetve annak a teljes végigjátszását az angliai Manchesterben, megannyi király banda társaságában, mondhatni mérsékelten jöttem csak lázba.
Egyfelől egyáltalán nem vagyok az az újravevős, újrakeverős, újratákolós arc, személy szerint egész egyszerűen a legmegúszósabb pénzfejési módszernek tartom, a zenész formák utolsó utáni mentsvárának, amikor már tényleg minden kreativitásból és kraftból kifogytak. Jelen esetben viszont bíztam a BMTH szinte kiapadhatatlan találékonyságában, hogy mindent megtesznek majd azért, hogy ez ne csak egy “sima” újracsomagolás legyen, és ez be is jött tulajdonképpen.
Másrészt habár mindig is maximálisan respektáltam a ‘Blessingset, az jószerivel még a top 3 Bring Me-kiadványomba se nagyon fér be, az én szívem csücske a hosszú című lemez (There Is a Hell, Believe Me I’ve Seen it… – 2010), aminek viszont tényleg nagyon örülnék, ha valamilyen formában megemlékeznének róla mondjuk 2030 körül.
Harmadik mondvacsinált aggályom csupán az volt, hogy habár baromira elmennék egy ennyire exkluzív és scene-történelemkönyvekbe illő performanszra, napjaink jegyvásárlásai szokásai mellett erre nagyjából vajmi kevés esélyem lesz a másodpercek alatt kipörgő behoppok mellett. Ez lényegében be is igazolódott, a júliusi unikális szeánsz tulajdonképpen puszta percek alatt teltház lett, amit a banda végül úgy orvosolt, hogy bejelentett egy második fellépést; minden ugyanaz, ők is, a setlist, a vendégek is, csak mindez másnap. Arról is lecsúsztam. Talán még gyorsabban, mint az elsőről. Az esélytelenek nyugalmával aztán feliratkoztam a várólistára.
Sosem felejtem el, egy májusi szombat reggel volt, amikor nagyjából fél kilenckor kaptam az értesítést a telefonomra, miszerint két jegy elérhetővé vált a második (szombati) napra. Épphogy nem köptem ki az ébredést elősegítő, barna nedűt, mire heves klimpirozásba kezdtem a készülékem kijelzőjén. Addig a pontig soha nem értettem azt a fajta rajongást hallgató és előadó közt, amikor előbbi képes több ezer kilométert utazni, rengeteg pénzt elkölteni csak azért, hogy lásson egy előadót, vagy zenekart játszani, jó esetben egy óráig. Kicsit egyoldalúnak gondoltam mindig is ezt a megszállottságot, hiszen ami neked annyira különleges élmény, az a másik félnek sokszor csak egy kedd esti “műszak”. Aztán pár kattintással és nagyjából 400+ fonttal (~170 ezer forint) rövidebben azon kaptam magam, hogy jegyek, utazás, szállás pipa, újra látni fogjuk a Bring Me The Horizont – ráadásul úgy, ahogy eddig még soha: volt már szerencsém hozzájuk a kitörés küszöbén, meg a világ tetején állva is, de úgy még soha, hogy a mostani tudásukkal és tapasztalataikkal felvértezve vissza vedlenek múltbeli nyers, agresszív, megalkuvás nélküli énjükbe. Ekkor vált számomra világossá, hogy igen, nekem Oli Sykesék zenekara az, amiért képes vagyok megtenni az extra mérföldet.
