“Szeretnénk, ha a Soulharbour nem csak nekünk, de másoknak is egy kikötő lehetne” – Soulharbour-interjú (05.16.)

A hónap elején debütált a budapesti Soulharbour. Az első szerzeményük egy izgalmas és ígéretes projekt benyomását keltette bennünk, felvetve számos kérdést a történetükkel, a zenéjükkel és a terveikkel kapcsolatosan. Tartsatok velünk, megismerve valami igazán újnak a kezdetét!

Interjúalanyok:

Soulharbour
Székely Péter - gitár
Kulutácz Endre - ének
Gőcze Gergő - dob
Polyákovics István - basszusgitár
Mede György - gitár

Wolfy: Ebben a hónapban debütáltatok az első dalotok kiadásával. Milyen főbb állomások és történések előzték meg a Soulharbour létrejöttét? Habár nem titok, hogy honnan ered a zenekarotok neve, de mi volt a legfőbb oka, hogy ezt éreztétek az ideális végső befutónak?

Endre: Miután távoztam a Silent Homes-ból, 2017-ben úgy döntöttem egy időre külföldre költözöm. Mikor ezt bejelentettem a barátaimnak is, Gyuri mondta, hogy van neki egy dala, ami nem igazán illeszkedik a Silent Homes zeneiségébe és mi lenne, ha azt megcsinálnánk együtt afféle búcsúdalként. Gyuri egyébként rengeteget segített a szólóalbumom felvételeivel is.

Miután hazajöttem, Gyurival hamar újra összefújt minket a szél és csináltunk még egy közös számot. Néhány évvel később, talán 2021-ben, miután már a Silent Homes is feloszlott, újra elkezdtünk beszélni róla, hogy mi lenne, ha egy egész EP-t vagy LP-t csinálnánk együtt. Történt közben néhány dolog ott a Midnight in November körül is, ahol Petivel és Pityuval zenéltünk együtt – és ezt igazából nem is szeretném nagyon firtatni -, de a lényeg az, hogy úgy alakultak a dolgok hogy kettőjükkel kiegészülve egy különálló zenekarrá nőtte ki magát a Soulharbour. Gergő nem olyan régen csatlakozott hozzánk dobos pozícióban. Fontos szempont volt, hogy mindenki a zenekarban egy általunk jól ismert, már jól bevált tag legyen és ez szerencsésen össze is jött. Baromi jó dolog amikor a legjobb barátaiddal zenélhetsz együtt.

A Soulharbour név Gyuri ötlete volt, de igazából soha nem beszéltünk róla, hogy mi is a szimbolikus tartalma. De ha igazán belegondolok, nekem nagyon is sokat jelent. Egyrészt mire újra egymásra találtunk, mindannyian felnőttünk, majdnem mind megházasodtunk, néhányan apává váltunk – mondhatni révbe értünk – és már egészen másképp állunk a zenéhez. Másrészt, a zenei életem legboldogabb időszaka volt az, amikor a Silent Homes tagja voltam és megcsináltuk az első kislemezt. Nem nagyon szeretnék cukormázas dolgokat mondani, de soha senkivel nem tudtam zeneileg annyira egy hullámhosszon lenni, mint Gyurival. Félreértés ne essék, kivétel nélkül imádtam a korábbi zenekaraim fő zeneszerzőivel együtt dolgozni, de ez Gyurival egy egészen más szint. Most igazán úgy érzem, hogy zeneileg otthon vagyok.

Gyuri: Amikor a Silent Homes-nak vége lett, akkor elég nagy változások mentek végbe az életemben és úgy éreztem, hogy egy kicsit jól is fog esni, hogy nincsen olyan kötöttségem, mint egy zenekar és csak hobbiból zenélgethetek otthon a magam szórakoztatására. Plusz mondhatjuk, hogy megkönnyebbültem olyan szempontból, hogy kiléphetek az addigi komfortzónámból és olyan zenéket írhatok, amiket előtte nem nagyon. Az egyik első ilyen volt a DEATH, ami egyébként majd az egyik következő klipes dal lesz.

W.: Milyen zenekarok inspirálnak titeket a legjobban, akár a külföldi, akár a hazai felhozatalból? A NuSkullos bemutatásotoknál a Currents, az Invent Animate, az Erra és a Silent Planet is szóba került, mint akikhez hasonlít a zenétek. Van-e ezek között olyan banda, ami nagy hatást gyakorol rátok emberként vagy akár csak kiemelt figyelmet élvez részetekről?

