Reggel van, csörög az ébresztőd. Próbálsz felkelni, de még érzed a szádban azt a harmadik sört, amitől kicsit kótyagos a fejed, az a cigi se kellett volna, pláne, hogy már két éve leszoktál. Miért zúg a füled? Ja, igen, mert elfelejtetted elvinni magaddal a füldugódat arra a kedd esti koncertre, ahol három helyi erő lépett fel az előtt az egy zenekar előtt, ami valóban érdekelt. De te elmentél megnézni mindet, validálva ezzel is azt, hogy te így támogatod a színteret, dacára annak, hogy már a második zenekar körül fájt a hátad, a lábad, meg olyan testrészed is, aminek a létezéséről se tudtál. Szerencsére csak 45 percet késett a várt bandád, mert az előtte lévőknek pont sikerült annyit tökölniük a dalaik közti performatív, csordaszellem beszédeikkel, hogy addig pont meg tudtátok vitatni a haverokkal, hogy miért szar a meló, mit nem eszik meg a gyerek, és melyik a legjobb autómosó a városban.
Zenekar: I Promised The World (US)
Album: I Promised The World
Műfaj: metalcore, poszt-hardcore, emo, screamo
Megjelenés időpontja: 2026. január 9.
Kiadó: Rise Records
Támpont: Poison The Well, Misery Signals, Foreign Hands, Chiodos, SeeYouSpaceCowboy
Elballagsz a fürdőszobába, ahol mosakodás közben a kopott teli karos tetkódon eddig oda nem illő színeket vélsz felfedezni: kéket, zöldet, lilát… ja, igen, ott volt az a csávó a pitben, aki nem nagyon tudta koordinálni a végtagjait, hiába álltál a pépelde szélén, így is sikerült a rotor-zónájába kerülnöd. Felhúzod a térdnél koptatott skinny farmert, amiben tegnap este kint voltál, a kockás inget, amiből mérnöki precizitással még pont kilátszik a Jane Doe-kézfej tetkó viszont már talán nem kéne, hiszen a második sörödből a fenti úriember miatt a ruhanemű többet nyelt el, mint te magad. Hála a Misery Signals-diszkográfiának, nem ájulsz el munkába menet a te korodban egészséges mértékűnek számító 4,5 óra alvás után, és miközben az irodában Excel-táblázatokat rendezel is csak azon agyalsz, hogy ezek a korai Evergreen Terrace-lemezek (amiket tegnap is hallgattál) napról-napra egyre jobbá érnek – mint egy fasza bor. Hazafelé aztán jön az üzenet a havertól, hogy az XY banda játszik a hogyishívják helyen. Tudod, akiket régen annyira csíptél, és még jegyek is vannak rá! Ne aggódj, talán ma nem kell tettetned, hogy szereted az IPÁt, lehet sunyiban kérhetsz egy lagert, és biztosan megvár az a Poison The Well album rangsorolós videó a YouTube-on, amit vacsora mellé akartál nézni.
Ha kicsit is magadra ismertél a fenti leírás alapján, akkor (jó) hírem van: hivatalosan is metalcore-boomer vagy. Ez a fémzenei kapuőröknek egy olyan alfaja, akinek szent meggyőződése, hogy kedvenc, a svédelt metalos riffeket hardcore-os mentalitással vegyítő műfaja nagyjából ‘96 és 2010 közt volt a csúcson, minden, ami azon kívül esik már csak esendő próbálkozás, fingszeletelés, nem érdemli meg a figyelmedet. Ez nem egy elszigetelt eset, majdnem minden szubkultúrának megvannak a maguk “oldheadjei”, teljesen reális, hogy 2060-ban majd a Bad Omenst fogják a megöregedett emók foggal-körömmel védeni. Habár biztosan baromi finom az a rántott hús + krumpli köret-kombó 17539. alkalommal is, megvan rá az esély, hogy esetleg ráunnak az ízlelőbimbóid – ugyanez igaz azokra az albumokra is, amiket már rongyosra hallgattál. Mit lehet ilyenkor tenni? Mi a megoldás, ha van egyáltalán?
Szerencsére egyre több olyan zenekar tér vissza évtizedek után, amik tagjai kb. veled öregedtek, pont ugyanott fáj a hátuk, ahol neked, és pont ugyanúgy nem fognak úgy szólni, mint húsz évvel ezelőtt, mert nagy valószínűséggel azt a 18 éves srácot pont olyan dolgok bosszantották, amikre a mostani 42 éves énje már inkább csak legyintene. Ezek után eldöntheted, hogy elfogadod-e ezt a természetes evolúciót, vagy maradsz vaskalapos, szemellenzős tulok, és mész savat köpdösni róluk a Redditre. Másik opció, hogy találsz magadnak egy olyan fiatal zenekart, ami nem is rejti véka alá, hogy honnan van az inspó, és egyenesen úgy akar hangzani, mint azok a bandák húsz évvel ezelőttről, akikkel felnőttél. De hogy lehetséges ez? Hogyan tudják ezek a srácok, akik nagy valószínűséggel még nem is éltek akkor, amikor azok a bandák a MySpace-t ostromolták ennyire jól visszaadni azt a vibe-ot?