De ne rohanjunk ennyire előre, ugyanis az (első) koncert napján jött ki a lemez, előtte pedig ízelítő gyanánt elsőnek a Black & Blue “javított” verziója, majd egy sokáig ismeretlen zárótétel, a vadonatúj Dehumanized, és ez volt az a pillanat, amikor a Bring Me felrúgta a szabályokat, féregjáratot nyitott 2006 és 2026 között, és egy, a mainstreambe is páros lábbal ki-belépkedő rockzenekar büszkén visszavedlett deathcore-gyökereihez. A dallal kapcsolatban már nagyjából leírtam mindent, hogy miért is óriási big dick energy az egész, még ha amúgy egy, a korábbiakhoz képest jóval kontrolláltabb káoszt is kaptunk vele. Itt halkan megjegyzem azért, hogy én az eredeti lemez utolsó trackjét, a Slipknot-feldolgozásként tetszelgő Eyelesst is szívesen meghallgattam volna egy új köntösben, de abszolút nem vagyok telhetetlen, mert a Repented valóban egy parádés újragondolás lett, egy elképesztően szívmelengető gesztus egy korábban kitagadott utód visszafogadására. Oli Sykes nem egy interjúban és podcastben nyilatkozta a megjelenés előtt, hogy
Az volt a célunk, hogy a mostani tudásunkkal és rendelkezésre álló eszköztárunkkal elérjük, hogy ez a cucc úgy szóljon, mint a lehető legjobb dolog 2006-ban.
És basszus, ez bejött! A lemez tényleg elképesztően ropogós hangzással van megáldva, úgyis, hogy a sokáig kulcsfigurának hitt Fish már régóta nem az egyenlet része – ugyanakkor Sykes pont elég időt töltött el vele éveken keresztül összezárva ahhoz, hogy ellesse a prodoskodás csínját-bínját. Ő és a gitáros, Lee Malia remek munkát végeztek azzal, hogy a régi rajongók újra hallhassák ilyen formában a BMTH-t, valamint, hogy a saját, megrögzöttül perfekcionista bakancslistájukon is kipipálják ezt a korábbi nem-annyira-tökéletes megmozdulást. Win-win. Amikor a srácok megkapták nem is olyan régen, hogy palesztin zászlót lengetni a koncertjükön kihathat majd a karrierjükre, akkor még nem is sejtettük, hogy a Repented mekkora középsőujj lesz majd minden kétkedőnek. Az album és az új dal, a Dehumanized ékes példája annak, hogy a zenekar, ami generációnyi heavy előadót nevelt ki lényegében egy alakváltó, ami olyan játszi könnyedséggel vált stílusokat, mint más alsógatyát.
Nemcsak az album öregedett húsz évet, de a térdeink is
A lemez megjelenésének napján útra keltünk Manchesterbe, és ha az lenne most az első számú kérdésed, hogy miért pont ott került megrendezésre a Bring Me “hazajövetele”, miért nem inkább Sheffieldben, ahova valók, vagy akkor már Londonban, az ország fővárosában, a válaszom egyszerű: mert Oliék egy ízig-vérig, relatíve kis létszámú, kordonmentes, vérre por szállós megőrülést terveztek a bemutatkozó anyaguk első alkalommal történő elseggeltetéséhez. Ehhez pedig mi más szolgálna jobb platformként, mint az Outbreak, a szigetország immáron 15. éve megrendezésre kerülő legnagyobb hardcore-, emo-, punk-, metalcore-találkozója, ami évről-évre egyre nagyobb hullámokat ver, és noha kis, alulról szervezkedős, független fesztként indult, az idei – a BMTH előtt két héttel megrendezett – banzáj már olyan neveket hozott, mint az Alexisonfire, az új lemezes Basement, a kapásból két friss lemezzel operáló Converge, vagy a hamarosan új lemezzel jelentkező Hatebreed. Az esemény egyébként tavaly óta már a fővárosba is terjeszkedik, ott idén pl. olyan nevek mulattatnak majd augusztusban, mint a Deftones, az Interpol, vagy az AFI. De igen, talán kimondhatjuk, hogy az Outbreaknek még soha nem volt akkora neve, mint a Bring Me The Horizon, a srácok pedig soha nem késztettek megőrülésre még annyi embert a deathcore-jukkal, mint jelen helyzetben. Csupa elsőknek lehettek szem- és fültanúi, akik azon a hétvégén Manchesterbe zarándokoltak.