Endre: Kétségtelen, hogy óriási hatással van ránk a Silent Planet, de nagyon szeretjük a Currents és Invent Animate párost is. Nekem – és ezt talán a többiek nevében is elmondhatom, a fő motivációm igazából az, hogy olyan zenét játszunk, amit szívesen is hallgatnék, de mindeközben tudom egy kicsit szélesíteni a saját határaimat is, mint énekes. Egyébként a fő zenei inspirációim nagyon távol állnak attól a zenétől, amit játszunk.

Gergő: A Northlane-t említeném még meg. Főleg az első két albumot. Rám nagy hatással vannak a mai napig.

Pityu: Nekem személy szerint nagyobb részben a fókusz magyar előadókon van, kisebbeken és nagyobbakon minden műfajban. De persze sok külföldi zenész és zenekar is nagyon motivál. Nem tudnék senkit kiemelni. Amúgy az első, ami után tudtam, hogy zenélni akarok és kb. hasonló műfaj az a Korn volt, még gyerekkoromban.

Peti: Engem abszolút az előbb említett zenekarok motiválnak a legjobban. Ezt a stílust pörgetem már évek óta. Illetve amit még megemlítenék, az az Above, Below, amit még ha jól emlékszem Endre mutatott anno. Számomra egészen elképesztő megoldásaik, kis apróságaik vannak amik nagyon izgalmasak. Ebben a stílusban a progresszivitás, a legdurvább breakdown-ok és szívfacsaró dallamok keveréke és érdekes tempóváltások mellett még amit nagyon szeretek, azok a kis apró “koszok” a gitárjátékban. Szerintem nagyon sokat hozzá tud tenni.

Endre: Fhu, igen. Az Above, Below tényleg nagyon erős sarokkő nekem is. Hihetetlen jó az énekesük. Egy igazi költő találkozása egy remek zenész brigáddal. Abszolút példaképek.

W.: Egy dallal a hátatok mögött még nagyon sok kérdés felmerül veletek kapcsolatosan, ami elsődlegesen a zenekari identitásotokhoz köthető. A progresszív metalcore egy kiindulási pont nálatok, amire hosszabb távon is támaszkodnátok vagy sokkal inkább egy kis szelete annak, amit felvonultatnátok, tágabb határokat hagyva a kibontakozásnak?

Endre: Ez egy baromira nehéz kérdés. Nem nagyon szeretek stílus dolgokat feszegetni. Főleg manapság mámikor minden poszt-valami, ilyen-olyan-core, meg avantgard atmospheric doom black-djent-core meg csupa ilyesmi. Ki merem jelenteni, hogy jelenleg az alap a picit gitárcentrikusabb metalcore. Ez biztos. De vannak dalok, amik azért el-el terelődnek a fősodrástól és leginkább a bennük megbújó részletek és bizonyos énektémák azok, amik változatosabbá és talán kicsit nehezebben besorolhatóvá teszik azt, amit csinálunk. Szeretem azt mondani, hogy ez modern metál, mert ebbe nagyon sok minden belefér. Bízom benne, hogy azért tudunk majd meglepetéseket okozni, vagy legalább sikerült egy-két szemöldökfelhúzást kicsikarnunk a hallgatóinkból.

Gyuri: Amikor újra összehozott az élet a srácokkal nagyon gyorsan ráéreztünk, hogy mi is lesz a mi vonalunk. Részemről nagyon sokat hozzátesz a dolgokhoz, hogy csomó dalt együtt fejeztünk be vagy épp kezdtük el, ami nekem eddig ismeretlen volt. Tényleg szívünket, LELKÜNKET (haha) beletesszük és csak élvezzük az együtt zenélést.

W.: Csak és kizárólag angol nyelven írnátok dalszövegeket? Láttok némi fantáziát a magyar nyelvben ilyen vonatkozásban vagy fogalmazhatunk úgy, hogy egyes zenei stílusoknál nem szerencsés ezzel próbálkozni, kifejezetten nehéz feladat?

Endre: Ez nagyon ízlés kérdése. Én személy szerint rohadtul nem tudom elképzelni azt, hogy magyarul üvöltözzek. Volt korábban olyan zenekarom, ahol magyar volt a dalszöveg, de nekem valahogy akkor is nagyon idegennek hat. Nem dédelgetünk álmokat külföldi sikerekről amúgy. Egyszerűen valahogy így fekszik mindenkinek. No meg persze ez is egy plusz kihívás. Néha nagyon büszke tudok lenni magamra egy szépen sikerült szöveg miatt, de gyakran előfordul, hogy néhány évvel később fogom a fejem a hülyeségeim miatt.