Itt jön a képbe cikkünk alanya, az I Promised The World, és hidd el, nagyon is szükség volt erre a hosszú fel-, illetve bevezetésre, ahhoz, hogy korrekt módon kontextusba lehessen foglalni mit is ad nekünk ez a zenekar. A srácok a texasi Dallasban rakták le az első alapköveit a bandának (akkor még Sinema néven, amit hál’istennek szinte azonnal kukáztak is) még 2023-ban, és nem titkolt céljuk volt a 2000-es évek metalcore-, poszt-hardcore-, emo- és screamo-zenekarainak maximális esztétika-manifesztálása. Ez olyannyira jól sikerült, hogy már az első lemezük, a Fear of the Fall (2024) is sokak figyelmét felkeltette, aminek egyébként a borítója, az énekes-gitáros Caleb Molina édesapjának utolsó monitoron kirajzolódó szívverését ábrázolja, ami hát lássuk be, baromi hatásos az információ tudatában. A srácok pár fokkal nagyobb figyelmet aztán a Rise Recordshoz való igazolásukkor kaptak 2025-ben, és a kiadó a temérdek generikus hangzású zenekar után az elmúlt pár évben hihetetlen precizitással kezdett felkarolni rendkívül érdekes és elég nagy hype-nak örvendő formációkat, lásd pl. a Spiritbox, a Polyphia, a Kublai Khan TX, vagy a The Acacia Strain. Lehet pont ezért, vagy ennek a szerződéskötésnek a hatására, az IPTW jelenleg ott tart, hogy alig három évvel a megalakulásuk után jelenleg a stílus egyik nagy túlélője, a The Devil Wears Prada viszi őket turnéra tavasszal.
Természetesen a srácok leigazolása nem volt teljesen “súlytalan”, új otthonukra lelésük pillanatában arról is lehullt a lepel, hogy 2026 legelején érkezik második EP-jük, ami szimplán csak a zenekar nevét viseli. Erről akkor be is futott az első ízelítő, a klipes Bliss in 7 Languages, ami nagyjából az első tetemes rivaldafényt bezsebelő mozzanata volt a brigádnak. Ez jelenleg kicsivel több, mint 200 ezer megtekintést számlál a YouTube-on, ami nem semmi egy két hónapja feltöltött dalnál egy szmetelenül fiatal zenekar esetében. Ha pedig már feljött a legnépszerűbb videómegosztó oldal, vicces és egyben szívmelengető az is, hogy addig mondogatták emberek a kommentek közt, hogy 240 pixellel érdemes nézni a videót (utalva ezzel is a 2007 környéki “áldatlan” állapotokra az interneteken), hogy a zenekar a következő klipjét már automatikusan a legalacsonyabb felbontással tette elérhetővé.
És igen, a nagyjából a Stranger Things utolsó évadának szereplőire hajazó tinédzser srácok nemcsak az ilyen marketing fogásokkal hozták vissza az ezredfordulós esztétikát, vagy az olyan szívmelengető apróságokkal, mint az S-es Misery Signals-pólók, a bő szárú farmerek, a kinyithatós mobilok (!), a halszem optikás klipek, de természetesen cikkünk legfontosabb aspektusa: a zene maga. A két gitárossal, két énekessel, egy bőgőssel és természetesen egy dobossal felálló banda soundja nincs túlprocesszálva, nem használ trap-alapokat, nincsenek a gityók djent-i mélységekre hangolva, cserébe viszont kapunk gusztustalan mennyiségű 5-7-8 riff-hegyomlásokat, ízlésesen hangmintázott passzázsokat, és a két énekesnek (akik közül az egyik gitározik is) olyan vibráló és sokszínű együttállását, hogy tényleg olyan, mintha húsz évet utaztunk volna vissza az időben egy hangyányit egyszerűbb korba.
A lemez kétségkívül talán legerősebb mozzanatai Caleb és Hunter Wilson vokál performanszai, a két srác ugyanis a korszakra jellemzően hörög, fry screamel, énekel és még spoken wordöt is alkalmaz, mikor mit, van, hogy ezek közül hármat váltogatva tíz másodpercen belül. Ez eleve azt a tendenciát eredményezi, hogy szinte sosem tudhatod mi következik, és nem csak ének terén, de a folyamatos tempóváltások, tört ütemek, vagy amikor breakdown felé igyekszik az építkezés, majd hirtelen egy lassú, üvegesen kipengetős rész következik mind azt a korszakot juttatják eszünkbe, amikor nem volt még minden riff agyon játszva, és nem tudtad megmondani, hogy a verze-kórus-verze-kórus-bridge-kórus melyik részénél vagyunk épp.
Valahogy ezek a srácok (is) feltörték a kódot és sikerült húsz év után olyan újdonság érzetet átadni, amiben igazából semmi új sincs. És talán ezért is annyira varázslatos ez az egész.
Az I Promised The World EP azért valamelyest mégiscsak kognitív disszonanciában szenved, és már csak azért is hiszem, hogy a világ legprominensebb metalcore-tudósai fejlesztették ezt ki egy laborban, mert annyira lerí róla, hogy a mai, leterhelt figyelemre van optimalizálva a maga öt dalával és húszperces játékidejével, és azért mindenki tudja, hogy akiknek ez szól, azok bőven nem rettennek el a 30-40 perces hossztól, vagy a tíz dalos setlistektől – amennyit én nagyon szívesen elviselnék ebből a cuccból. De tényleg, nagyjából ez az egyetlen negatívuma az anyagnak, ha ez egyáltalán annak nevezhető, és nem akarom én se elvenni a srácok elől a TikTok-fame-et sem, ahol az efféle alternatív zene most amúgy is reneszánszát éli. A nap végén pedig csak ez számít, hogy iszonyatosan hálás dolog jelenleg metalcore-boomernek lenni, hiszen itt van ez, lesz még idén új Poison The Well is, Converge is, meg még ki tudja mi… bőven akad hallgatnivaló azokra a reggelekre, amik azokat az estéket követik, amikről úgy gondoltad, hogy lazán belefér a négy zenekar és az este 11 utáni kimaradás.
Értékelés:
(Radó Richárd)
I Promised The World
W a y o 
Hozzászólás