Pedig elég forgalmas volt az ország szórakoztatóipari szeglete ezen a kora júliusi hétvégén: akkor volt ugyanis My Chemical Romance, de még Pitbull is a fővárosban, legalábbis erről árulkodott az a rengeteg alternatív/emo bandás pólós és/vagy kopasz sapkás fehér arc, akit láttunk a minimálisan viszontagságokkal teli négy órás vonatutunk bármelyik szakaszán. De végül megérkeztünk Anglia harmadik legnagyobb városába, ami híres a futballcsapatairól, az Oasisről, vagy a szerteágazó ipar világáról…na, de ennyit az idegenvezetésről, mi nem az az oldal vagyunk! A helyszín ezúttal is a Bowlers Exhibition Centre volt, mint (majdnem) minden évben a fesztivál covid utáni kényszerpihenőjéről való visszatérése óta. A helyszín a külvárosi részen, az iparnegyed kellős közepén helyezkedik el, nagyjából negyven percre a belvárostól, ha villamosra száll az ember. Überrel kicsit gyorsabb, viszont jóval összeesküvés-elméletekkel telibb, hála a kedves sofőrünknek. A helyre megérkezve két dolog ütött szemet: egyfelől a baromi gördülékeny, profi és kedves(!) beléptetés, másrészt, hogy nem sok árnyék akadt, illetve ami mégis, azt is úgy lepték be a sápadt bőrű alternatív/emo/goth millenialok, mint rántott húst a legyek egy kerti családi dzsemborin. Az épületen kívül helyezkedett el egyébként a nagyszínpad, illetve megannyi kajás, finomabbnál-finomabb, szinte majdnem teljesen vegán felhozatallal, bent pedig két óriási terem állt rendelkezésére az egybegyűlteknek. A külsőben csak és kizárólag a Bring Me mörcséhez lehetett hozzájutni, “normál” Outbreakeken ez is egyébként egy színpadként funkcionál, és habár ijesztő volt a cikk-cakk alakú, elsőre kilométerekre saccolt sor az egyetlen, a terem egyik végében lévő asztalt célba véve, igazából se itt, se sehol nem kellett soha öt percnél többet várnod – jó, talán csak a fotófülkénél, de azt inkább el is engedtük. Innen is hatalmas pacsi az infrastruktúráért, látszott mindenkin a bár stafftól kezdve, a biztonságikon át, az utolsó szemétszedőig, hogy mindenki vérprofin végezte a munkáját, és azért igyekezett, hogy zökkenőmentesen szórakozhassanak a látogatók.
Az épület belső szekciójába érve a benti bárpult, illetve a további fellépő zenekarok kelméi, na, meg persze az esemény “kisszínpada” fogadott minket. A sort délután négy előtt tíz perccel nyitotta az első banda, és itt megragadnám az alkalmat, hogy azt is megemlítsem, mennyire baromira pontosan, a kiírt időpontoknak megfelelően kezdett és végzett minden zenekar. Tényleg ennyire olajozottan működő mókuskereket nem sokszor tapasztal egy magamfajta, az utolsó suttyó falunapoktól a több tízezres arénákig már mindent látott hobbi firkász. Ez sokszor már inkább átok volt, mint áldás az amúgy is elég zsúfolt délutánon/estén, amit ráadásul ezen a napon előbb is fejeztek be a pénteki naphoz képest a koncertek után este tízkor leadott angol-norvég negyeddöntős meccs miatt. Szívem szerint mindenkit megnéztem volna, mert a Bring Me olyan, számomra csodálatos line up-ot kurált össze, hogy tényleg meghasadt a szív, amikor valakiről le kellett mondani – pedig muszáj volt egy “nemesebb cél” érdekében – de erről majd később.