Pityu: De igen! Én dédelgetek! (haha)

Peti: Én kifejezetten utálom a magyar szövegeket. Popzenében a lehető legbugyutább… Még a metálnál is kiráz tőle a hideg. Csak egy-két ritka kivétel van, mint például a Petőfi, Téveszme, BIPØLARIS, ahol tetszik a magyar szöveg. Illetve még anno a The Sharon Tate-nél éltem a magyar versszakokat.

W.: Egy szolidabb, a dal hangulatához passzoló videóklip kíséretében avattátok fel a Splitet. Tudnátok mesélni a forgatásról? Milyen élményekkel, tapasztalatokkal gyarapodtatok?

Endre: A kevesebb néha a több, bármilyen közhelyes is. Vallom, hogy egy zenekarnak kulcsfontosságú, hogy legalább az első, de inkább az első három dala videóval jelenjen meg. Mindig is izgatott a klipgyártás művészete, de igazán mélyen csak a Midnight in November idején ástam bele magam.

A forgatás maga nem volt semmi extra. A próbatermünkben egy sötét sarokban a megfelelő megvilágításban felvettem ahogy zenélünk. Inkább az utómunka volt izgalmas. A sok animáció, a 3D modellek elkészítése és a vágás.

Számomra sokszor a zenéléstől független dolgok sokkal izgalmasabbak szoktak lenni. A zenekarozás nekem valami olyasmi a közös élményeken és a dalokon felül, ami segíti teljes egészében kiteljesedni a kreativitásomat.

Pityu: Én mindig szeretem, ha bármilyen videót vagy klipet forgatunk. Izgi, mert mindenki kíváncsi mi lesz a végén belőle, hogy milyen lesz a végső verzió. A legviccesebb az, hogy a forgatáson az elején mindig mindenki szolidabb, óvatosabb, de a végére valahogy egymást hájpoljuk és kihozzuk az állatot magunkból.

W.: Mik azok a témák, amikre nagyobb hangsúlyt fektetnétek? Az általatok megélt szituációkat, élethelyzeteket mutatnátok be, félig-meddig akár terápiás jelleggel vagy esetleg tőletek némileg független, de egyértelműen nagyobb figyelmet érdemlő problémákat? Szerintetek ráhúzható-e egyes témákra jogos kritikaként, hogy a csapból is ezek folynak és felesleges ezekről beszélni ezredjére, vagy a fontosságuk és a gyakoriságuk miatt mindig aktuálisak lesznek? Gondolok itt például a mentális betegségekre, a párkapcsolatokkal összefüggő nehézségekre, az öngyilkosságra vagy a hétköznapi élettel járó szorongásra.