Szóval délután négykor Anglia legfrissebb és legszerethetőbb hardcore-supergroupja, a Still In Love csapott a húrokba. A bandát többek közt olyan, a brit hardcore punk színtéren legendásnak vélt zenekarok volt tagjai alkotják, mint a Dead Swans, az Outbreak-veterán Brutality Will Prevail, a Last Witness…vagy épp a Bring Me The Horizon. Igen, jól olvastad, tudniillik az egyik gitárt az a Curtis Ward szólaltatja meg a csapatban, aki anno a Count Your Blessingsen is felelős volt nem egy varacskos riffért. Amikor kiderült, hogy ők is jelen lesznek, természetesen elindult az internetes sugdolózás arról, hogy esetleg Ward ismét fellépjen régi zenekarával, mint ahogy azt tették tíz éve. Lelövöm a poént: nem történt meg a nagy egymásba borulás. Viszont így is nagyon wholesome döntés volt Oliék részéről, hogy Curtis új csapatának teret biztosítsanak. És az biztos, hogy kell is, mert már rájuk tetemes ember volt kíváncsi. Igen, Angliában szokás a supportot is megnézni, nem pedig kint cigizni rajtuk, vagy még rosszabb; még egyáltalán meg se érkezni a helyszínre. A banda egyébként azt a sokak által már csak kedves emlékként létező válfaját játssza a dallamos hardcore-nak, ami egy generációnak volt támasza, főleg a 2010-es évek, főleg Angliájában. A srácok első lemeze, a Recovery Language tavaly jött ki, amin még Sam Carter is vendégeskedik egy dalban, nyilván erről pörgött a legtöbb track, de akadt új szerzemény is, illetve itt már azt is átélhettük, hogy milyen az, amikor valakit nem kapnak el a színpadról való leugrás közben. Igen, megáll a buli – legalábbis egy pár pillanatra. Aztán pörög tovább, a Still In Love pedig becsülettel le is nyomta a rendelkezésére álló félórás játékidőt. Érdemes bepróbálni őket, ha éled a Dead Swans-, More Than Life-, Heights-féle brit melo-hc-t.
A Still In Love végével egy időben kezdett a Showing Teeth az udvaron. Ők voltak a legutolsó addendum a vendéglistához, és az egyetlen formáció, akikről nem is tudtam addig semmit. Mentségemre szóljon két kiadott dallal a hátuk mögött relatíve ismeretlenek voltak, és az előzetes kutatómunka után el is engedhetem a többes számot: a Showing Teeth az énekes hölgy, Addison szóló projektje – természetesen session zenészekkel kiegészülve az élőben előadhatóság érdekében. A kétdalos megjelenés, valamint a Nashville-i hálószobából hirtelen több ezres (külföldi) színpadokra teleportálás okozta megdöbbenés és izgulás adta a dalok közti átvezető szövegek 90%-át, a maradék 10-et pedig Addison több-kevesebb sikerrel próbálgatott brit akcentusa. A két eddig kiadott dal (Labyrinth, Rip) lejátszása után aztán közölték, hogy most akkor új nóták jönnek (No shit, Sherlock!), többek közt a napokban bejelentett debüt EP-ről. A Showing Teeth zeneileg nagyjából a horzsolós deathcore/metalcore-dara, valamint a pop-érzékeny dallamok turbulens váltakozásában találta meg a maga hangját. Bizakodásra adhat okot, hogy a Periphery Matt Halpernje is erőteljesen bele van folyva a projektbe. A srácok egyébként korrektül lehozták a zenei részt, a törékeny kinézetű, aprócska termetű kiabátor pedig néha (valószínűleg az izgalomtól) elcsukló hangja ellenére is stabilan munkálta meg a screamek és az angyali kórusok közti balanszírozást, sztárallűrje meg annyira nem is létezik, hogy a fellépés után teljesen a közönségbe olvadva mászkált fel-alá, mint egy átlagos rajongó – mert valószínűleg az is. Ezt már csak onnan is tudom, hogy pont mellettünk érte tetten egy csapat fiatal pár heves bókkal illetve az előadását. Ígéretes start, várjuk a többit!
Visszatérve a talán öt fokkal hűvösebb, de még mindig gatyarohasztóan meleg épületbe már indított is a Car Underwater, akik neve szintén ismeretlenül csengett számomra az esemény bejelentésének pillanatáig, szerencsére ők időközben már kiadták debüt EP-jüket, a Dagger Breaks Window-t így volt időm rámenni, végignyomni, meg még vagy tízszer és abszolút beleszeretni a srácok ezredfordulós mall emo/myspacecore-jába. A los angelesi fiatalok – akiknél jó, ha 18 volt az átlagéletkor – is hozták a kötelezőt, külön imponáló volt számomra, ahogy szinte organikus átjárás volt posztok közt, ezzel is azt sugallva, hogy a fiatalabb korosztály igenis nem ódzkodik attól, hogy többféle hangszeren és szerepkörben is elsajátítsa tudását. Baromi vicces volt ugyanakkor, hogy a pattogós emo/poszt-hardcore dalokra nem tudtad kivenni a hardcore-os arcok lábából a bugit, és a Jurassic Parkot megidézve remegett a padló a mellettünk hevesen two steppelő tucatnyi arctól. Ez, meg a plafonra ragadt héliumos Hófehérke-léggömb eléggé elvitte az egész performanszt egy komikus irányba, de ettől függetlenül a Car Underwater egy baromira horzsolós friss banda, akik zenéje öregedő, vagy épp az emo hype-vonatra épp a TikTokról felülő fiataloknak egyaránt kiváló táplálékforrásként funkcionálhat.
A felhozatalból még a Static Dress-t sikerült megnézni, akik nemrég adták ki második nagylemezüket Injury Episode címmel, és nem csodálom, hogy a Bring Me már tulajdonképpen “kisöcsiből” egy bármikor, bárhol, bárkinek bevethető, teljes jogú turnétársat faragott a fiatal leedsi poszt-hardcore/metalcore/emo-kvartettből. Olli Appleyardék elképesztő mértékben felfejlődtek az első lemez óta (pedig az se volt egyáltalán rossz), és szenzációs dalírási készségüket már csak az élő performanszaik tudják felülmúlni. Abszolút hangverseny, csak hogy tanult kollégámat idézzem. Sajnálatos módon minden valóra vált álomnak van egy csekélyebb, rémálommal felérő oldala, ez jelen esetben az volt, hogy az elképesztő line up-ból kénytelenek voltunk elengedni két bandát az elemózsiához jutás, valamint a fő bandára megfelelő pontba történő pozicionálás érdekében. Ők a Heriot és a Rolo Tomassi voltak. Mindkét bandához többször is volt szerencsém, utóbbi egyébként az egyik kedvenc zenekarom, és abból az egy-egy dalból, amit sikeresen el tudtam tőlük csípni is megállapíthatom, hogy maximális profizmussal hozták le a fellépéseiket (Rolóéktól egyébként pont a csodálatos A Flood of Light szólt, miközben a bárhoz álltam sorba, legalább tudtam a hirtelen nedvessé váló retinámat arra fogni, hogy csak a sör szénsava könnyeztetett meg).