Endre: Ilyen téren picit önző vagyok. Bár tény, hogy a srácok egy-két megkötéssel ugyan, de teljesen rám bízták az identitásunk és a szövegvilágunk gondozását. Készülünk egy teljes nagylemezzel, aminek a témájában a saját bejárt utamat zenésítjük meg. Bár ez egy picit személyesebb téma, mivel megénekeljük, végülis beszélhetek róla nyíltan.
Nagyjából 2014-ben elkezdett kicsúszni a lábam alól a talaj a magánéletemben. Mondhatjuk, hogy egy ideig egészen jól sikerült összetartani mindent, de azért voltak nagyon durva mélypontjaim. Megjártam a saját poklomat és mentem át olyan életfázisokon amikor olyan ember voltam és úgy viselkedtem, hogy nem szívesen gondolok rá vissza. Az egészben talán az volt a legrosszabb, hogy sokszor én magam sem voltam tudatában annak, hogy mit miért csinálok, mit miért mondok és hogy bizonyos embereket miért engedek közel, vagy épp miért taszítok el magamtól. Valami ilyesmi volt a Silent Homes-ból való távozásom hátterében is.
Rohadtul fájó érzés, amikor rádöbbensz, hogy egy szar ember vagy. Nagyon nehéz elismerni, hogy nagyon rossz úton jársz és hogy eljött az ideje annak, hogy elkezdj dolgozni önmagadon. Mérhetetlenül fájdalmas felgöngyölíteni az okokat és elengedni sérelmeket, megbarátkozni a régi önmagaddal és levedleni káros szokásokat és igen, van az a pont amikor az ember fejében megfordul a gondolat, hogy könnyebb lenne kiszállni a játékból. Az album ezt a 4-5 éves időszakot, a mélyre csúszást és az onnan való kikecmergést, önmagamhoz való hazatalálást meséli el, mint egy egyfajta Odüsszeia.
Természetesen ezekről a dolgokról beszélni egy metálzenekar zenéjében szinte már-már valóban közhely, de akkor is fontos. Nem csak azért, mert magunkból ki kell adnunk ezt a fajta szorongást, de másoknak is támaszt nyújthatunk vele. Elképesztően sok ember szorong a világon. Sok rajtunk a teher. Sok téren kell jól teljesítenünk, sokszor kell jó döntéseket hoznunk. Soha nem voltunk még ennyire szabadok és soha nem volt még ennyi féle választási lehetőségünk és emiatt folyton bizonytalanok vagyunk. Nem vagyunk benne biztosak, hogy a megfelelő szakmát választottuk-e, hogy a megfelelő embert vettük-e el, hogy jó döntés volt-e oda költözni, ahol lakunk. Hiszen a másik meló lehet jobban feküdt volna és lehet Londonban, vagy éppen otthon vidéken boldogabbak lettünk volna. Egyszerűen túl sok a lehetőség, túl sok az opció és ezt sokan mérhetetlen nagy teherként élik meg. Arról pedig, hogy mennyi ember szorong a klíma, a politika vagy a megélhetése miatt, ne is beszéljünk. Szeretnénk, ha a Soulharbour nem csak nekünk, de másoknak is egy kikötő lehetne, ahol, ha csak egy villamosmegállónyira is, de úgy érezheti az ember, hogy nincs egyedül a problémáival. Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy nem fogunk senki életében olyan szerepet betölteni, mint annak idején a miénkben a Linkin Park, a Letlive, vagy bármelyik zenekar, aki sokat énekelt a lélekről, de ha már legalább néhány embert meg tudunk érinteni, én boldog leszek.

Pityu: Igen, nagyrészt Endre élethelyzete és érzései mozgatják dalokat, de szerintem mindannyian átéltünk hasonló vagy ehhez közelálló dolgokat. Vannak pontok, amivel azonosulhatunk és szerintem ezért is zenélünk együtt. Azért is zenélünk, hogy ki tudjuk adni valamilyen formában azt az ént, amit nem szívesen mutatunk másoknak normál körülmények között.

Peti: Igen egyetértek. Nekem az egész zenélésben megvannak a boldogsági fokozatok: Nagyon boldog vagyok, ha van egy zenekar és lehet otthon készülni, gyakorolni, látni a fejlődést, hogy hétről hétre egyre jobban mennek a számok. A következő boldogsági fokozat a próba, amikor tudjuk nyomni együtt, látni ott is a fejlődést, kicsit megmozdulunk, szünetekben elhülyéskedünk, dumálgatunk. A legnagyobb boldogságom pedig a koncert, ahol tényleg kiszabadulnak a dolgok, a stressz, a minden és még ha ugyanezt el tudjuk érni azoknál is, akik néznek minket, az igazán király dolog!

W.: Végezetül, mik a legfőbb célkitűzéseitek és terveitek erre az évre? Mire számíthatnak a követőitek?

Endre: A nyár folyamán szeretnénk még két dalt megmutatni nektek, aztán az év utolsó harmadában remélhetőleg megoszthatjuk veletek a már kanyarban lévő nagylemezt is. Nagyon bízunk benne, hogy az album megjelenést követően koncertezni is lesz majd lehetőségünk, de nem merek semmit megígérni, mert mint ahogy korábban említettem, most már sok mindenért felelünk a zenekaron kívül, így bármi közbe szólhat.

Pityu: Azért jöttem fel Pestre…

Endre: Jaj, ezt sose kérdezzétek meg tőle… SOHA!

Pityu: Na, hát igen reméljük, hogy meg tudjuk élőben is mutatni, hogy milyen a zenénk és hogy mi is láthatjuk milyen a reakció. Szerintem ez az, ami zenekaroknak a legjobb és legszebb része, hogy láthatjuk, hogy azok, akiknek szólunk, élőben hogyan reagálják le, amit csinálunk.

Endre: Nagyon szépen köszönjük, hogy itt lehettünk veletek! Az olyan oldalak, mint a tiétek, kulcsfontosságúak ahhoz, hogy életben maradjon a színtér és hogy az olyan frissen induló zenekarok, mint mi, egy picit ki tudjanak emelkedni egy pillanatra a masszából. Köszönjük, hogy vagytok.

W.: Mi köszönjük az interjút!