Nagyjából fél órával a Bring Me The Horizon óramű pontosságú kezdése előtt már elfoglaltuk aránylag elég fasza helyeinket, és habár a szívem nagyon mondogatta, hogy menjek be a közepébe a dolgoknak, a tény, hogy nem szívesen töltöttem volna az este hátralévő részét egy manchesteri sürgősségin, valamint a BMTH egyik avatarjának, E.V.E.MySpace-emósított verziójának felhívása a kivetítőkön, miszerint nemcsak a lemez öregedett két évtizedet, de azok a térdek is, meggyőztek arról, hogy jó ott nekünk, ahol vagyunk – a dühöngőtől balra, féltávon a színpadtól. Ha már ennyit utaztunk, ennyi pénzt elköltöttünk, és nem utolsó sorban ennyit vártunk ezeknek a daloknak az élő megszólalására, akkor élvezzük is azt ki. E.V.E. egyébként nem az egyetlen beköszönő karakter volt a Bring Me-univerzumból. M8, az elektromos kis gizmó a lánnyal ellentétben azt ecsetelte, hogy tudod a legeredményesebben kipörgőrúgni egy melletted álló tüdejét. Ezeken a vicces kis interlude-okon túl még megannyi MySpace-érás kamu reklámot vetített a banda, mielőtt kicsivel negyed 9 után felcsendeültek a világ egyik legismertebb deathcore-trackjének, a Pray For Plagues-nek az ikonikus taktusai. Őszinte leszek, itt nagyjából egy köd ült az elmémre, teljesen átszellemültem, és lényegében az összes érzékszervemet az érzelmeim vezérelték a további majdnem másfél órában. Ezért nem fogok teljes részletekbe menően megemlékezni az estéről, mert ez kicsit olyan is volt, mint egy esemény. Nem, nem olyan facebookos, hanem egy, a metal/alternatív/emo-törikönyvekbe illő együttállás: a Bring Me The Horizon hazatért és teljes kört írt le. Ha egy szóval kéne jellemeznem az előadást, akkor azt mondanám, hogy elemi. Ha többel, abban az esetben tényleg maximális professzionalizmussal levezényelt fellépés, amiben benne volt az újkori BMTH sokszor önmagukkal szemben tanúsított irreálisan perfekcionista hozzáállása, illetve a régi, szinte még kölyök tagok energiája és sebezhetősége. Ez utóbbi leginkább a frontemberen, Oli Sykeson látszott, akiért megannyian aggódtak, hogy majd ennyi év éneklés után hogy fogja tudni nyomni a gutturalokat. A válasz: simán. Öcsipókok, ez olyan, mint a bicajozás, és való igaz, hogy Sykes nem teker már minden nap, de azért a setlistben továbbra is vannak screamelősebb darabok, illetve, ahogy azt a zenekar oldalára feltöltött videó is jól mutatta: valószínűleg ezt a fél évet is szorgos gyakorlással töltötte.
A banda arca, a mindennapjait már egy ikrek friss apukájaként Brazíliában töltő közel negyvenes figura látszólag lubickolt a szerepben: ő volt (nyilván) a tagok közül a legaktívabb, igazi hype man-ként tüzelte a népeket, kommunikált a közönséggel, énekeltette őket, vicces beszólásokat intézett nekik azzal kapcsolatban, hogy egy-egy lassabb résznél (mert hogy olyan is volt!) megkérdezte, hogy hol a pogó, illetve, amikor valaki balesetéből származó többszöri show-leállításnál nyomatékosította, hogy vigyázzunk egymásra, majd fél perccel később felszólított, hogy öljük meg a mellettünk lévőt. Igen, ha még nem hangsúlyoztam volna ki eléggé, ez egy teljes mértékben kordonmentes buli volt, amire talán a Bring Me karrierjében valószínűleg tíz éve nem igazán lehetett példa. Az emberek ki is használták a(z egyszeri*) lehetőséget és úgy röpködtek a színpadról, mint bankjegyek egy rapvideóban. Oli serényen segítette is fel őket a színpadra, lepacsizott velük, gyors öleléseket osztogatott, miközben konstans mantrázta, hogy “Húsz kibaszott év!”, majd a végén még ő is merült egyet az ember tengerben. Rajta kívül talán még a gitáros, Lee nyomott pár kósza, emberi reakciót a közönség irányába, habár megértem, hogy a hangszeres szekció a közönséggel való smúzolás helyett inkább minden figyelmével arra koncentrált, hogy több, húsz éve el nem játszott szerzemény maximális pontossággal legyen előadva. Ennek pedig maradéktalanul eleget is tettek. A Count Your Blessings dalai elejétől a végéig le is mentek, úgy, ahogy az a nagy könyvben írva vagyon, aprócska változtatásokkal itt-ott (pl. a Tell Slater… outro nélkül ment le), és habár a már említett, Curtisszel való újraegyesülés nem történt meg, az Off the Heezay-t ígyis a volt gitárosnak ajánlotta ki a zenekar. A koronát végül a régi-új Dehumanized tette fel a főműsoridőre, ahol tényleg megőrült a közönség, hiszen olyanok is tudtak végre csatlakozni a nosztalgikus hivemindhoz, akik nem olyan rég ültek fel a Bring Me-hype-ra.
Az este természetesen nem ért itt véget, csúnya is lett volna, ha már úgy promózták a bulit, hogy “CYB + slágerek”. Aki ez utóbbi alatt a Can You Feel My Heartot, a Throne-t, vagy éppenséggel a Kingslayert várta, azt valószínűleg kisebb csalódás érte. A britek nagyon is tudták, hogy ezen az estén a régivonalas rajongóikon van a hangsúly, nekik kell, hogy maximális klimaxot okozzanak, így a “rájátszásban” előkerültek olyan megkerülhetetlen tételek a BMTH régi katalógusából, mint a közönséggel együtt énekelt, maratoni hosszúságú Suicide Season, a szállóigéiről elhíresült Diamond’s Aren’t Forever, vagy a számomra talán legkedvesebb, abszolút non plus ultra Blessed With a Curse. Itt tényleg nehéz volt megálljt parancsolnom a könnycsatornáimnak, lévén az egyik kedvenc dalomról van szó, és soha nem gondoltam volna, hogy valaha is élőben fogom hallani (és üvölteni) azokat a sorokat, hogy:
Everything I touch turns to stone, so wrap your arms around me, and leave me on my own!
Az estét egy nem túl környezetbarát konfetti zivatar zárta, majd mindenkinek volt tíz perce behúzni a belét az angol-norvég meccsre. De nem mehetünk el szó nélkül emellett. Mármint nem a tény mellett, hogy az angolok egy roppant izgalmas meccsen küldték haza Erling Haalandékat. Hanem, hogy a Bring Me The Horizon a világ egyik legfelkapottabb rockzenekaraként se felejtette el a gyökereit, és mindenféle beképzeltségtől mentesen adózott azelőtt, hogy honnan jött, illetve azoknak az embereknek, akik 20 éven keresztül kitartó támogatása nélkül valószínűleg nem lennének most ott, ahol. A sheffieldiek mindig is a szélsőségek zenekaraként váltak ismertté, építették a karrierjüket a polaritásokra, a zenéjükben fellelhető durvább, valamint poposabb jegyekre, így nem csodálom, hogy ez a visszavedlés a két évtizeddel ezelőtti énjükhöz is ennyire organikusan, flexibilisen és lélekkel teli módon történt.
Itt jönne most az a pont, ahol valami mérsékelten közhelyes lezárással summázom a történteket, emlékezek meg a koncert örökségéről, hagyatkozok szimbolizmusokra, miszerint húsz évig azt hittük, hogy átokkal vagyunk sújtva, amiért nem hallhatjuk többet a fiatalságunk meghatározó dalait, közben mindvégig csak hálásnak kellett volna lennünk azért, amink van. Ezt nem teszem meg – vagy már meg is tettem? -, cserébe Oli Sykes szavaival búcsúzom, miszerint aki ott volt, az tudja, aki meg nem, annak:
Ti rohadékok, elakadt a szavam. Ez lehet, hogy minden idők legjobb koncertje volt.
* A Bring Me The Horizon a két manchesteri koncert után Észak-Amerikában is előadja az albumot elejétől a végéig az októberben megrendezésre kerülő alabamai Furnace Festen.
A zenekar következő koncertje pont idehaza lesz, augusztus 14-én a Sziget Fesztiválon. A BMTH azzal poénkodott a közösségi oldalain, hogy ugyanezt a setlistet hozza a popzenei fesztiválra is.
fotók: Bring Me The Horizon, Showing Teeth, Dying Wish Instagram-oldalak
